Naplót reggel kell írni, nem este — írta Paul Valery. Tehát nem az fontos, hogy mi történt, hanem ami történhetett volna. Az ilyen perspektíva nyílt még a hajnali tabula rasa-ra. Összeér benne a képzelet és az emlékezet.
Ezt a naplót most mégis az úgynevezett események után írom. Parnasszus Műhelytalálkozó —2007.
Mikor hétfőn a Műcsarnok felé battyogtunk a Parnasszus nyári számának bemutatójára, Vass Tibi azt mondta, azért írjak naplót, mert kell a rálátás. Igenám, csakhogy a Parnasszus-tábor nekem nemcsak a látás szervét asszociálja, hanem egyéb szervemet is. A Parnasszus-tábor olyan, mint egy irodalmi olimpia. Az ép testben ép lélek, s ennek dekonstrukciójaként, az épp, hogy élek-et. Mert nagy hajtás!
Az alap-akarat az összefogás. Összehozni az alkotó embereket mindenféle úgynevezett irányzati és nemzedéki oldalról. Az integrációnak — ha jól látom — az értelem a vezérlőelve, de olyan értelem, amely mentes az ideologikusságtól.
A rálátás perspektíváját ez a szemlélet határozza meg. Vagyis a tét az, sikerül-e vajon a sportszerű, nem ideologikus értelem-elvnek integrálni a valóban különféle helyekről és szellemi, családi, hagyománybéli horizontból érkezőket. Ráadásul négy napig szinte összezárva leszünk. Kibökődik-e valami hüllőszerű másság, irracionális gyűlölet-teli idegenkedés. S ha nem, az csak a félelemszülte etikett következménye, vagy igazi megértés? Majd meglátjuk. Rálátással!
Amikor kedden leszálltam a HÉV-végállomáson, derűs és napsütötte volt a környék. Elindultam befelé a városba. Felhívtam mobilon Turczi Istvánt, ő elmondta, hol van az ebéd, menjek oda. Ez jól esett, mert aznap még nem ettem semmit se. Siettem a Duna partján, éhen ne maradjak, egyszer aztán észrevettem, hogy Pálos Anna kihajol az egyik épületből. Na, mondom magamban, minden oké, megvan a csatlakozás. Annyira így volt, hogy még a levest sem késtem le. Odabent békebeli, de ugyanakkor várakozásteli is volt a hangulat. Magolcsay Nagy Gáborral, Rhédey Gáborral és egy egzotikus arcú fiú társaságába ültetnek le. Utóbbiról kiderül, török származású. Szelíd és kedves srác, kicsit minta még Tony Curtisre is emlékeztetne. Külön öröm, hogy a régen látott Hollósvölgyi Iván is itt van. Turczi István, Aczél Géza, Angyalosi Gergely, Vass Tibi is nagyon kedvesen üdvözöltek. Kedélyesen elbeszélgettünk az asztalszomszédokkal, hozták is a második fogást, ujjé!
Eztán teli hassal átsétáltunk a MűvészetMalomba. Ez egy hajdanában valóban működő malomépület, amelynek szándékosan lebontott állapota kiválóan alkalmas neoavantgárd-szerű  képzőművészeti projektek rendezésére. Nagy szerencsénkre épp egy nemzetközi vándorinstallációt láthattunk. Ofra Zimbalista szoborszínházának olyan a hatása kissé, mint Kertész Imre Sorstalanság című regényének. Csak az első benyomás a történelmi holokauszt, mert az mű az egész egyetemes emberi kiszolgáltatottság metaforája. Röpke kávézás után briliáns és tartalmas előadást hallunk Kassák Lajosról Aczél Gézától. Hatalmas felkészültség, filológiailag elmélyült és részletes elméleti hátteret is felvonultató kommentárok.
Az előadó közli velünk, a realizmust tartja a legtöbbre, de az olyam realizmust, amely magában foglalja az avantgárd határokat feszítgető művészi megújulások eredményeit. Olyan ez, mint egy intellektuális vérfrissítés, s épp az energia-többlet után lesz megint életképes a realizmus újra.
Angyalosi Gergely szintén rendkívülien színvonalas előadást tartott. Nem ért egyet azzal, hogy József Attila Nincsen apám, se anyám-ban a szív egy preverbális gyerekkori életszakaszra utalna, vagyis, hogy az én még ily módon tiszta, üres lap lenne (ez Bókay Antal hipotézisére, egy romantikus tárgyias líra modelljére utalva mindezzel, a posztmodern pszichoanalitikus teóriákat, az angolszász self fogalmat is értelmezési térbe emelve). Angyalosi Gergely inkább Tverdota György József Attila-képével ért egyet, becsüli viszont Bókay harmincesztendős kutatómunkáját. Kicsit olyan így, mint Voltaire, aki vitapartnerének azt írta, „semmiben nem értek egyet önnel, de mindent megteszek azért, hogy elmondhassa a véleményét”.
Ezután — Turczi István szép szavával — szállásunkra hajtattunk. Lásd — Danubius Hotel. Elkezdődött  az első versfelolvasás, még versenyen kívül, „hozott anyagból”. Örültem, hogy még besötétedés előtt sorra kerültem, így aztán felolvastam az Elteltél, eltelt című versem, elég nagy tapsot kaptam, aminek örültem. Leszállt az est. Kerti lámpa nuku. Viszont Tolvaj Zolinál volt valamilyen fejre szerelhető lámpa, olyan félkör alakú pánton, elől fehéres, hátul démonian kék színű fénnyel világított. Ha valaki felvette, úgy nézett ki, mint egy műtős, egy bányász és egy druida keveréke. Mindenki felolvasta így a magáét, s ezután nagyszabású szürcsölés kezdődött a lapszámbemutatóról megmaradt nedűkből.  Kürti Lászlóval kerültem egy szobába, ennek örültem, mert ő nemcsak poéta és szerkesztő, hanem fegyelmezett ember is, korán kel és nem horkol.
