Keresni az ismeretlent.
Nekigyürkőzni a Semminek, s derékig az idő mocsarába vágni, hogy számunkra, percrabok számra is nyilvánvalóvá legyen. Ez nemes költői feladat. Sőt, a költő egyetlen feladata. Persze nem a tudomány, a filozófia eszközeivel, hanem képek felvillantásával, képek átfedésével, s a ritmussal, mely az élet minden elementumában benne rejtőzik, s kikívánkozik még az atomok mélyéről is.

A tábori ritmus.
Egy sakkpartinak, egy csocsó-mérkőzésnek, uram bocsá’, egy kocsmai poharazgatásnak, nemkülönben a programok egymásutánjának is van ritmusa. S mi marad meg egy-egy sakkpartiból, csocsó-mérkőzésből, programból-előadásból, uram bocsá’ egy kocsmai poharazgatásból? Képek maradnak, s ritmikus vonulásuk az agyak vetítővásznain. Képek és hangulatok. Lépésverziók képei, finom átadások emlékei, az asztal pohár-mintázata. A vers marad meg. A szavak zengése. Nekem is képek maradtak. Villódzások. Öt év feledés-stroboszkóp szaggatta képei. „Jól érzem magam” hangulatai. Marcangoló kételyei. A fenntartható lebegés érzete egy ritmusbölcsőben.

A költészet magányos…
autokannibalisztikus aktus. Fölzabálni magunkat a végtelenhez közel eső rejtett szegletekben. Összekuporodva a padlón, ágyra hasalva, asztalnak feszülve, fennkölt sziklabércen gondolat-turistaként, vagy a mélység rondabugyrában, az alantas én vegykonyhájában aszalódva. Ez senkit nem érdekel. Ellenben a végeredmény az már számít. A világegyetem mintázatához hozzárakni egy költeményt, túl minden földi megértésen, befogadó-elméleten és nyelvfilozófián. Ha magányunkban átrezegtetjük a végtelent, s lelkünk sűrűszövetű szitáján aranyrögökre akadunk, az a költészet kezdete. Ezeket a rögöket formákká alakítjuk, s felmutatjuk az égnek, hogy a fény kiteljesítse sorsukat, aranyszoborrá tegye őket — ez a kegyelem. Közben persze elfogyunk, megváltozunk. Megőrülünk, a depresszió tavában áztatjuk tagjainkat, alkoholistává, drogfüggővé leszünk, a megfeleléskényszer inkvizíciós harapófogói között vonaglunk, deformálódunk… Vagy csak csiszolódunk? A költő addig csiszolódik, míg meg nem szűnik. A költő egy folyamatosan elrontott munkadarab. Mindig elrontja önmagát, aztán javít, de megint ront, s ha ő már nincs, a talapzat alatt maradó sorja- kupac, az életmű hivatott teljessé tenni őt, aki életében soha nem lehetett tökéletes egész, mert ami egésszé tette volna, a vers, az mindig hűtlen lett hozzá, s világnak ment, hogy másokat építsen...

A tábori líra.
A költészet egy táborban közösségi élménnyé értékelődik. Közös térben faljuk fel önmagunkat. Valaki nevetségesen teszi, valaki nevettetve, valaki fennkölten, valaki mélabúsan, valaki rezignáltan et cetera, de mindenképp üzenetképp. A végeredmény: kiüresedés. Ha mindent odaadunk, ha őszintén verselünk, ha messze hagyjuk hétköznapi pózainkat, a jó értelemben vett üresség lep meg minket. A feltölthető üresség. A mérték üressége. Az amphora jele: @. Ez létünk levele a többiekhez: a kezdet.

A költő megítélése.
A költő persze semmirekellő. Életidegen. Önsorsrontó. Az átlagemberek mit látnak? Ezek csak mulatnak, isznak, isznak és isznak, gitároznak, üzekednek, részegen gajdolnak, néha zabálnak, aztán zűrzavaros belsőjüket kihányják, ezzel is munkát adva azoknak, akik a két kezükkel és homlokuk verítékével… Aztán felolvassák újraépített lelkeik gázos melléktermékeit, a verseiket. Egyesek hajnalban lángost zabálnak kihívóan másnapos arccal, miközben az égre böknek s felhők felé sandítanak, míg a jobb sorsra érdemes kofák gyökerekkel, szárakkal, levelekkel, termésekkel csalatják, kábítják a gyomorban hívők ezreit, millióit. Az egyesek röhögik a sokaságot, a sokaság megbotránkozik az egyeseken. Kell-e a vers, ha azt földi kényszerekre, földi halandókra méretezzük? Nekünk írunk (s itt gondolatban öleljük át a földet, mint egy giccses plakáton szokás), vagy a világegyetem tágításában segédkezünk? Illetve nincs „vagy” a kettő között?

S mi értjük egymást?
Eljut hozzánk a másik üzenete? Versgyár-e táborunk vagy csipkeverő-műhelyek országos találkozója? A közízlés telepedik ránk vagy mindenki az otthoni műhely fényeit, ízeit, illatait szűri bele költeményébe, hogy itt megragyogtassa? Adunk egymásnak, vagy csak lenézzük a másképp látókat, miközben álszent módon a vállát veregetjük az italpultnál? Önmegvalósítunk vagy közmegvalósítunk? Tört diók vagyunk avagy csiszolt borostyánok?

