1. Webfolyóiratod címe: Spanyolnátha - csakis azért, mert beteg a világ?

A világ bizonyára nem beteg, legfeljebb egyes „fejezetei” lehetnek (bennem) dögrováson, dögrovásíráson, dögro-vassíráson. A spanyolnátha esetemben kábé annak a betegségnek lehet esetlen szinonimája, mely az internet vírusával fertőzött meg, kortársaimhoz képest viszonylag korán. Szerencsés körülményeimnek köszönhetően gyermekbetegségem lehetett a spanyolnátha: 1996 őszén, frisshús múzeumi népművelőként regisztrálhattam első ímélcímem, s a hálózat adta lehetőségekkel élve két esztendővel később a Marcelland nemzetközi táj- és küldeményművészeti kiállítást már az interneten, egy rögzített feltételekkel nyilvánossá tett ímél-postafiókban dokumentáltam. Ezzel valamelyest nyilván megsértettem az általános e-mail etikettet, hiszen többszáz kiállítónak és érdeklődőnek adtam ki e magán-postafiók hozzáféréséhez szükséges jelszót - de előtte kidolgoztam az e-mail katalógus megtekintésének - becsületből betartandó - feltételeit, egyfajta sajátos Marcelland-etikettet. Az oldal első levelében volt olvasható ez az ún. „Tör(öl)vénytár”, melyben alaposan körülírtam, hogy miért csak a vírusgazda küldhetett oda és onnan leveleket, s hogy megtekintésükön kívül miért tiltotta a törlést, forwardolást stb. Oda küldött leveleim tárgy mezőjébe a kiállító neve került, a küldeményhez csatoltam az érintett képet, így kevés kivétellel minden kiállító művész jelenlétét egy-egy „ímél-oldal” dokumentálta. 1998-ban szinte csak a Marcelland körül virologizált az agyam: a kiállítás ímél- dokumentációjának önkényes megszüntetése után a C3 Alapítvány felhívására ezzel a felhasználói névvel csatlakoztam az első freemail-esek közé - tettem ezt elsősorban azzal a céllal, hogy e szintén nyilvánossá tett postafiókban majdan elindítsam a világ első, kizárólag ímélben olvasható folyóiratát.
Ám míg a Marcelland e-mail dokumentációjának ötletét a szükség hívta elő, vagy mondhatjuk úgy, a „nélkülözés” volt a kreativitás egyik motiváló ereje, addig a későbbi mail art kiállításaim (1999-2000-ben: Ajánlott irodalom, Post humus, Nyílt lapok) dokumentációjának elkészítésén, és annak művészekhez való eljuttatásának módjain (több mint harminc országból küldtek anyagot) már nem kellett törnöm a fejem, mert a Magyar Posta keresett meg ajánlataival, felkéréseivel. Megérdemelten elkényelmesedtem: nem aggódtam az anyagiak fölött, hisz az elegáns dokumentálás lehetősége mellett a kiállításrendezések szabadúszásom megteremtésének feltételeihez is tisztességesen hozzájárultak. (Itt kezdődött a Hamismás-világ…) Akkor lett gyógyíthatatlanul beteg bennem ez a privát mail art kozmosz-közkosz, mikor sikerült elérnem, hogy a világon először a Magyar Posta szállítson hivatalos postacsomagként élő embert egyik városból a másikba - s ebből olyan médiaszenzáció lett, melyre nem számítottam; az interjúkérők agresszív özöne nem passzolt a mail artjaim „személyközi”, vagy legfeljebb „kiállításközi”, „nesztelen kommunikációjához”. Esztelen kommunikáció lett, közcsatornák híradói, kereskedelmi televíziók kétmilliós nézettségű sztárműsorai tettek róla, hogy fertőzzön a Marcelland-gondolat; s ezzel én ki is gyógyultam belőle… Védekezési mechanizmusként is útnak indult „hamismásság”, miután 2000-ben k-íméletlenül le is zártam a Marcelland-korszakot - miként tettem azt önkényesen egy korábbival, melyet az Új Bekezdés Művészeti Egyesület alapítása és működtetése fémjelzett. A Spanyolnátha tehát nem „érdemi és érzelmi előzmények” nélküli járvány, amit „felelőtlenül” szabadítottam rá a mit sem sejtőkre; sőt, ön-örökölt tematizálásai okán az - az említett egyesület által, főszerkesztésemben kiadott - Időjelek művészeti folyóirat 1995-ben, egyenként 100. ill. 75 sorszámozott példányban megjelent négy tematikus száma is beírható az előtörténetébe: abban az évben a lap „vendégszerkesztők” közremőködésével négy tematikus számot jelentetett meg. A Spanyolnátha e tízéves évfordulóra Tizedes vesszők sorozatcímmel Időjelek-emlékszámokat készít, melyet a ’95-ös tematikus számok készítői - így az Űr-esedést Székelyhidi Zsolt, a Hát Tér Nél Kül-t Kabai Zoltán, a Páratlan-t K. Kabai Lóránt, a Négyzetet Urbán Tibor - „vendégszerkesztik” majd.
A Marcelland ímél-art dokumentációinak ötletével jól beoltottam magam, nem maradt folytatás nélkül: 2001-től a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál irodalmi kísérőrendezvényének ímél-antológiája a szerkesztésemben évről-évre megjelenik. Itt is betegesen ragaszkodom az egyediség fenntartásának - legalább az - illúziójához: az exkluzív kivitelű antológiákban 100, 150, ill. 200 sorszámozott példányban a kizárólag ímélen küldött, a levélbe írt / illesztett műveket az alkotóik bravúrjaival vagy épp esetlenségeivel (elírásokkal, hibákkal stb. együtt) karöltve dokumentálom. Az antológiában a művek előtt - „kopogós feketében” - megjelennek a levelek fejlécei, a levelezőprogramok automatikusan ide-odabiggyeszettt aktuális reklámjai - híven átörökítve az adott esztendő elektronikus világbetegségeit. Vagyis akkor: dögrovásírásait…

2. Ha azért „spanyolnátha”, mert a magyar irodalomhoz köthető, magyartalan lenne a „pestis” vagy a „kolera”?

Hogy ez eddig nem jutott eszembe…-:))))) A Spanyolnátha annyiban köthető a magyar irodalomhoz, mint amennyire köthető az etióp orvostudományhoz, az orosz mezőgazdasághoz vagy a román iparhoz. Legyen kötődés - vagy inkább: szövődmény - perpillanat az, hogy elragadta pl. Kaffka Margitot, a szifiliszben legyengült Adyt, Apollinaire-t és Egon Schiele-t, de Kaffka kisfiát, Karinthy Frigyes és Schiele feleségét sem kímélte; s hogy még nagyobbakat csapongjunk, felgyógyult belőle Wilson elnök és kiheverte Szőnyi István… Hogy miért ők mentek el, és miért mások maradhattak tovább, arról majd kikérdezzük Nemecsek Ernőt, akit nem a füvészkerti fürdőzés, hanem a vírus vitt oda, ahová.
Persze, érdemes lenne utánanézni, kit, ill. kinek kijét (nem) vitte el a tífusz és a kolera. De az egy másik „hagyomány”, egy máskor történő lap, egy másik korban született filózó fia lehet. S csak azért, mert a spanyolt megelőzte az orosz, s követte az ázsiai és a hong-kongi nátha, pl. az Orosznátha című weblapot nem nekem kéne szerkeszteni. Ha egyszer végképp kilábalok ebből is, érdeklődéssel figyelem majd egy spanyolfal mögül, hogy ki akarja föltalálni a spanyolviaszt.

