Varsó, óváros.
Cukor-, sóváros.
A cégértartó üres, sóvárgós.
A vécé telt.
Kóválygós?
Krzywe kolo: a görbék színesek.
Út, utca? Tér, körút?
Liget, park? Sétány, sugárút?
Körönd?
Köz?

Sportol a nép.
Erős és egészséges testű meg lelkű a sporttól a nép.
Felszabadult és boldog a sporttól a nép.
Nyugodt és kiegyensúlyozott a sporttól a nép.

Aki nem sportol, az nem erős és nem egészséges testű meg lelkű.
Aki nem sportol, az nem felszabadult és nem boldog.
Aki nem sportol, az nem nyugodt és nem kiegyensúlyozott.

Aki nem sportol, az selejt.
Aki selejt, az nem nép.
A nép nem selejt. A nép sportol.

Ijesztő bolondéria. Nem akárkinek. Jut belőle. Akkor — kezdem —, beszéljünk arról, ki nem bírja, ha magára hagyják. Mikor akkor — kérdezi a kétkedőm, jó kis kontroll, nem lehet itt ereszteni, hozzá sem kezdek, hogy hét órát utaztam, hoztam nagyvárosi náthát, velem ne tessenek most huncutkodni, pár értelmes felvetéstől többet ne várjanak, én már a nyitás sikerének tudnék örülni. Körülülnek, mindenki pontosan rám lát, én most bírnám viselni, ha magamra hagynának.
Jessz, értjük már. És átveszi, viszi a prímet, vagányan, ügyel rá, nem esik szét, fél szemmel figyeli: elégedetten hümmögök-e vagy homlokot ráncolok. Végigviszi és hozzáteszi: holnap lehet vicceskedni. Csütörtök lesz. Nem akárkinek szóló nátha utáni vicces bolondéria.

Egyszerre lenyűgöz és nyomaszt,

egy fekete ház vagy sötét,
állok, nem megyek ki,
máskor nem merek visszamenni.
A szomszédban alagút,
nem jó és régi, de használható,
hiszen lyukas. Átjár.
Felhívlak, hogy merre jársz
és nem látlak, de se ezt,
se azt nem mondom,
csak najózok és leteszem,
és irreális módon egy sms-t remélek,
hogy én is, meg nekem is...
Az állat érzi, ha félek.
Vagy inkább kíváncsi.
Egyszerre eltölt és üresít
a gépek zúgása, a sötétben
az alagút nem is látszik.
Van egy lámpa valahol,
nem kapcsolható áramkörrel.
El tudsz képzelni egy eltűnést?
Az átjáróban a bemenet egy,
a kimenet nulla,
hová feketedik mindenki?
Lenyűgöző és nyomasztó
pirkadatkor kifelé bámulni az alagból,
a sötétből.
A személyiség végül nem tűnik el.
Az alagút alakul.
Nem megyek ki,
mert nem tudok visszajönni.

„Nyolc ablakban háló van, / nyolc pók vár a hálóban. / Nyáridőben ott lógnak, / egy éve is ott voltak.″ (Nagy Bandó András: Nyolc pók)

„A kis Mariska víg leány volt, / a kis Maris táncolt sokat / és nevetett és hahotázott / vigyázzatok jól, kisleányok – / ó jaj, / a kis Mariska megrohadt. // Farsangba még azt mondta: ujjé, / s pezsgőbe tartott feredőt. / Pünkösdkor már azt mondta: ó jaj, / és vékonyan járt, mint a sóhaj – / ó jaj, / a koldus is nevette őt. // Aztán dalolt még leesőben, / vásott kerub, rossz rózsaszál. / Dallal s ölelve várta végét, / cipelve szent tizenöt évét – / ó jaj, / mint a becukrozott halál. // És egy éjjel kérdezte aztán: / két híres szemem hova múlt? / És gyertyát gyújtott s nézte–nézte / és nem látta a gyertyafénybe – / ó jaj – / a tükre, tükre megvakult. // És egy éjjel kérdezte ismét: / hova lett híres két karom, / A két karom, mely csupa rózsa, / most rózsa, rózsa, csunya rózsa – / ó jaj – / és fájdalom és borzalom. // És egy éjjel kereste búsan / fejét, a szépet, édeset / s a pici, drága fej haragvón / gurult–gurult, dörgött a padlón / ó jaj – / és széttörött és leesett. // És leesett a keze, lába, / és leesett a karja is, / és máglyán, lángoló sebekkel, / mint pestises szent, úgy esett el – / ó jaj – / a bús, a szent, a kis Maris.”

Kosztolányi Dezső: Kis Mariska (Vidám és rettenetes középkori ballada. Énekli egy kikiáltó.)

Általános sorakozó van. Mindenki a helyén áll és a csontjait ropogtatja. A szárítóköteleket rángatja a szél.
  Az időzítés tökéletes: süt a nap és a kutyák sem ugatnak.
  A parancsnok nyugtalansága meglepő, ám az, hogy némán idegeskedik, elviselhetővé teszi az ácsorgást.
  Egy isten se mondaná meg, hogy az ellátás akadozik és a körülmények mostohák, mert a gyerekek szépek. Még akkor is, amikor ásítanak az éhségtől és sírnak a helyhiánytól.
  Mert táplálja, élteti őket a vakhit.
  Mert vakhit, nos, az van bőven.
  Csak az van, semmi egyéb.