Legyen kötelező vidáman fütyülni és mosolyogva végezni a tornagyakorlatokat. Futni, persze, csak a futópadon, hiszen a kapun kimenni tilos. A kutyát etetni is tilos. Beszélgetni tilos.
   Minden nap a következő napra való felkészülésben kapja meg értelmét. Ahogy minden nap az előző napi készülés eredménye.
   A boldog jelen állandó harc a boldog jövőért.
   A boldog múlt a legbiztosabb záloga a boldog győzelemnek.
   Itt éljen, haljon mindenki, aki van.

„Külön világot alkotok magam. / Mert mint baktériumnak csepp is tenger, / Idegen, messzi bolygó minden ember, / Kinek csak álma, vágya, gondja van.”

(József Attila)

Kettéhasítottam. Semmi mézíz. Tele van fekete apró szöszmóval, mire észrevettem, már haraptam belőle, olyan az íze, mint annak a színes bogárnak, amelyik egyszer a málna belsejéből került a nyelvemre, undor, undor az egész, nem kell a szöszmó, nem a színes bogár íze, de már a málna sem, csak a méz, az lenne jó, de milyen lapos barack ez, ezen elmélkedem, ahelyett hogy felsétálnék például arra a dombra, tele van hosszú szárú növénnyel, felkapaszkodnék rajta, csak a saját nyálam íze zavarna, meg a vágy a mézízű lapos barack után.

Csináld még egyszer, olyan szép volt ez a mozdulat!, mondja a férfi a nőnek. A nő könnyedén elmosolyodik, s kedvére tesz — karját magasra nyújtva lábujjhegyre áll, hogy elérje a felső polc levesbe szánt fűszerét. Hosszan tartja a pózt, tovább, mint feltétlen szükség. Isteni vagy, súgja fülébe a férfi. Ha van isten, az nem tebenned vagy énbennem van, mondja a nő, hanem kettőnk között.

Itt, most.

József Attila/Ágnes: Nő a tükör előtt »

Habár talán nemcsak jó lenne menni valaki vagy valami után, inkább csak nézem, hogy tündököl a tálcán hagyott dinnyehéj az izzó naptól.
Se leülni, se lefeküdni, egyáltalán megmozdulni sem lehet most, oly ragacsos a forróság.
Szétvetett lábakkal, széttárt karokkal állok az álló világban, és fenyőerdőtől friss hegytetőre képzelem magam, ahogy könnyű mosollyal veszem tudomásul, innen sem látni mindent.