3. Nagy Pált ünneplitek a Spanyolnátha 3. „szád”-jában, azt hinné az ember, az avantgárdnak az avantgárd ünneplés kijár... Aztán ti is csak verseket meg jegyzetet meg képverseket írtok. Hogyan magyarázod a bizonyítványod?

Kijárom egyszer, hogy megtudjam - mert most is jó lenne pontosan tudnom -, mit értsünk az „avantgárd ünneplés” fogalmán, konkrétan milyen elvárás fogalmazódik meg akkor, amikor a vers-, jegyzet- és képversírókat az avantgárd számodra itt „érzékelhető hiányával” hozod összefüggésbe. (Avantgárd gesztusként is fogadhatom Tőled a Spanyolnátha 3. szádjának akármelyik művét „ünnepélyesen lejegyzetezni”…) Ha pl. az újszerűség mellbevágó szinonimájaként él bennünk az avantgárd fogalma, akkor egy Nagy Pált ábrázoló ikonra kattintva a felhasználó számítógépéből valahányszor előbújhatna egy kólgörl - s miközben jól fejbe suhintana a bal mellével, azt suttogná: „Na, ezt is megéltük.” Rá lennének a népek ezerrel kattanva, kétségkívül jóval nagyobb lenne az oldal látogatottsága, szombatonként én is veretném magam naphosszat a Kun Marcella bal mellével, de a frappírozás se előkelő helyen álló rokon értelme, se értelmi rokona nem lehet annak az avantgárdnak, amit én kedvelek. (Ha már a rokonság: legfeljebb hökkenj meg, de ne akadj fenn. A látogatottságra visszatérve: az az adat is igen nagy meglepetéssel szolgált számomra, hogy az egyes lapszádoknak a megjelenés napjától számítva egy héten belül közel négyszáz olvasója van.) Érdemes elgondolkodni azon, hogy „helyzetek”-ben maga a köszöntés gesztusa is mondhat alapvetően ellent az avantgárdnak. De amíg egyes kapukat folyton csak kívülről döngetni tudók (Vilma, engedj be!) azon morfond-írózhatnak, hogy „aktuálisabb-avantgárd” Spanyolnátha-szám készült volna egyetlen műből, és jóval több névből (pl. a szerzők nevére kattintva mindenütt ugyanaz a szöveg jönne elő: „Gratulálok!”), addig mindeközben valakinek jó lenne legalább egyszer megnézni, nincs-e nyitva véletlenül az a kapu. Egyes „bejáratott” értelmezési körökben feltehetőleg az „avantgárdabb jelenetek” közé (rang)sorolnának egy ilyen számot - kapósabb is lett volna, hisz bizonyára többszáz szerző szeretne gratulálni ilyen megerőltetés nélküli Spanyolnátha-módon Nagy Pálnak -, de én nem jelenetet, hanem egy a szerzőhöz méltó Spanyolnátha-szádot kívántam rendezni. Ha sikerült, akkor meggondolásra is késztethet, hogy Vilma nénit, aki évtizedeken keresztül csak piros rózsát árul a piacon, a hetvenedik születésnapján fel lehet ugyan köszönteni egy csokor piros rózsával, de csakis azzal nem érdemes. (Vagyishogy: nem csak azt érdemli.) Szerénytelenül mondva, a bizonyítványomba az avantgárd nevű tárgyból 1995-ben a Kassák-díjjal jelest írtak azok, akiknek a kézjegye ebben a tárgykörben a leginkább számít. Elvégeztem már fontos tanulmányokat, de az élethosszig tartó okulás jegyében azoknak az óráira is bejárok, akiknek szerintem még ma is osztályoznia lenne joga - még ha egy „abszolutóriumot” kiadva esetleg már rég felmentettek óráik kötelező látogatása alól. Újra és újra szívesen hallgatom, amit mondanak. Vannak, akik nem foglalkoztatnak. (Értsd úgy is, hogy egyes, magukat avantgárdnak valló alkotók tevékenysége nem kimondottan izgat, és úgy is, hogy egyes, magukat avantgárdnak valló alkotók nem érdeklődnek „tolakodóan” tevékenységem avantgárdnak tartható vonulata iránt.) Külön(b) magyarázatra feltehetően ezért sem szorul a bizonyítványom.