Másnap reggel leballagtam a szálloda éttermébe, itt valóban pazar és bőséges reggeli fogadott. Nagyon finom volt minden, nagy sikere volt az epres teának, ebből több fordulós fogyasztás alakult. A MűvészetMalomban pedig már a koffein is várt minket. Turczi Ádám segített rajtunk, fürgén adagolta a gépből a kávékat, a masina kéken biluxolt, mint az ufók űrhajója a filmekben.
Bazsányi Sándor előadó már megérkezett, kisvártatva az internetes irodalmi portálok prominensei is.
Bazsányi Sándor — őt már rég nem láttam, örömmel konstatáltam, hogy jól tartja magát —, a hazaféltés ironikus alakzatát hasonlította össze (Arany Magányban című versét elemezve), a szerelmi érzéssel (Tieck verse), részletes, komoly előadást tartott, érdekes volt, hogy többször is kimondta a „kebelérzemény” jellegzetes régies szót, de amolyan Buster Ketonos, rezzenéstelen arccal, mintha ez a régi stílusú szó természetesen illeszkedne a mai beszédbe, mindezzel valahogy intellektuálisan egzotikus hatást ért el.
Az internetes kerekasztal olyan volt, mint egy vezetői értekezlet első fele valamilyen multinacionális cég százharmadik emeletén. Minden résztvevő gyakorlatias volt és okos. Ezután megint ebéd következett, immár egy másik étteremben. Külön bukéja volt a szentendrei tábornak, hogy mindig máshol kajáltunk, egyben városnézés is volt az ide-oda sétálás. Megjött Mab, a szigonyos, ő Molnár Attila Benedek költő, én hívom szigonyosnak, mert olyan, muintha a Moby Dick-et üldöző egyik hajós lenne, legalábbis mindig ez jut eszembe, ha meglátom ezt a régi havert. Nagy Gabi nagyon elegáns és kedves volt, Király Levi pedig határozott, menedzser-szerű. Este Jónás Zoli is megjelent, olyan finom bort hozott, hogy még most is összefut a számban a nyál, ha az ízére gondolok. Turczi Istvánnal poharazás közben az irodalmi életről beszélünk, nagyon képben van, nagyon jól látja. Egyébként most jelent meg a kötete, nagyon jó!
 Talpon vagyunk újra, irány a reggeli. A MűvészetMalomban Zsadányi Edit tart előadást az alárendelt női szerep diskurzusképtelenségéről. Figyelemreméltő, hogy a beszéd nyelvi magatartásából következtet a problémára. Színvonalas felszólalás Vass Tibié, aki Kaffka Margit prózáját Adyból vezeti le helyenként. Én is hozzászóltam itt is, Angyalosi Gergely előadása után is, erről írjanak mások. Edit kifejezetten rokonszenves, ő, Bedecs Laci és én miközben megtekintjük Apáti Abkarovics Béla kubista jellegű képeit, eszmét cserélünk erről-arról. Kiderül egy érdekesség, Edit internetes házasságközvetítőnek is el tudja magát képzelni. Szerintem Edit kifejezetten jóindulatú, okos és toleráns. Délután Bedecs László a pátosz és a posztmodern viszonyát taglalja előadásában. Nagyon alapos, színvonalas, sok jó példát hoz fel. Afféle kommentárt rögtönzök utána, meglepetésemre olyan jól sikerül, hogy egymás után jönnek gratulálni hozzám.
Workshop következik. Frenetikus felolvasások, majd megyünk is vacsorázni a Fő térre. Székelyhidi Zsírsátán Zsoltival beszélgetünk, amikor arra leszünk figyelmesek, hogy rohannak a felhők, be az utcába, alacsonyan, tömötten, szinte feketén. A pincérek lélekszakadva bontják az asztalokat, olyan az egész, mint a Guns and Roses November rain című klipjében. Éppenhogy megússzuk a vihart, barátságosan folytatjuk a poharazgatást odabenn, a somlói galuskát már fedél alatt osztják. Ezután pedig néhányan — István vezényletével — megnézzük Ofra Zimbalista szoborszínházát éjjeli kivilágításban, lenyűgöző. Bennem leginkább az Igazság nőalakjának lehunyt szemű, fájdalmas arca maradt meg, ahogy tartja a sors mérlegét. Éjjel szállásunkon további poharazások, majd alvás. Kürti Laci — neki most jelent meg a könyve, nagyon örülök neki — szaunázni indul, én reggelizni. Következik az utolsó felolvasás. Majd kihirdetik a feladatversek első helyezettjeit: Török-Szofi László, Balla István, Miklya Zsolt, Tatár Balázs János, Payer Imre — én. Felolvassuk újra a költeményünket a szentendrei tévé jelenlétében. Az összesített pontok alapján a tábor győztese idén Székelyhidi Zsírsátán Zsolt — ő is olvas újra. Nagyon örülök, emlékszem Zsolti milyen kedvesen gratulált, amikor én lettem az összesített győztes néhány éve. Zsír — gratulálok. Búcsúebéd, valóságos búcsú. A fenti kérdésre, sikerült-e igazán is összehozni a csapatot, a válasz — igen! Hála Turczi Istvánnak és segítőtársainak. Jövőre újra Parnasszus-tábor. Vivát!