Örülni fog a Nagy Rendező, ha nem iszom semmit, mert keveset nem biztos, hogy tudnék — különben is, milyen kaland már, nem inni Parnasszus-táborban?! Elkövette valaki előttem? Vagy naiv vagyok, egyrészt nem kunszt — amit kétlek —, másrészt úgyse fog menni? Legalább ifjú kedvesemre legyek tekintettel, akinél ne másnaposan akarjam a hétvégét végigagonizálni a tábor után. Ezt a naplót alighanem megíratják velem sztendretáborban. Proaktív vagyok, és jó szó még a kriptoanalízis is, meg a madrigál, de ne szaladjunk előre. A körmeghívó címlistáján, amelyet István meg Anna küldtek nekem, én képviseltetem magam egyetlen nőstényként; nem bánom — és majd később se, nem nyalják fényesre a fenekem a táborlakók, meg nem is kivételeznek velem, csak belőlem, az meg annyi, hogy elfáradok. Fura, torokszorító kicsit az egész szentendrésdi, nem félek, hanem izgulok, hát hogyne, sosem voltam még líratáborban, csupa költőnép közt.
        Ma poszttábori vasárnap van, de még mindig másnapos vagyok egy kicsit; tegnapelőtt feltettük egymást a metróra a Payer-udvaron Boldogh Dezsővel meg Tolvaj Zolival, miután a Pap-szigeten még utoljára fenékig kóstoltunk egy üveg Tokajit. Néztük a Dunát, vakított a nap, fájt a torkom, úgy nyeldekeltem a sírógombócot; közben ütöm Imrét, akiről nem szabad írni, nézem a fiúkat, jó, hogy vagytok, nézem a vizet, kis halál: kis hajó, felpakolnám rá mindhármukat és lecsorognék velük a tengerbe, nem akarok hazamenni, nem akarok elmenni innen máris...
 Befutunk a HÉV-vel én és a hátizsákom, kicsit feszült vagyok, az imént hívott Vass Tibi, hogy csak rám várnak, hol a vérben voltam, pedig csak hatékonytalan volt a kommunikáció a találkozást illetően. De lehömpölyög a másik kocsiból a zsíroldó piros hajjal, Szofi is leoperálja rólam a poggyászt és serpámmá lesz a tábor alatt. De ő megparancsolta, meg az Imre is, hogy ne írjak róluk, úgyhogy róluk nem írok. Ne kezdj írós nővel, mert megír.
         Műhelymunkálunk a Művészetmalomban. Ez egy laktanyaromra emlékeztető épület, kiállításokat, illetve szobormúzeumot rejt, utóbbiaktól nem ájulok el nagyon. Magolcsay Nagy Gábor kérdez, megbámulom félve és suttyomban, azt hittem, egy halk fingásom nem marad itt inkognitóban, nem stírölhetek nyugodtan pasit; ezt a magas, kreol, csupafog félistent végképp sehogyan sem, pedig már az keményen a földhöz vágott, mikor belém a felismerés, hogy a napszemüveg sem teszi fel más paradigmából a kukkoláskérdést. Aztán az utolsó napon meggyónom Zsírsátán, Szofi és Törzskönyvezett Gábor társaságában, hogy három napja bámulom Kürti Laci hátát, de nem érzem, hogy ciki lennék. Ahogyan a kategóriabronzos versem, a Mellesleg során-után-oráng sem — húha, nagyon parázok pedig, csupa férfiembernek ezt felolvasni, na ne, és Gábor észreveszi nem sokkal előtte, hogy baj van, megkérdez, elmondom, hogy friss harmincas nő lógó melles melodrámájáról írtam, hogy álljak ki ezzel, és elképesztő, két perc alatt megnyugtat, tulajdonképpen interpretálja nekem a versemet, mielőtt hallaná, beszari, friss harmincas pipinek, beleszeretek a jelenlétébe.