4. Mikor fog a Spanyolnátha gömbregényt közölni?

Visszakérdeztem, hogy a Te kifejezésed-e a gömbregény, válaszodban azt írtad, „sajnos nem, ezt Andrassew írta nekem magánlevélben, de mintha a szájamból húzta volna ki.” Olvastam egy korábbi interjúdat Szabó Gézával, az Erdélyi Terasz szerkesztőjével, Tőle is kérdezted, mikor készül el az első gömbregényük, s rögvest utána hangzott el a „Van-e köztetek „WebKassák”?” kérdés. Ha a gömbregény jelentéstartalmára ezek alapján következtetek, akkor az most ismét mint a progresszivitás egy lehetséges „mintájának” vesszőparipáján nyargal be a képbe.
Ha ez a nyargalás elsődlegesen forma, akkor Zalán Tibor guruló madara, Hi-szen jut szembe, néhány éve hallottam rádiójáték-sorozatban ezt a mesefüzérét; Hi-szen abból a korból való, amikor az emberek is gömb alakúak voltak még… A szárny- és lábnélküli örök túlélő legyen most az adott kor kihívásaihoz kihívóan és eredeti módon alkalmazkodni tudó gömbregény-szerző frazeológiája, a mű, a gömbregény pedig legyen a magát - milyen hülyén hangzik ez a gömb esetében: - „sokoldalúan” önkifejezni tudó ember elbeszélése.
Tovább az elbeszélés-mezsgyén: ha a gömbregény elsődlegesen tartalom, akkor N. Pál (véletlenül ugrik be Nagy Pál?, tud hatni, hogy nem tudhatni…) József írását érdemes újraolvasnunk egy régebbi Kortársból, ő így ír az Ottlik prózáról: „Regényének csodája épp abban rejlik, mint az egész életé. „Szerkezete” egy le nem határolt, állandóan táguló „gömbség” érzetét keltheti, akár a világegyetem a „Nagy Bumm” után, amely forgat, sodor magával mindent, ami létező (az erényt s a bűnt, a remeket s a gyarlót), s amelynek a határa és (egykori) kiinduló középpontja meg kell hogy legyen valahol, de látni szemmel, leírni matematikailag és megnevezni emberi nyelven azt képtelenség, róla csupán hallgatni lehet, ama „nehéz tudás” már emlegetett hallgatásával. Olyan része ez az univerzumnak, amely az egészet idézi minden pillanatban, ám mégis félreérthetetlenül az adott tér és idő metszéspontjának a jellegzetességeit viseli magán.
Kikezdhetetlen és fölbonthatatlan, mint az a kupola, amelynek valamennyi eleme zárókő.” És hogy a gömbregény sem lehet kétségkívül spanyolviasz, annak nyugtázására egy pár sor Ottlik Gézától: „…ez a föld, amelyen most állok és a mindenségbe pillantok, ez is csillag, s fénylik a nyári éjszakában, mindenestül, velem együtt. Én magam is csillag vagyok, mint a gyanta vagy szúnyog a meteorban, mely most hullott le az égről. Ez a ház, ezek az emberek, ez az erdő, mind része a csillagnak, s fénylünk a végtelen és világos éjszakában. Mind csillagok vagyunk, ezért borzongunk meg néha. Ez a legtöbb, amit tudhatunk. S egy napon lehull ez a csillag is gyantástul, költőstül, telekkönyvestül.” Talán ezért is inkább majd regénygömb, a Spanyolnáthában, hát, ha, jöhet. Vagyis, ímélázzunk inkább: Re: génygömb. Ha jól szól, jogomban áll hallgatni.

(Házunk tájáról ajánlott gömbregény-irodalom lehet az Időjelek - a már korábban is említett - 1995-ben megjelent Űr-esedés számában A gömb paradigmája című H. Nagy Péter-írás.)

5. Ezek után azt áruld el, hogy a Spanyolnátha szerzőgárdája határozza meg a „szád”-okat, vagy az általad választott téma a szerzőket?

