Nem legitimációs alapkövek lerakása, de nem is pusztán az öncélú visszarévedés végett lenne értelme egyszer alaposan végiggondolnom, mikor, hogyan kerültem kapcsolatba az internettel. Most csak azt tudom rögzíteni, tudatosan, mert ezt akkoriban rögzítettem, hogy az internet lapra pontosan akkor születhetett meg bennem, amikor a fiam evilági lapokba rögzítette magát, tudatosan, és nem egyszerű csak annyit misztifikálni, mert jó a misztifikálás, hogy kábé ’96 őszétől tudatosan tudom, hogy mi az internet, kábé azóta van ímélcímem, ’96-ot írunk, októbert és 4-ét, tudatos jövetelt a vas(s?)gyári szülészetről a munkahelyre, a Miskolci Galériába, tudatos beugrást a szemközti üzletbe pezsgőért – egy félédes, egy száraz, odabent megnyitom őket is hazánk első tudatosan netes hírlapja mellett, tudatos pezsgőzés folyik munkaidőben, ömlik szerte meg szana a hab meg az infó, elindul a Magyar Filozófiai Társaság honlapja, tudatosan locsolom a klaviatúrát pezsgővel, azt még nem tudom, hogy locsolás közben meghal Kobayashi, a Harakiri rendezője, de kábé alhason szúrom magamat, mert hamarosan ingyen lehet regisztrálni magyar nyelvű kezelőfelülettel bíró ímélcímet, hatmélemen tudatosan habzik a C3 kulturális központ infója, Sorossal együttműködve elindul hazánk első nyílt, ingyenes ímél-szolgáltató portálja, micsoda pezsgés, micsoda lapozás ezekben az időkben. Hatméles voltam, tudatosan, mert nem volt más, vagyishogy inkább nem volt tudomásom másról. Hétmélföldes csizmával kezdtem lépkedni az információs sztrádán (milyen furcsa, hogy mára ez a kifejezés tudatosan kikopott a nyelvből), amit jól össze is sároztam: az első fríméles felhasználók között regisztráltam magamnak mindjárt hat méles címet, jézusom, hat fríméles cím, micsoda tudatos, lapos visszaélés.
       Hatméles címem megszűnt, volt idő, hogy három hónapig felé se néztem. Micsoda lapozás az időben. Nem volt hülye, aki kitalálta, hogy bizonyos idő elteltével automatikusan megszűnik egy postafiók, ha nem lép be rá a tulaj. Az Iwiwből ugyan ki törli a halottakat? Hivatalosan senki. Automatizmus nincs. A kapcsolat törlése gombot nekünk magunknak kell nyomni, akárcsak törölni elhunytanak-legjobbjaink ímélcímeit az ótlukból, telefonszámaikat a mobilból. Hosszú harc alatt győz a végleges válasz. Biztos, hogy törölni akarja?
       Vissza a tudatos, lapos visszaélésbe: akkortájt a .hu végződésű doméneket tudatosan és szigorúan a Számítástechnikai és Automatizálási Kutató Intézet (mai szótárhasználóknak ismerős az intézet rövidítése: SZTAKI) őrizte, a C3-nak is bizonyára náluk kellett kuncsorognia (kuncsorgás = egy Kun Marcella-ímélcím nyálelválasztása), a kuncsorgás eredménye a www.c3.hu/freemail születése, agyam tudatos, menthetetlen internet-rögzülése.
        A Miskolci Galéria kamaratermében a város első Internet Galériájának kezelője lehettem, ahol a hálózat használatát oktattam gyermekeknek, felnőtteknek: velük együtt voltam tanúja a honi internet (h)őskorának. Ezek nagyobb szavak, mint ha azt írom: óriás. Kinyílt a világ (milyen furcsa, hogy mára ez a kifejezés tudatosan nem kopott ki a nyelvemből), s mikoron ’98-ban Miskolc városa első alkalommal írt ki alkotói ösztöndíj-pályázatot, aszontam otthon a páromnak, te pár, aszondom, tudatosan megpályázom, s ha megnyerem, veszünk otthonra egy tudatos gépet, internet-csatlakozással, és ha sikerül, akkor otthon fogok lapozni, tudatos-dolgozni, mert engem már csak az internet-hozzáférés lehetősége tart a Galériában, elkezdeném a tudakozódást a maszek élet után. Te pár, aszonta, rendben, tudakozódj, tudatosulj, pályázz, maszekolj. Azóta maszekolok – hála ég, Miskolc, nem győzöm a hangot súlyozni.