         Sms-t kapok újszülött szerelememberemtől. „Végre válogathatnál jót s jól, erre a tábor előtt bepasizol!” Ez némiképp romantikus, meghatódom. Izgulok és túlmozgok, mikor felolvasok, táncolok összevissza, jár kezem-lábam, Travolta szételesdézve hazamehet, torkomban dobog a nyaki artéria a szöges sál alatt, de megrendülök, hogy a légy zümmögését hallani, figyelnek rám, meg szeretnek, meg minden, Gábor kijelenti, hogy a bokámhoz akarja vetni magát és lefogni, mikor lámpalázalok a felolvasásnál, mert nem kell. És tényleg nem, valami motoros diszfunkcióm van, mert nehéz nem táncolnom, ezek egytől egyig Cipollák, vagy mi. Viháncolásra szolgáltat okot, hogy a wordoffice nem ismeri Pomogátsot, viszont Somogyapátit javasol helyette, kreatív. Ez csak úgy eszembe jutott, Béla úr nem táborozik.
         Beesteledik, először. Aludni is akarok éjjel, pihenni dologidő előtt: annak is eljön az órája, ám előbb felolvasunk még, ki-ki önverssel ismerkedik, s belejövünk a megrészegedésbe is, nyolcig tart a józanságom. Iszom két, nem, három sört, jólesik; Török-Szofi vébékát mixel nekem, övé a söntés joga: nem kellene meginnom, mégis így teszek, és hamarost jogosítványt abszolválok porcelánbuszra.
         Mókás a pontozósdi, meg kissé ad hoc is; rosszat költő nem is igen van, csupán akad, aki nem hallja a hexametert, és hibásat költ, de unalmasat nem hallok, viszont ha van három nyolc pontosom és kilencesem nincs — tízest nem adtam, egyest és kettest sem —, akkor az nyer, akinek szebb a szeme. (Még szerencse, hogy Szőrösszemű Vass Tibi nem indul.) Székelyhidi nem nyer egy kategóriában sem, meresztem is a szemem, hogy ez meg mi már, jókat költött, de aztán ő a főnyertes, megnyugszik a lelkem, helyreáll a világ rendje. Még a nagyon hamvas Balla Pistire gyanakszom, de nem, Zsírsátáné a hangszóró kétségkívül. Payer is keni a versészetet, a pünkösdöt oly megkapóan artikulálja, hogy Dezsővel azt imitáljuk napokig. Na tessék, már megint írtam az Imréről, de nem húzom ki, mert akkor hova lesz már ez a nosztalgia. Főleg, hogy hexameterben ő viszi a pálmát az eredményhirdetéskor; Dsida-közeli ünnep-versben Török-Szofi, Othello-dalbetétben a húr nélküli gitárral bohóckodó Tatár Balázs János a legnépszerűbb, ő az idén érettségizik, a gyermekverset a szintén csaknem kiskorú Balla követi el legprofibban, Kassák-redivivusszal pedig az égből pottyant Miklya Zsolt remekel. Én különdíjat kapok, és elhiszem, hogy nem a nemi hovatartozásom miatt. A nyereményem díszgyertyaszett, nagyon örülök, nézem a többi különdíjat, nem cserélném el sem a pálinkás butykosra, sem a szivartárcára, imádom az illatos gyertyát, főleg, ha szerelmes vagyok.
         Két vihar közt kedvesemmel mékinláv a szállodában, ki meglátogat csütörtökön, illetve az ágyamba bújik, de jó is az vele, egy outcyberrel. Hozott vihart, hogy ne lődözzék az auránkat, rekedjen csak mindenki a szitiben, ázzon szarrá; amikor szabatosat mond, dörög egyet és villámlik, amikor én mondok, elmegy az áram. A viharok közti meghatottságot Turczi István tolmácsolja a zárónapon, csini fehér bermudában pompázik, egész snájdig legény, csak nézem, csíkos, narancssárga inget vett hozzá, esküszöm, hiányozni fog, ha elmegyek; csütörtökön is odalibegett hozzánk puszizni az ebédnél, amikor a srácokkal elkéstünk az étteremből, cseppet részegen, széles-jókedvűen. Akarom mondani, mi.