Tematikákban döntök előbb, s azt követően kérem fel a szerzőket. Ám ha kopogtatna egy csapat, mely „közös gondolatának” publicitás-igényével állna elő, és az nekem megtetszene, akkor semmiképp nem tudnék ellenállni az erőszaknak. Jobb szeretném, ha az egyes számok témája és szerzőgárdája önmagáért, önmagáról beszélne elsősorban - nem feltétlenül a vírusgazdának kellene a kórelőzményt, a kórlefolyást „a bajusza alatt” kommentálni. A tematikus építkezéssel kapcsolatos, az Időjelekben ’95-ben nyíltan deklarált elképzeléseimet-munkálkodásomat most ezért is egy más - ám profiljában azonos - jelenlegi munkámmal tudnám „beszédesen” szemléltetni. A felvázolt érdemi azonosságok, különbségek, ha életmentő infúziót nem is adhatnak, de a kiszáradást megelőzhetik, az állapotot a nagyobb tudású, ill. jobb körülmények között dolgozók érdemi beavatkozásáig stagnálhatják. A Miskolcon negyedévente megjelenő Új Holnap művészeti, irodalmi, társadalmi folyóirat irodalmi szerkesztőjeként a Spanyolnáthában direkte működtetett tematizálás elve búvópatakként vezet: az általam szabadon művelt-ga(rá)zdálkodott irodalmi felségterületen (az ÚH mindhárom irodalmi blokkját, továbbá két rovatot vezérlek és még egynek „bedolgozom”) direkt nincs direkt (köz-vétlen közvetlen) tematizálás. Mivel azonban nem mondhatok ellent tematizálni szerető hamismásomnak, arra törekszem, hogy kb. évenként egy-egy alkalommal felbukkanjon egy olyan blokk, mely készakarva, erőltetés és erőlködés nélkül tud felmutatni olyan csoportképző erőteret, amelyben elsősorban a szövegek és nem a szerzőik között vonható azonosságok (pl. irányultság, reputáció, életkor) a leginkább jellemzőek; ugyanakkor észleljen az olvasó a lapban olyan összeállításokat is, melyben a társas(s)ág inkább a szerzők, mint az egymás közelébe szerkesztett szövegek alkotta erőtérben tapasztalható. Természetesen egy olyan sok-oldalú lapban, mint amilyen az Új Holnap, nem mutatható fel vegytisztán mindez, hiszen a megkerülhetetlen átfedéseknek köszönhetően, egy-egy - nevezzük most már itt úgy: „túltematizált” - blokkban egyidejűleg funkcionálhat a szövegek-szerzők, szerzők-szerzők és szövegek-szövegek közti konszonancia.
Nem határoztam meg, hogy egy esztendőben hány Spanyolnátha-szád készüljön, milyen gyakorisággal fertőzzem vele a köztudatot, de nem lumpenségből., hisz két olyan lapnál is szeretek dolgozni, ahol „kifelé” fontos dolgoknak (pl. darabszám-igényeknek, tartalmi, formai elvárásoknak, megjelenés-gyakoriságnak stb.) nyíltan, a létezés alapvető, érthető feltételeiként kell megfogalmazódniuk.
Szeretek jóelőre dolgozni, tervezni, egyúttal a Spanyolnáthában engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy csak a saját lelkiismeretem felé referáljak, ne kényszerítsem elfoglalni a hamismást holmi határidővel, „beszámolási kötelezettség”-gel. Nem fogadhatom el olyan mecénás vagy szponzor támogatását, aki elvárja, hogy adott időintervallumon belül jelentessek meg akárhány lapszádot, akárhány szerzővel, akármilyen témában. (Pl. a Spanyolnáthát Kun Marcella kompinálja, Vass Tibor kompilálja. Képzeld el ezt az impresszumot a Nemzeti Kulturális Alap által támogatott lapban: addig tartana a támogatás, amíg a kompinatorikára fény nem derülne. Csak azért konszolidálódni, hogy tisztességes honort tudjak a szerzőknek fizetni, nem érdemes. Tisztességtelenül kevés honort fizetnek így is a fizetőhelyek… De csak azért szó-dagályoskodni, hogy borsot törjek a „függőség” orra alá, nem szabad. Szóval, olyan lapot csinálni, az egy másik ügy.) A miheztartás végett (egyelőre?) csak magamhoz tartom magam, a hamismástól pedig miért kérnék számon valamiféle ütemtervet. Hacsak nem művészeti célból, „tematikailag”.
A megjelenés sorszáma a fontos, nem az, hogy teljesítem-e az ötéves tervet; számozása már csak ezért sem 2004/1, 2004/2, hanem 1/2004, 2/2004, stb. Nincs első és nem lesz második évfolyam, nem lesz összevont szám, baráti fityiszt azonban nem ezzel kíván mutatni a teljesítmény-elvű folyóirat-kultúrának. A Spanyolnátha-gondolatnak alapvetően mondana ellent, ha kijelenteném, hogy ötven szádot készítek, hetvennyolcat vagy százat, és akkor kezdek majd valami másba. A lap addig él, amíg élni hagyom. Ha száz szádig, mert akkor az fog tetszeni, akkor százig. Ha teszem azt, egy adott időszaktól kezdve évekig nem jelenik meg majd újabb szád, akkor a lap azidő alatt művészeti célból lehet a „vegetatív” időszak létezésének bizonyíték-gesztusa - a soron következő szád pedig a pangás gondolatával törődhet majd. Ha nyilvánosan bezárom (kimondom, hogy utolsó szádot szerkesztek), akkor azt bizonyára azért teszem majd, mert más elnevezésű projekt égisze alatt, máshogyan lesz érdemes „szerkesztőileg” beleszólnivalóm a világba. Vakvilágba nem megyek, bolondot nem csinálok sem magamból, sem másból, kilenc búcsúkoncertet nem fogok csak azért adni, hogy tóduljanak a népek. A népek jönnek így is, többen olvassák a lapot, mint ahogy számítani lehetett rá.
Új Holnap-tematikáimról sem szerzőimnek, sem szerkesztő-társaimnak nem szövegelek; nem képzek előre, nem gyártok utólag hívó szavakat, magamnak igyekszem rajzolni - szintén jóelőre - viszonylag szabályos tárgyköröket, hogy ne szaladjon el velem a hispán ló, ne lehessek minduntalan az általam gyűlölt esetlegesség rabja. Annak, aki olvassa a lapot, vagy feltűnik, vagy nem, hogy van egy (vagy több), lapszámokon áthúzódó megfontolásom. A „számítás keresztülhúzását” bekalkulálandó: minden ilyesminek tényleg magáért, a bajusz alól kell(ene) tudnia beszélni. Hisz ha valakinek csak felületesen tűnik fel valami, az is valami… Volt rá példa, hogy (nem minden előzmény nélkül) olyan nőszerzőktől olvashattunk egy blokkban olyan nőverseket, akiktől azelőtt olyasfélét talán soha; aztán erről a helyi könyvheti újságban úgy szólt az ajánlás, hogy „Nők az irodalomban”. Egye fene, hát ha csak ennyi, akkor ennyi, nők az irodalomban. Nem jobb ember, akinek átjön, hogy mindegyikük - ki nyíltan, ki tartózkodóan -, nőségükön túl ugyanazt a témát öntötte meta-foráival meta-formáiba - de minden bizonnyal szerencsésebb, mert többet ért(het és tolmácsolhat másoknak abból) a világból. „Spanyolnáthás” tematikában ugyanez a szándék evidensebb, „durvább” lenne, a testiség(ük)et is vallatni képes/hajlandó nőket arra az alkalomra bizonyára harsányabban avattatnám ön-vallatójukká, pl. egy „vallató lyuk” tárgykörének égisze alatt. Míg azonban az Új Holnapban a tematizálás ilyen leplezetlenül konkrét megnevezése nyíltan és oktalanul sebezni lenne képes (szerzőket és olvasókat egyaránt), addig a Spanyolnátha-kultúrának nem csak motiválója, hanem elemi kifejező eszközeinek lehet ez a szimbóluma. Az Új Holnapban a tematika a segédeszközöm, egy hordozható, diszkréten elcsomagolható, elemes, szinte nesztelen szó-vibrátorként működik, a Spanyolnáthában ugyanez egy kimeríthetetlen, napelemes, nem leengedhető, szinte a teljes szobát elfoglaló guminőként adja a zajt.
Még egy kicsit az ÚH-ról: ebből a zajból kihallik az olyan nyílt, direktebb tematikákkal „vádolható” Új Holnap-blokkok sorozata, mint pl. a soron következő (2004 őszi) számunkban jelenlévő, immáron negyedik operafesztiváli Légyott-válogatás, vagy az egri Parnasszus Műhelytalálkozót lapunkban először fémjelző, a szűkebb régiónkhoz is erőteljesen kötődő szerzők által alkotott blokkja. Ez utóbbi szemelvény már csak azért sem lehet teljes, mert a Parnasszus-csapatban az ott szereplők közül jóval többen kötődnek Miskolchoz - de őket nem kimondottan az Új Holnap indította el a pályájukon. Tehát: szinte mindig adódik olyan, kevésbé látványos, ám esetleg annál látványosabban indokolható szervező erő, amely nem véletlenül rendezi egymás mellé az adott kéziratokat. S nem véletlenül a Légyott-válogatásba kerültek a Parnasszus Műhelytalálkozó „miskolciságát” is fémjelző szerzők közül jó páran. A sorrend, az más kérdés. Egyik állandó szerzőnknek feltűnt, hogy soha nem szerepelt még bizonyos szerzők előtt, mindig csak utánuk következett. Megjegyzését a beszélgetésünk elején egyfajta számonkérésnek éreztem, aztán belegondoltam, hogy feltétel nélkül tisztelnem kell azt a fajta szerzői érzékenységet, amely az ilyen dolgok sokszor paranoiás figyelésében, számontartásában, üzenet-értékének felesleges vagy épp indokolt feszegetésében is bizalommal ki tud fejeződni irántam. El kellett gondolkodnom, milyen szemléletemet domborítom azzal, hogy egyes blokkokban kit ki után szerepeltetek, hányszor, hány művel szerkesztem ugyanazt a személyt ugyanaz mögé, miért nem csak a nyíltan preferált helyeimre ügyelek látványosabban (pl. nem csak azt kommunikálom magam felé is harsányabban, hogy kinek milyen versével nyisson a lap, mit emeljek be vezető prózának, kinek a művét szerepeltessem az előkelő hátoldalon, kivel zárjak egy-egy blokkot, stb.). A beszélgetés alkalmat adott arra, hogy felelősebben végiggondoljam, a Spanyolnáthában a szerzőknek miért ábécérendben kell követniük egymást. Alapvetően más kultúra, még ha gyakran egyívású szerzőkkel is…