       Furcsa belegondolni, legalábbis netem, hogy ha az 1991-1996 között – igen, tudatosan a Galériás munkakezdésemig – működő, általam alapított és vezetett Új Bekezdés Művészeti Egyesületnek lett volna internet-hozzáférése, létét mennyiben befolyásolja egy ujbekezdes@ujbekezdes.hu cím. Vicces, legalábbis netem, hogy ami akkor megvolt, ma nincs meg: volt saját hangerősítő-berendezésünk, fényképezőgépünk, videokameránk, az általam most vezetett civil szervezetnek (a Spanyolnátha kiadója, a Példa Képfőiskola Kortárs Művészeti Alapítvány) egyik sincs. Nem legitimációs alapkövek lerakása, de nem is pusztán az öncélú visszarévedés végett lenne értelme egyszer alaposan végiggondolnom, ma miért nem motivál ezen dolgok megszerzése. Erikát és két villanyírógépet használtunk az Új Bekezdés szerkesztőségében, majd mikoron meg tudtuk venni első számítógépünket, amelynek operációs rendszere és szoftverei (Dos, Windows 3.1) majdnem teljes egészében elfoglalták a pár megabájtos merevlemezt, örültünk, mint farok a majmának. Netről szó se volt, azt se tudtuk, mi fájl terem. Volt a gépen sakkprogram, esténként mégis inkább  hagyományos vezércseleket vezércselekedtünk.
       ’97-ben a Galéria égisze alatt rendeztem első küldeményművészeti projektemet, rá egy évre saját akcióba kezdtem, Marcelland címmel. Szegény ember íméllel győz, a szükség arra vezetett, hogy ímél-katalógus megoldásán törjem a fejem, el is készítettem, minden íméles szabályt áthágva, újakat alkotva: „leszabályoztam”, hogy a projekt ímélcímére és onnan csak én küldhetek, törölhetek, stb., ez az alapvetés volt a boksz első levele, majd sorban a többi: a levelek tárgy mezőjének szövege utalt az érintett művész nevére, alkotására, melyet a csatolmány tartalmazott. A művészeknek megadtam a cím eléréséhez szükséges adatokat, akik így bárhonnan szabadon be tudtak lépni, ellenőrizhették saját adataikat, böngészhették társaik műveit. A visszajelzések igen kedvezőek voltak, a résztvevők eredeti, kiválóan használható dokumentálási módszerként könyvelték el az ímél-katalógust. Tárhely-problémák miatt újabb és újabb címeket kellett a projekt számára regisztrálnom, ami megnehezítette a nyomon követést – de a Marcelland egy esztendeig elérhető dokumentációja az első ímél-katalógusként vonult be a mail art történetébe.
       Miben tudom hasznosítani ezeket a tapasztalatokat? Micsoda lapozás az időben, a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválnak alapításától fogva, 2001-től szerkesztem a világ egyetlen ímélart-antológia sorozatát: a Légyott c. irodalmi kísérőrendezvény antológiája idén 7. alkalommal jelent meg. 2004-ben önálló alkotói honlapot és e honlapon Spanyolnátha néven webfolyóiratot alapítottam, mely akkoriban a www.hamismas.hu szanaszét folyó művészeti üdvözlőlapjaként aposztrofálta magát. A Spanyolnátha 2005 tavaszától önálló honlapon működik (www.spanyolnatha.hu), melyet mára nem csak az egyik legolvasottabb, hanem a legkedveltebb kortárs művészeti folyóiratok között tartanak számon. Negyedévi lapszámbemutatóinak lelkes, nagy számú közönsége is bizonyítja, hogy off-line jelenléte, közösség-építő szerepe sem elhanyagolható. Több mint egy évtizedes küldeményművészeti tapasztalattal 2006-ban vettem a bátorságot, hogy megalapítsam az első magyar mail art biennálét (Spanyolnátha Küldeményművészeti Biennále), és kiadója legyek a műfaj hivatalos magyarországi oldalának (www.mailart.hu).
       Nem legitimációs alapkövek lerakása, de nem is pusztán az öncélú visszarévedés végett lenne értelme egyszer alaposan végiggondolnom, mikor, hogyan kerültem kapcsolatba ezzel a mondattal: „Valódi, megélt élményeket nem kínál az internet.” 2007 szeptember végét írjuk, a Miskolci Akadémiai Bizottság Székházában tartott közművelődési telematikai konferencia nyitóbeszédében hangzik el ez a mondat. Nincs (legalábbis ebben) küldetéstudatom, ergo nem azért tartom nyomasztónak ezt a beszédet, mert három évvel vagyunk a Spanyolnátha, 11 évvel a fiam tudatos indulása után. Még inkább elgondolkodtató, legalábbis netem, a Spanyolnátha egyik szlogenje: az vagy, amit netezel. Ímél, a menü hepimél. Választható játékok: egér, alátét, billentyűzet. Tyűzet: tyű, mekkora balfék vagyok, mégsem kívánom, hogy azonnal az örök világosság fényeskedjék mindazoknak, akik itt tartanak, de sajnálom, hogy nem tudok minden egyes agyba személyesen becsavarni egy-egy villanykörtét, amelynek fényében a hasonszőrű befolyásos felhasználók még ebben az életükben átélhetnek számos, internetről szerzett valódi élményt. Szánom azt a fel(-nem-)használót, aki még nem szerzett valódi élményt a netről, és minden, a hálózaton megjelenő dologról úgy tudja, hogy az az érintett valami pótlása, a kézzelfogható élmény nélkülözhető alternatívája.