         Most lecsokiztam az öngyújtómat a nagy emlékezésben, és választok, hogy zeném legyen vagy hűtőm. Zeném lesz. De igazából egy harmadik kéne, egy elosztó. Az is tetszett sztendretáborban, hogy sokat kellett gyalogtúrázni, legalábbis nekem. Súlyos jellemhibája a városnak, hogy nincs netkávézó, vagy ha van, nagyon elrejtették, bezárták, felszántották, végül is a társaságot távolról nézve tolerálható módon. Hamar elterjed, hogy a sztendrehotelben nyomtatni lehet, pedig nem, csak épp felolvasmány nélkül, egy szál pendrive-ban érkezem; kétszer is visszatúrázom a szállodába nyomtatni, illetve a portán fűzni az altruista személyzetet, előadván sanyarú sorsomat. A túráim során szépen lesül a vállam és a hátamról is leesnek a mitesszerek, plusz kicombosodom, csakúgy, mint a szúnyogokkal akadályversenyezve a Dunán, ahol a naplementében dagasztjuk a sarat meg a hullámokat.
         Szerdán online újságokkal ismerkedünk: a Litera, a Kultúra.hu, a Prae, a Spanyolnátha, a Telep, a Bárkaonline és a Dokk jött el közénk. Ez a legizgibb egy helyben ülős program, persze a versbajnokság után; a meghívott előadók közül leginkább Angyalosi Gergely tetszett, itt is — hihetetlen, tíz éve nem láttam, de mintha semmit nem öregedett volna, talán őszebb, de a mosolya, a tekintete, a retorikája magával ragad, Zsadányi Edit feminista irodalomértése meg annyira nem. Jó szövegeket hozott, egyik kedvenc nőírómról is szó van, meg is lepődöm, ahogy róla beszél és jól — szerintem zavarban van, pedig. Úgy odamennék hozzá, hogy nyugi, nekem is sok volt még három napja ez a marhavagonnyi pasas, de nem öklelnek, aztán csak az aznap esti étterem — naponta két egységben látnak vendégül bennünket, egyik kifogástalanabb, mint a másik, neveket megjegyeznem képtelenség — női mosdójában gratulálok neki.
 Vass Tibit még májusban megkérem, mondjon valamit az elsőnek megoldani véltem előversről, lehet-e szó róla az öt beugró között, vagy hüledezés vár: hogy-meri-ez-a-hápé, ki hívta ide és egyáltalán. Tibi mint első bálozónak azért nem ajánlja, így a fiókomban marad az ópusz. Mára túlestem a Parnasszus-béli tűzkeresztségen. Attól óva intett, hogy tűzre vágjam, jó lehet az még valamire. Úgyhogy veszek egy mély lélegzetet, és kopizom.

Most három verset kell írnom egyszerre.
Elégikus a hangulatom ettől,
olyan elégikus, mint egy zsírpapír,
annyira, hogy menten hazamegyek.
Nagyon nehéz egyszerre hármat írni,
ettől bárki elégikus lenne,
bárki hazamenne,
bárki, az a sok flúgos is Szentendrén,
akik ki fognak röhögni, kiutálnak majd,
vagy ami még rosszabb, észre sem vesznek,
vagy ha észre is vesznek, másnapra elfelejtenek.
Mert nincs bennük egy szikra empátia sem,
biztosan rosszindulatúak, igen,
jó nagy csütörtököt mondok, az tuti.
Dsida harmincegy éves volt, mikor meghalt.
Én nemsoká harminchárom éves leszek,
lehet, hogy szintén meg kéne halnom,
a halottakat nem röhögik ki annyira,
és nem mennek haza — vagyis csak ritkán —,
főleg nem kell verset írniuk, pláne hármat egyszerre.
Sőt, igazából nem is három vers kell, hanem öt,
de kettőt ráérek megírni Szentendrén,
majd éjjel lopok egyet a Szofitól,
meg a Tolvajtól is ellenlopok egyet,
mikor már úgy berúgtak, mint a vaddisznó,
és észre sem veszik, vagy ha észre is veszik,
másnapra elfelejtik.

Pénteken sűrű a levegő, a kiváltságosok — értsd: miskolciak — szaladnak az Operafesztiválra, a Légyott-happeningre, fáj a szívem, jó kis Bartók-verset küldtem, mennék én is, de eljégkrémeztem, -söröztem, -buliztam nem kevés kest, s most kevéskedem; indulok másnaposan agonizálni. Belevetem magam a kriptoanalízis rejtelmeibe, és madrigálokat fogok hallgatni.