6. Mitől másabb a Spanyolnátha, mint a magyarországi magyar irodalom - szerinted?

El sem indítottam volna a lapot, ha bármilyen másságot a „magyarországi magyar irodalmiság” fogalmi köréből kiindulva szeretnék vele érzékeltetni. Az ilyetén másság kérdése a Spanyolnáthában tárgytalan. A „csak” magyarországi magyar irodalmiság két okból is mellőzhető gondolat lehet. Először, mert szerkesztése során sokkal inkább tematikákban, mint földrajzi régiókban, érdekközösségekben, irányzatokban stb. gondolkodom. Másodszor, mert irodalmi határok nem a térképeken, hanem egyes irodalmi fejekben léteznek, és félreértés ne essék, bizonyos értelemben létezik az én irodalmi fejemben is; de szeretem, hogy nem kell elhatárolódnom tőle, mert nekem nem szétválasztani, elszeparálni, hanem tagolni, tájékozódni segít.
Berzenkedem minden erőszakos szétválasztástól, elszeparálástól (ugyanakkor az oktalan integrálásoktól is), de tudom, hogy néha erőszakot is érdemes tenni annak érdekében, hogy egyes irodalmi fejek belássák, nem egyetlen nagy irodalmi metropoliszban élünk. Természetes, hogy létezik erdélyi magyar, szlovákiai magyar stb. és magyarországi magyar irodalmam, de mivel azt nem az anya-bőr-, hanem az anya-nyelvszín alapján érthetem és ítélhetem meg, nem sétálhatok el amellett, hogy az a határokat is módosító történelem, amelybe a műnek mindettől függetlenül szín-ültig be kell(ene) tudnia töltődnie, folyton áthúzza - a „nyelv számításait”. A történelmem pohara betelik az irodalmammal, és az irodalmam pohara is betelik a történelmemmel. Beletelik még jó időmbe, míg le tudom kötözni az összes írót, aki „disszidálásával”, áttelepülésével, költözéseivel, vándorlásaival stb. magyarországi magyar fogalmi zavarokat kelt :-))))). Ha epéskednék, éllel mondanám, hogy a Spanyolnátha eddigi szádjaiban (de az eddigi háromból nehéz lenne tendenciózusan következtetni bármire is…), Balla D. Károly Kárpátalján élő író kivételével csak a „magyarországi magyar irodalom” szerzőit publikáltam (Fenyvesi Ottó is Veszprémben él), s ettől „csak” képzőművész szerzőink esetében tekintettem el: a Stuttgartban élő Susanna Lakner (Lakner Zsuzsanna…) és a Los Angeles-ben élő Wahorn András szerepel a harmadik szádban. De erőteljesen jelen van a pécsi, a miskolci, a tatai, a tatabányai, a veszprémi, a szegedi és a budapesti irodalom, s nem hiányozhat pl. az edelényiség, a hernádnémetiség mellől a szikszóiság sem. (Jaj, és az most milyenséges irodalom, ha Lapis József Bécsben írja a Narkotta-szádba az írását? Monarchiátusiai? EUthanáziai?) Előre megfontolt szándékkal tehát bizonyára nem készítek majd „magyarországi magyar irodalmi”, és pl. „magyarországi és szlovákiai magyar irodalmi” vagy „magyarországi és kárpátaljai magyar irodalmi” szádokat; ugyanakkor, ha készül majd egy „nyelv-színtisztábban” „szlovákiai magyar irodalmi”, vagy „nyelv-színtisztábban” „erdélyi magyar irodalmi” szád, akkor az nem csupán azért lesz olyan, mert szerzőit az aktuális nap földrajz órájában állandó lakhelyük okán egy adott térség színkörébe rajzolhatjuk, hanem mert az ott élőknek olyan hívó szót tudok küldeni nekik, mellyel a mi nyelvünkön szerintem ők lesznek képesek a legautentikusabban ecsetelni. Ha épp a nyelv-színtisztaságra való törekvés okán nem keverek majd ebbe a képbe árnyalatokat, akkor sem érhet az a vád, hogy a paletta más színére nézve feledékeny voltam.
A Spanyolnátha akkor festene rosszul, ha tudatosan csak magyarországi magyar irodalmi szádok ábrázolására törekedne, én pedig akkor, ha egy nyelv-színtiszta erdélyi magyar irodalmi összeállítás készítése után bármikor, bárki által számon (szádon?) kérhető lennék, hogy pl. az esélyesebb egyenlőség érdekében miért nem készítettem még felvidéki magyar irodalmi szádot.
Ismét egy kis csámborgás: néhány évvel ezelőtt szerepeltem egy „Zuglói irodalmi antológia” című műben, melynek megjelenése után egy(etlen, a könyvben szereplő) szerző a szerkesztő felé megkérdőjelezte, hogy miskolciként mafrancot keresek én ott. Életrajzom jelezte, hogy mafranc miskolciként, a Zuglóban készülő Parnasszus olvasószerkesztőjeként vagyok „vendégmunkás”. Megjegyzését nyilván abból fakadó meggyőződéséből tette, hogy a magyarországi magyar irodalmon belül létezik egy nyelv-szín-tiszta tizennegyedik kerületi irodalom, ahol az én jövevény szavaim útjában vannak. Nyilván többé-kevésbé létezik, mi másért készült volna ilyen alcímű antológia, de hívó szava a szerkesztő szerint nem olyan volt, amelyről csak a Zuglóban született, születésük pillanatától ott élő, lábukat onnan csak alkalmanként kitevő, más kerületekben becsukott szemmel járó polgárok tudnak szépeket mondani. Azzal, hogy tiszteletbeli zuglóivá avatódtam, nem lettem kevésbé - ugyanakkor talán, egy kicsikét „szívesebben” - miskolci. És maradtam magyarországi magyarországi. Innen sem kell a Stockholmban élő Café-szerkesztő számára bizonygatni, hogy hazánkfia marad, bárhonnan bárhová megy is.

7. Olyan lendülettel írsz a magyar irodalomról, hogy az ember már-már elhiszi, hogy az létezik. Megkérnélek, írd meg a Káfé számára (figyelem! olvasói nem feltétlenül ismerik a témát) az elmúlt húsz év magyar irodalmának a címszavát! Nem kérnélek, ha nem tudnám, hogy a magyar irodalom előadója vagy az egyetemen továbbá, hogy sokat olvasol, s mint előbbi válaszaid is bizonyítják, benne élsz...