A tábor súlya.
E tábor alapvetően könnyed. Komoly előadásokkal, komoly, nehéz, érett lelkekkel. Borral, spriccerrel, sörrel oldva. Könnyed kifelé, nehéz befelé. Könnyed, mert mindenki a legjobb mimikai bázisát tartja fönn. Mindig jut egy mosoly, egy élc, egy ugratás, egy barátságos gesztus szinte mindenkinek. Nehéz, mert a lényegünket akarjuk adni. Az akkor-épp-lehetséges legjobb verset, szöveget, az akkor-épp-lehetséges legjobb tálalásban. Valakiknek könnyebb a megfelelés, mert vers-készenléti állapotban vannak az év legtöbb napján, s egy „feladvány” nem teher, de kihívás, ismeretlent nevező játék számukra. Aztán akadnak, akiknek a tematika a legszörnyűbb gúzs, ami szárnyalásuk ellenében csak elképzelhető. Mások, még a pálya elején, hangjukat keresgélik, s nem a tematikus kötöttség a legnagyobb gondjuk. Egy biztos, a témára alkotás egyfajta rutint eredményez. S ha valakinek van ehhez a megszerezhető rutinhoz egyéni hangja, formaérzéke, érzékenysége, s van ehhez az embert ölő pályához elegendő energiája, akkor költő is lehet belőle, ha sorsa, s az évek is úgy akarják...

Új arcok és elmaradók.
Esztendőnként újabb és újabb arcok jönnek. Némelyek elmaradnak, mások itt ragadnak. Kinek-kinek távolmaradási vagy ragaszkodási okairól fogalmam sem lehet. Gondolom, akadnak, akik nem örülnek annak, hogy a költészetből verseny kerekedik. Pedig ez nem mai keletű szokás. Valóban, ez a néhány nap nem az intimitásról szól. De a versengés-lázon túl is érdemes a tábori költészetre figyelni, mert gyöngyszemekkel találkozhatunk, amelyek esetleg a soha-meg-nem-születés kagylóhéjában maradtak volna, ha a babérkoszorús megmérettetés ürügyén ki-ki le nem száll értük a saját-mélyébe. Vannak, akik évről-évre hozzák a formájukat, vannak, akik határozottan fejlődnek, nagyobb lépéseket tesznek külső hatásokra, mintha otthoni magányukban érlelődnének. Vannak, akik győznek, de nincsenek olyanok, akik vesztenének. És ez a legszebb az egészben. Meg lehet kérdőjelezni persze a döntéseket, a szavazást, de mi döntünk, mi szavazunk. S ami nem utolsó, mind a Parnasszus-antológiában, mind az év fennmaradó 360 napján (egyéb fórumokon) be lehet bizonyítani, ki a jobb, már ha erre egyáltalán szükség van…

Poénköltészet.
Sokan megütköznek rajta, hogy a nem feltétlen olcsó, de mindent elsöprő poénok viszik el a szavazatok jó részét. Ez azonban nem általános. Mint az egyik előadásból is kiderült — a poén-líra hódító éveit éli. Ez úgy tűnik, hat a táborlakók ízlésére is. S mit tagadjam, mint szavazót, engem is elragad néha a röhej okozta hangulat… Mint versengő, viszont komolyság és humor határain egyensúlyozom. Egy biztos, társaságban, a tömeg hatására másképp értjük-véljük a költészetet, mint otthoni versolvasó zugolyunkban. Ami a magányban kikerül, az a közösségi verslétben ránk telepedhet. De nem baj, amennyiben a humor nem a csasztuska-szint környékét karistolja.

Hagyomány és újítás.
A táborlakók már fiatalon is elkülönülnek — hagyományőrzőbb és kísérletezőbb lírikusokra. Ez a polifónia jót tesz. Mert a kevésbé nyitottak szeme is felnyílhat, egy nem a kedvelt irányultság jegyeit viselő, de jól megírt szöveg hallatán. (Az enyém is ?!)

Költészet és/vagy filozófia.
A megítélés itt is kettős. A vers — bizonyos felfogások szerint — akkor jó, ha nem a bölcseleti meglátások tárháza, ellenben képisége révén sugallja a gondolatgazdagságot. A modern költészet egyes irányzataiból száműzetett a kép, s helyébe lépett a filozofálgatás, jobb esetben a filozófia. Bár a gondolati líra sem új keletű. Úgy vélem, akkor születtek nagy művek a táborban, ha alkotóik az aurea mediocritas sokak által utált, de hosszú távon egyedül tartható mezsgyéjén egyensúlyoztak.

Az „emberköltészet” női vonulata.
A női költészetről tartott előadásom furcsa mód férfiakban szült megütközést. Ha nő költőtársaim szétszaggattak volna, azt még elfogadom. Ám úgy fest, épp ők értették meg a lényeget, amit a különbség és a nem negatív különbségtevés hordoz magában. A jó női költészet egyenrangú a férfi poétikával. Ekkor valóban csak nem-jelzők nélküli költészetről beszélhetünk. Magam azokat a csapdákat igyekeztem felsorolni, amelyek tudatos felismerése vagy tudattalan megérzése híján a női költő nem léphet a Költészet pantheonjába.

Díjazottak.
Sem Tolvaj Zoltán, sem Payer Imre, sem Székely Szabolcs, sem pedig Kiss Judit Ágnes tehetségéhez nem férhet kétség. Ők táboron kívül is bizonyítanak megannyi orgánumban. Nem percemberek dicsősége az övék. Igaz, mindenki a maga fején tudná legszívesebben a babérlevelekből font koszorút, de ez a koszorú, ne feledjük, nem három-négy nap alatt fonódik örökdicsűvé, hanem egy életen, egy életművön át és tovább… Nem utolsósorban a hétköznapokon…