„Februáriusban alighanem tél lesz, / Még a sóhaja is arccsippentő szél lesz, / Édesebb piros színt adva minden rúzsnál, / Békebelibb színt már sápadt háborúsnál. // Acélkorcsolyáknak finom zaja ha von, / Láthatsz boldog népet a ligeti tavon, / S láthatsz úri nyüzsgést lokálban és bárban, / S felkurjanthatsz vígan: Be jó február van! // Csak aztán, ha jégről s bálakból kilépnek, / Megmaradjon kedve a mulató népnek, / S ne lenne példájuk olvadó hóember, / Hanem igaz szívű, hűséges jóember...”

Tóth Árpád (1928)

A szél

Ott vagy a beülőben, amit mások állítottak be neked, ha szerencséd van eltalálták a magasságot. Rajtad kívül mindenki ismeri a széljárást, te csak akkor tudod meg, ha már elugrottál. Amit nekik kijelzők mutatnak, azt te a saját bőrödön érzed.  Ők nézik, te ugrasz. Aztán megmondják, hogyan kellett volna. Talán tudják milyen ott, talán már elfelejtették. Mostanában csak messziről nézik a sáncot.

az álom

Mondják, a boldogulás hátszél nélkül nehezen megy.  A te álmod egy hosszan tartó, nem túl erős, de stabil szembeszél, ami fenntart, repít, egyre távolabb a valóságtól, míg lent „az óriás zenekar csörömpölni indul”.  A fenn és lenn mást jelent, és a másodperc tört része alatt dől el minden. Az ugrás pillanatában már tudod, hogy közelebb értél, vagy távolabb kerültél. Már nem változtathatsz. Meg kell várnod a következőt. Másokat. 

a tündér

Akkor is ugrasz, ha senki nincs ott és akkor is, ha zajos tömeg ünnepel. Előbbinél felejthető a bukás, utóbbinál látványosabb a siker. Közben fenn tündérek csatáznak, ki-ki a maga emberéért. A jók szájukat nagyra nyitva a sánc végéről fújnak szelet, a gonoszak a másik irányból, s ha elfajul a harc, kavarog a hó, s téged többször is visszaküldenek.  Mégis mindig elkezded újra. 

és én

Most itt.

Valaki kivágta a fát az ablak elől, amit néztünk felkelési fényben, meg sötét súlyfátyolban, elmenő és megjövő testtel, higgadtan és kikelve, valahogyan. Most látszik minden és mi is észrevehetők lettünk. A park kitágult egy munkanap alatt, a gondozott, ezeréves, városi fűkertben élőlények mozgása próbál elnyúlni, mintha mi nyújtóznánk a takaró alól vagy ők tárnák madárszárnyaikat. Nem sikerül semmi úgy, ahogy eddig. Ezt is megszokjuk majd, jelentem ki a fürdőszobaablakban, a cigifüst imbolyog és feloszlik a rengeteg sugárszögben. Valamit mosolyogsz.

Hát fölkelek, nem bánom az egészet. Jó, elindulnék, nem is unnám, kattogna a kerék, nem lennél dühös, lehetnék másért izgatott, hogy is kezdjem. Olyan is van, hogy tegnap-napom. Ami jó. De most áll a bál, semmi csillag, semmi hintó, na jó, kerekek, vonatkerekek, erénykerekek, kerekes székek, semmi árnyék, no. Semmi ami. Csak egy tündér. És a szájakon lágy, álombeli mézek.

a szombat a pihenés első napja. amikor elengeded magad, és hagyod, hogy a gondok nélküled növekedjenek. amikor húst hússal, az a szombat.

a szombat, amikor addig aludnál, amíg jólesik. amikor mégis kivet az ágy, hiszen annyi mindent kéne csinálni. akarod élvezni a szombatot. görcsösen, kötelező jelleggel. de akkor is laza vagy, ha belepusztulsz − ez is a szombat.

az erkélyen reggelizés. ablakon át az eső. visszabújás az ismerős test mellé. hőmérsékletkiegyenlítődés. érintkező bőrfelületek. hosszú kilégzés, lassú mosoly. szombat.

meg virágot öntözni is. négykor ebédelni, és utána még dinnyét is. éjszaka horrorfilmet, amikor ő már alszik. belenyújtani a vasárnapba, amennyire csak lehet. minél nagyobbat harapni belőle. kapaszkodni bele, amíg el nem nyom az álom. ez is a szombat.

» DU3normal − dancing bear