Most azonnal vissza kell venni a lendületből: ebből a válaszadásból két okból is ki kell - ha úgy tetszik: - farolnom. Egyrészt nem vagyok a tárgy előadója, 1995-97 között magánegyetemen tanítottam napjaink magyar irodalmát (ha most tanítanám, se jogosítana fel arra, hogy bárhová megírjam ezt a „címszót”); másrészt nem értem, miért várod tőlem olyan címszó megírását, ami mögött szerinted semmi nem létezik. Ha én szerinted a nem létező magyar irodalom előadója voltam (ill. úgy gondolod, vagyok), és a nem létező magyar irodalomban élek, akkor nem értem, hogy mafrancról beszéltünk idáig. Érdekelne pedig engem is a húsz év, kultikus egy időintervallum lehet, Michael Jackson húsz évet kaphat szexuális zaklatásért, már ha létezik (Michael és szexualitás és zaklatás).

8. Kiket olvasol szívesen a kortársak közül?

Az ember már-már elhiszi, hogy elhiszed, léteznek kortársak, és hogy én tudok olvasni :-))))). Talán egyszerűen, vasskezűen válaszolva azt mondanám, azokat, akik engem is szívesen olvasnak. Talán legkönnyebb lenne felsorolni, perpillanat kiket, vagy kiknek mijét nem. „Milyért” nem tartom magam gyanútlan csúcsragadozónak, aki a tápláléklánc hiányzó szemével tudja összeolvasni a betűket? Talán mert (rang)sort képeznem értelmetlen, aki olyan trójai betűfaló, mint én, az megérti, ha azt mondom, életünkben egy-egy könyv (és ne adj isten, egy-egy író) „sorsának” miért kell tudni eldőlnie egy perc alatt. Vakon kell bízom az anyagismeretemben; van olvasási rutinom, de nincs felesleges időm, rossz művekkel már rég nem szoktam bosszantani magam. Nem jellemezhetném azonban a rutinomat azon kortársaim kutyafuttában, felelőtlenül ideállított, katonás rendjével, akiknek könyveivel rövidebb-hosszabb idő óta szívesen élek egy fedél alatt, tudva tudván, hogy egy hirtelen, kényszerű költözés után is, percek alatt, időtálló, biztonságos építményt állíthatok újra a műveikből. Valami alap-vető maradna ki, és nélküle, ha össze nem is dőlne a ház, de befújna a szél, beesne az eső, kihúzna a meleg. Beleskelne folyton a véletlenül kihagyott, furdalná a lelkileg ismert és ismeretlen hamismást. Munkám során, a Parnasszus és az Új Holnap szerkesztőségében nem engedhetem meg magamnak, hogy válogassak, mindent el kell olvasnom, azt is, amivel önszántamból máskülönben nem terhelném az agyam. És szívesen teszem - teszem hozzá. Szabadidőmben (végtére is, mióta magánzó hamismásolóm vagyok, minden időm „szabad”) is örömest vagyok alkalmanként mindenevő, de öröm-esteken a finnyás ragadozó gyakrabban jön elő belőlem, és őt sem illik éheztetnem. Mint mérsékelt övi elsődleges fogyasztó, szabadidőmben többnyire „betervezett” könyveket olvasok, a jó időbeosztás végett több kényszerű csoportosítással élek: ha kor-osztályzóként, olvasmányaim rendszerezésének alapegységeként írófajokat jelölök meg, akkor az asztalomon szinte mindig van egy elsőkötetes és / vagy egy „fiatal irodalmi” kupac, van egy „középkorosztályi”, és van egy „nagyöreges” stósz. Ha keverős-kavarós időszakot élek, van, hogy csak aszerint képződnek rakások, hogy szerzőik közül (szerintem) kik milyen szerepet játszanak egyes irodalmi életközösségekben. Korábban mű-faji csoportokban is gondolkodtam, míg be nem bizonyosodott számomra, hogy ekképp sajnos sok könyvet egyszerűen halálra ítélek: pl. huzamos ideig nem olvastam pl. szépprózát vagy tanulmányt, mert az érintett stószhoz egyszerűen nem volt kedvem hozzányúlni: tudva tudván, hogy az nagy falat számomra. Kínai nagy falat nem rakok magam köré, de az egyik legnagyobb kupacom most „világirodalmi”: a Parnasszusban kaptam rá évekkel ezelőtt a jó műfordításokra, rágódok sok-sok nemzeti ételkülönlegességen, előszeretettel veszek elő otthon egy-egy közelmúltbeli Nagyvilágot, és élvezettel csemegézem a műveket. Közülük szintén értelmetlen lenne sorolni, egy-egy kihagyással alapvetően fölsérteném magam, nem is tudnám a sebet gyógyítani azzal, hogy jaj, még őt is írd hozzá, meg őt is, ja és persze neki se hagyjuk ki a valamijét, kapnád tőlem a helyesbítő válaszokat egy jó darabig, s míg meg nem unod, korrigálhatnál. Hatnál-e rám azzal, hogy már csak kettőt kérdezel?

9. Elnézést, valamint figyelembe véve érzékenységed, elfogadom, hogy létezik kortárs magyar irodalom, megírnád Parnasszus- és Spanyolnátha- és egyébszerkesztőként annak szubjektív szócikkét? Gondolj a Káfé olvasóira - azok hol keletebbre, hol nyugatabbra nyugosznak... Budapest, ugye, a világ közepe!