Tartsunk tudatos önvizsgálatot, kedves baj- és bájt-társaim, ki lehet a hibás azért, hogy felsőbbnél is felsőbbvezető értelmiségiek ma így vezethetnek áramot. Állítom, nem velük van a baj. De ha egy asztaltársaságban hangzik el ez, legfeljebb ajándékba adunk az illetőnek egy energiatakarékos izzót, ám ha egy az internetről is szóló konferencia bevezető előadásának tételmondataként, akkor szomorúságunkban és dühünkben az ő sötétjeikben vagyunk kénytelenek tovább tapogatózni. Meg a mieinkben.
       Szomorúak lehetünk, mert (mondom, ne legyen küldetéstudatunk) nem az a baj, hogy az illető nem tud a Spanyolnátháról, hanem az, hogy életében nem adhattunk neki olyan élményt, amit csak és kizárólag a hálózaton tudott volna megélni. Dühösek, legfőképp magunkra, mert nem vesszük ezúttal (sem?) a fáradságot, és mondjuk el, hogy az internet már nem csak arra való, hogy kedvet csinálhasson neki pl. egy valódi kiállítás megtekintéséhez. Mi csinálunk valamit rosszul? Vagy jól, de lassan? Hogy a teendőkből ne legyenek the end-ők, véget ne érjen a netteremtő kedv, tegyetek tanítvánnyá minden népet, engedjétek hozzá menni az internetet.
       Rá kell döbbennem, legalábbis netem, vén lettem és tudatosan konzervatív, elegem van a csúnya, lusta népművelőkből, zavar az egyik fiatal előadó (péer menedzser hölgy) kinézete, zöld kötött mellénykéje, vacak farmerja, ahogy zavartan ad elő az általa (cége által a)lapított, menedzselt honlapokról, aki elmondja, érdemes az elgépelések miatt több hasonló domén-nevet regisztrálni. Jó, akkor lesz sapnyolnatha, spanolnatha, spanyolnatta.hu, hamiskas, hamsimas, hamaisam.hu. Debrecenidisputa, dispuat, disptau.hu. Zavar a másik, magát volt népművelőnek tituláló éltes úr vasalatlansága. Éltes lettem, micsoda lapozás az időben, konzervvá tesz a konzerv-vátesz, engedjétek hozzám jönni a vasskalapot, jobban állna a net-ügyeknek egy kosztümös hölgy vagy vasalt úr. Egy félédes, egy száraz.
       Rá kell döbbennem, legalábbis netem, tíz előadás végighallgatása után, hogy az internetről is szóló konferencia előadóinak számítógépes prezentációja szinte kivétel nélkül kimerül abban, hogy szóról szóra felolvassák a projektor segítségével a vásznon felvillanó szövegeket. Internet-használat egyetlen (!) előadónál kerül szóba, ő előadása legvégén rákattint egy linkre, ami nem nyílik, jön a hibaüzenet, kiderül: perpillanat nincs internet-csatlakozási lehetőség az előadóteremben. Akadémiai előadóteremről beszélek, nyuszómuszó.
       Aki nem netezik, az szegregált környezetben él, mondja egy előadó. Nem legitimációs alapkövek lerakása, de nem is pusztán az öncélú visszarévedés végett lenne értelme egyszer alaposan végiggondolnom, kit tekinthetünk netezni tudó embernek. Oklevelet fog kiadni a  Spanyolnátha: Diploma XY antiszegregált úrnak/hölgynek, aki életében már átélt kizárólag a netről megszerezhető élményt, és erre másokat is képes rávenni. Mármint élményszerzésre. Mármint a netről. Kelt vektor és ekkor, itt és katt.
       A konferencia elvitathatatlan haszna pl., hogy megtanulom az amatőr szó idei szinonimáját: alkotó ember a közösségért. Az amatőr internetező fogalmáért lehet versenyezni, a magukat legkitűnőbben hasonszúró hasonszőrűek között sebkamerát sorsolunk ki. A megfejtéseket kizárólag ímélben kérjük vasstibi@hamismas.hu címre 1996. október 4-ig elküldeni. (Figyelem, az időt a gépen át lehet állítani. Az ég szomorulett, kérem, tegyék meg egéralátétjeiket.)
       És most sírjuk el magunkat, lábba könnyed, könnybe lábad, megyek az Iwiw-re, regisztrálom a Net-művelt Nép Könnyterjesztő Vállalat oldalát. Szeme száraz? Félédes? Biztos, hogy törölni akarja?

Lapra pontosan: 2007. október 4.

Debreceni Disputa, 2007/10