Haha, hogy múlik az idő, rosszcsehov vagy, súgja, rosszcsehov, hihi, hogy múlik az idő, milyen rossz, mennyire gyatra. Hát ezt megkaptad, hehe, azonnal pofoz, ha hülyeségeket beszélsz. Fekszetek az ágyban, ő két világ közt kábán, a szeme talán félig nyitva, te bámulod a plafont, a csupasz falakat. Mosolyogsz, ahogy eszedbe jut az eleje.
Te még el se döntötted, mit akarsz tőle, sőt, eszedbe se jutott, hogy akarj-e akarni valamit, de, amint az lenni szokott, ő már rég kiválasztott téged, csak várta, hogy észrevedd, hogy felfigyelj, hogy légy határozott, és tedd meg az első lépést.
A vécéből jöttél kifelé, túljutottál a megkönnyebbülésen, tükörbe lőtted a rőzsét, a fogaid között sem találtál semmit, próbavigyor, az a bizonyos tekintet, vagyis minden smakkolt, de mire az ajtón át visszakerültél a kávézóba, eszedbe jutott a tegnap esti jazzkoncert, felidéződött, belemélyültél, és azonmód sármtalanul, vakon indultál vissza, amikor összeütköztetek.
Automatikusan bocsánatot kértél, aztán láttad, hogy szép, és láttad, hogy gyönyörű a mosolya, de túlzottan örültél, hogy visszaértél az asztalhoz, meg hát a tegnapi koncert is benned volt nagyon.
Felnéztél a papírjaidból, bele a szemben lévő tükörbe, és ő nézett vissza rád, összevillantatok, csodálkoztál, de megértetted, mindez lehetséges, hiszen a mögötted lévő asztalnál ül, konkrétan mögötted, neked háttal, vele szemben is tükör, végig a falakon, körbe-köbre tükör borítja a kávézót ülőszemmagasságban.
És elkezdődött a jól ismert játék. A papírjaidba pillantottál megint, aztán újra a tükörbe, ő ugyanígy, ugyanezt, vártatok néhány másodpercet, néztétek egymást. Ugyanakkor a sors megszokott fintoraként konstatálhattad, hogy annak az asztaltársaságnak feszengő tagja, melyben — leginkább a beszélgetés helyett — kétpercenként váltották egymást a székely-, a szőkenős, a zsidó- meg a rendőrviccek, otrombán kényszeres fel-felröhögésüktől nehezen tudtál koncentrálni. Így a firkálgatáson, ötletelésen nem nagyon jutottál túl.
Pont a hátad mögött ült, háta a hátadnak szinte, körben a világ, ketten együtt szemben vele, vállt vállnak vetve mintegy, egészen hihetetlen, egészen érzéki (és egészen ironikus).
Óvatosan hátrasandítottál, hogy pontosan célozhass, aztán lassan elindítottad a jobb kezed. A biztonság kedvéért a többieket gyorsan felmérted, semmi extra, állapítottad meg, de különben is.
Azért csak nagyon lassan, óvatosan. Időtlenül. Hirtelen úgy érezted, a pultoslány, a pincérsrác, a kávézó összes vendége neked szurkol, visszafojtott lélegzettel, résnyire szűkült szemekkel, a csészét, poharat emelő kezek megálltak a levegőben, a bejutott kortyok a torkokban maradtak.
Loptad a távolságot. A következő pillanatban már kézenfogva rohantatok át a városon, még a hosszúkávé külön hideg tejjelt sem ittad meg, cserébe egész éjjel fékevesztett, vágatlan, speciális, rendezői változat.