Akkor valamiképp vissza a lendületbe. Attól azonban, hogy „elfogadod” a magyar irodalom létezését, sajnos én még nem fogom tudni megírni a szócikkét. Figyelembe véve az érzékenységem, a szócikk-börtönből egy általad vájt alagúton szökhetek ki: „elfogadom”, szóval, hogy a szubjektív szóval egy menekülési útvonalat mutattál, és „elfogadom”, hogy a szubjektivitáson azt fogom érteni, kezdhetek vele valami „magánost”. Írok majd akkor világközepe-szócikekket.
De előbb kicsikét a világközepekről: ma, amikor kevesebb idő alatt érek hernádkaki nyaralómból a miskolctapolcai szaunába, mint Miskolcról Budapestre, nincs értelme olyan véresen-komolyan világközepekről gondolkodni, mint húsz évvel korábban volt. Jó-jó, húsz évvel ezelőtt nem jártam szaunába, Hernádkakról se a párom repesztett be velem kis Suzukijával Miskolcra, de nekem ma éppolyan fontos világközép a falusi diófám alatti néhány légköbméter, mint Miskolcon a Búza téri, vagy Budapesten a Bosnyák téri piac. És nem elsősorban amiatt, hogy a Hernád partjáról egyre rövidebb idő alatt tudok elérni egyik vagy másik helyre. Az idő nem kiiktathatatlan tényező, de nekem a „térbeliség” mindig is fontosabb szerepet játszott az „időbeliség”-nél; sokkal fontosabb a „meddig tartott, amíg írtam”-nál és a „mikor írtam”-nál a „hol voltam, amikor írtam”. Nem fogom azt hirdetni, hogy ezzel megleltem az igazat vagy az igazamat, én folyton iróniával szemlélem magam, de iróniámat is sérti az, ha Budapestet a világközepek kizárólagos gyűjtőhelyeként jelölik meg. A világ közepe létfontosságú szerv, a kiválasztásban pont olyan fontos, mint a világ közvese, de vetekedik a világ közszíve vagy közfeje jelentőségével is. (Veséből elég egy, hogy rendben ellegyünk. A világ közepe nem páros szerv, egyben gyűlik fel bennünk a méreg…) Ha bontom a halat, húsz éve csinálom már, vigyáznom kell nagyon az epére. A halvilág közepére. Ha megsértem, szétfolyik, keserű lesz a halhús, még a közepe is, és annyi az egésznek. Ha bontom az irodalmat, vigyáznom kellene nagyon a közepére, ha lenne neki. De én úgy látom, nincsen neki olyan. Azzal jól elvagyok, ha valaki úgy gondolja, az ő saját közepe lehet az irodalom: rendben, legyen olyan fontos számára a literatúra. Számomra is fontos, de amióta tudom, hogy csak a szeretteim által is szívesen járt ösvényeken keresztül vezet tévedhetetlen út arrafelé, nem tévelygek a fontosság rakta sor-rendekben. Torzulásokról most ne beszéljünk (pl. olyan szerzőkről, akik azt gondolják magukról, ők az irodalom közepe(i)).
Ha Budapest azt hiszi magáról, hogy ő a világ közepe, akkor hagyjuk meg neki azt az örömet. Ha egyes emberek hiszik azt, nekik pláne hagyjuk meg. Ha Budapest a saját önképének kiteljesedése során nem sérti azon emberek Budapest-képét, akik önmegvalósításuk egyik (vagy akár egyetlen) lehetséges centrumaként élik / jelölik meg a fővárost, akkor szent a béke. Ha van valamiféle egyetértés egy magát (irodalmi) világközépként megélni tudó főváros, és a fővárost világközépként megélni tudó emberek között, akkor nincs nagy baj. Ha azonban félreértik egymást, a város és az ember, az önmegvalósítás torz formáival vádolják egymást, összekeverik pl. az egészséges öntudatot az egészségtelen gőggel, akkor bizony epeátültetésre lenne szükség. Világközepe-átültetésre. Ne neveljünk transzpalántákat: ilyen ültetésnek nincs igazi tétje. Életmentő mű-tét, az jöhet. Locsoljon már fel valaki.

Na, akkor a világközepe-szócikkek. A felét se tudnám megírni annak, amit kérdezel. De ha a fele felét eszik is, ezt a világközepét elkapom, beülök egy menetrend szerint közlekedő rébuszba. Végállomása az a világközép-hely, ahol a gyökerével a poklot, a törzsével és lombjának nagy részével a földet, a lombcsúcsával a mennyet érintő fa áll. Egy irodalomfa nedvkeringésébe be kell kapcsolódni ahhoz, hogy életének része lehessünk. A tetejébe is alulról juthatunk (nem feltétlenül a pokolból…). Nem mindegy, honnan, hol jutunk be, és hogy melyik szintnek melyik részén párologtathatjuk el lényegünk legjavát; hol tudunk kiszállni a rébuszból. Be lehet középről jutni, lehet itt-ott bemetszéseket ejteni fán, ott adagolni a gyógy-írt először. Nem lehet mindegy, a föld alatt megbúvó krumplit tekintjük-e elsődleges világfa-termésnek, avagy az embermagasságból szüretelhető alma adja-e étrendünk kiegészítőjét, netán csak a fa csúcsáról hozzáférhető kókusz érdekel bennünket. Nem írom meg kaptafa-szócikket, pedig… Egyetlen alkotót sem lehet / nem szabad beilleszteni egyikükbe-másikukba. Talán nincs is fajtiszta termék, mert nincs fajtatiszta termelő. Most csak játsszunk (el a gondolattal, hogy ideig-óráig van.) A termelők és a fogyasztók részletes, tudományos osztályozása, engedelmeddel, hadd tartozzon más lapra.

Krumplivilágközép

Krumpli I.
A hammpribogár a krumplitermesztésre szakosodott elit tagjaként ontja a mekdonalckrumplit. Egyetlen célja a gyorsétkeztetési lánc filmszerű kiszolgálása: csak totál, vagy csak premier plánokkal etet. Önmaga állandóan szerelmes mellékszereplője. Akkor jár jól, ha nem akar folyton átugrálni más irodalomfák ágaira: úgy nem koppannak akkorát. Az irodalmi tarzanboyok, dzséngörlök közül a máshol megkapaszkodni tudó figurák gyakran válnak agresszív krumpliszakértőkké. Szakértő fogyasztójuk nincs, de ez nem is zavarja őket: etetni kell a népet rendesen, ideig-óráig jóllakatni, semmi több. Olyan érdekvédelmi szervezeteket alapítanak, melyek nevében ott szerepel az „amatőr” kifejezés, utalva arra, hogy a tagok milyen eszközzel piszkálják vagy piszkáltatják ki a földből a krumplit.

Krumpli II.
Az átlagos minőség termelésére törekvő krumplisgazdák a lakosság széles körét látják el. Nekik van a legkiterjedtebb piacuk. Nagybani értékesítők, az elit krumplizókról tagadják, hogy jobbak: csupán szerencsésebbnek tartják őket. Lelkes, rendszeres tagdíjfizetők, szponzort is hajtanak a mekdonalcozókhoz. Előszeretettel vállalnak tisztséget a mekdonalcnevű érdekvédelmi szervezetekben.

Krumpli III.
A takarmány-krumplival foglalkozók folyton ott „ól”-álkodnak a piac civil szervezetei körül, de őket a mekdonalcnevűek csak a különböző támogatások elnyerése végett - ha többen vagyunk, többet adnak jelszóval - vezetik be a tagnyilvántartásba. Ők az arctalan tömeg, akik többnyire internetes piacokon népszerűsítik a portékáikat. A testvéreik, szüleik megjegyzésein kívül soha, semmilyen visszajelzést nem kapnak: a családban maradnak. Meg kell értenünk, ha egyesek nem etetik a malacokat, akkor mások nem tudnak mit enni.

Almavilágközép

Alma I.
Az almatűrő a közelében hagyja ugyan élni az irodalomfákat, de nem gondoskodik róluk: ők más életfák gondozására szakosodottak. Kertjükben sok minden más mellett néhány elvadult, elkorcsosodott almafát is találunk. Permetezve, metszve sosem voltak, de gyümölcsöt évről-évre képesek potyogtatni még. Aki megeszi, nem lesz beteg, de egészségesebb sem. Dúsíthat egyes ételeket. Nem mérgez, nem tisztít, ugyanakkor közömbösnek sem mondható: egyes helyzetekben érdemes önállóan enni, máskor pedig muszáj. Kompótnak a legkiválóbb.

Alma II.
A hobbialmázó felkészült, tanult biokertész, kiskerti fáinak termésével rendszeresen ellátja az egész családot, megajándékozza a szomszédokat. Nem piacra termel, de nem is vesz onnan. Szinte észrevétlenül tudja megtapogatni más áruját, bosszúvágyból néha titokban össze is nyomkodja a legjavát, hogy rothadjon a másé hamarabb. Előfordul, hogy nem csinál titkot a szemétnek ítélt áruból, nyíltan pocskondiázza azt, de nem elsősorban azért, hogy az jobban vigyék - neki nincs mit kínálnia, mert nem piacra dolgozik, a lényeg, hogy a másiké ne kelljen jobban, mint az övé. Minőségére lehet rá számítani: jövőre is ugyanolyan jót termel. „Túlvédi” a gyümölcsöt, ezért azt olyan betegségek is megtámadják, melyeknek különben eszébe sem jutna zaklatnia. Kihívja maga ellen az alma-sorsot: termése közt mindig akad férges. Ha a szépen, „ciklusokban” ládába rakottakat nem válogatod ki idejében, ha nem rakod át, nem forgatod meg újra és újra az egészet, egyetlen rossz darab végleg megrohaszthatja a többit. Hogy megkímélje magát a folyamatos ellenőrzéstől és az ellenérzéstől, odáig juthat, hogy almáit egyenként csomagolja majd be, és úgy polcolja fel. Tartsa fel a kezét, aki még nem látott egyenként becsomagolt almákat a piacon.

Alma III.
Az agronómus-almamókus az állami gazdaságok vezető szakembere. Szabadidejében sokat maszekol, de nem vállalkozó: bizonyos értelemben függ a munkahelyétől, munkahelyeitől. Okos kompromisszumokat tud kötni annak érdekében, hogy legyen saját almabor- és almapálinka-receptje, legyen stílusa az italának. Titkos receptről nem beszél, szívesen és látványosan továbbadja, ő hogyan csinálja; tudva tudván, hogy nem elég hozzá a recept, kell a gyógy-ír, kell hozzá ő, az egyedi, a megisméTelhetetlen. Betéve tudja a termésből készíthető főétel, köret és desszert előállításának fortélyait: és mi szívesen megesszük valamennyit. Alkalmanként ki tudja kísérletezni az almanarancsot, össze tudja házasítani a chilei kókuszt a szabolcsi almával.

Kókuszvilágközép

Kókusz I.
A keszekuszakókusza hivatalból honosító művész. Megbízólevéllel jár-kel a nagyvilágban, kirándulásainak emlékeként bőröndben hord haza levelet, szárat, stb., és igyekszik azokat saját kertjében meggyökereztetni. Hosszú távon még egyszer sem sikerült neki, kitartása azonban alkalmanként meghozza gyümölcsét. Munkálkodása közben elhiteti, hogy minden sikerül neki, de valójában néhány szezonnál többet bíró csemetéi ritkán akadnak: takarás nélkül nem télálló a növény.
A csak az ő gyümölcseiken élők igazi sznobok, nekik a krumpli akkor is takarmánynak tűnik, ha fagyasztott „Pommes Frites”-hez nyúlnak. Az almát szappannal mossák meg, és késsel eszik, mert félnek, hogy valahol féreg búvik bennük. Azt hiszik, mindentől megvédi őket a kókusz kemény páncélja, pedig némelyiknek az nem védelmet nyújt, hanem elzárja előlük a lényeget. A fajtatiszta, évről-évre ugyanazt a megbízható minőségű kókuszt termelni tudók kevesen vannak, de a sznobok szerint elegen. Sznob a sznóbordon: siklik a befagyott kókusztej-gleccseren lefelé. Sznob a szóbordón: bordóit iszik és vörösvizet prédikál.

Kókusz II.
A coke-úsztatók (ejtsd: kók-úsztatók) a házasítók és a honosítók tapasztalatait összegzik, olyan tápoldattal locsolnak, amelytől az új helyen hamar és biztonsággal megfogan az új növény. Dupla buborékok. Bátran nevezhetjük őket nemesítőknek. Óceánokon keresztül vezérlik látható vagy láthatatlan áramlataikkal a házasított-honosított gyümölcsöt. Az új élet csíráját azonban csak olyan földön eredeztethetik meg, ahol ez valakinek korábban már sikerült. Nem ők teremtik az élet alapvető feltételeit, de a leghatékonyabban mindenhol ők tudnak hozzá alkalmazkodni. Igaz, néha azt hiszik, ők az élet alapvető feltételei.

Kókusz III.
A felfedező az tud oxigént termelni, kőből vizet fakasztani. Mannát hullat az égből. Ő a manna, ő az ég. A hullás is ő: néhány kifejezésünk sikeres temetkezési vállalkozója. Ő már volt / lehetett házasító, honosító és nemesítő is. Mióta megjárta a hadak útját, azóta ő a hadak útja, és megjárja, aki ezt kétségbe meri vonni. Senki nem állíthatja biztonsággal, hogy véletlenül jött rá az újra. Díjakat arra érdemes felfedezőknek szokás / érdemes adni. Egyetlen díjazott esetében sincs tétje firtatni, hogy volt-e már házasító, honosító vagy nemesítő - a lényeg az, hogy a felfedezése ne legyen elvitatható. A szabadalmi hivatalok általában nem tévednek. Idővel a feltaláló beláthatja, nem ő volt az első, de az övét vették észre először - akkor mélyen hallgat. (Értsd úgy is, hogy lenn, mélyen.).

Nem ennyi világközép van, hisz sokfajta krumpli, alma, kókusz létezik. Létezem én is: nem én vagyok a világ közepe. Világom közepe én vagyok. Énem közepe a világom közepe. Közepemnek én vagyok a világa. Közepem világa vagyok én? Megfejtéseket a szerkesztőségbe kérjük. A helyes megfejtők között egy helyes megfejtőt sorsolunk ki. (A rossz megfejtők összedobják nekem az útiköltséget egy ecuadori tanulmányútra: ott van a Világ Közepe Emlékmű. Figyelembe véve az érzékenységem, meg kell néznem, van-e benne valami rám hasonló…
:-)))))

Café Tífusz, 2004. szeptember 9-10.,13.,17.,19.