„Én elsősorban a szememmel élem az életet.” (Alberto Moravia)

Hasítsd ketté, a ragacsos, mézre emlékeztető nedv a legfeltűnőbb, a magva körül apró piros foltok, mint a tűszúrásnyomok.

Régebben többször kaptam fontos levelet. Régebben levelet is többször kaptam. Szerelmeset diófalevélen, szakítósat kékpapíron, feketén-fehéren számonkérőt. Manapság csak a sárgacsekkesek találnak meg. Levélileg. S néha egy-egy képeslap, szüli- és névnapos.

De van remény — újra kaphatok fontos levelet! Hiszen ül a gép előtt, nyomkodja a billentyűket, egérrel bajmol, hümmög és bólogat nagyokat, állát fogja és fejét, görgeti a sávot, s új dokumentumot nyit. Felsőteste szinte összeolvad a klaviatúrával, annyira dolgozik, s ha veszem a bátorságot, s megzavarva munkájában megkérdem, mit csinál, válasza ez: baba fontos jevejet ír. A szívem azt súgja, a napi tizenöt fontos levélből talán nekem is jut egy — még ha naponta töltöm is az időmet a telepítővarázsló társáságában. Hiszen az ilyen kezdőmondatokért megéri:

SLNNMTKáaá,m...-4472üó1őpm,qw,cjxjhzujghcBVXCCXBJL____________----------------kmklshdfk.abb,n,abbvh,aÉÉK384676596ŐP12LAMA,Mndhg


OPUS: Life is live »

Reggel lábon kihordott idegösszeroppanástól büdös a szám. Szplínem a fürdőszobában neszez. Hallgatom, ahogy borotválkozik, fogat mos.
    Nehezen mozdulok, kicsit még fájok.
    Felkelnem felesleges, mert nem akarok enni.
    
Talán ha iszom még egyet és rágyújtok még egy cigire és megint felhívlak!

Ha ma sem tudok utánad menni, el is kellene felejteni az egészet.
    Kihátrálni végre sűrű hajlongások közepette, nagyon, nagyon udvariasan.
    Belátni és elfogadni, van ilyen, hogy nem. Hogy a kifelé befelé, a felfelé lefelé.
    Hogy nincs napsütötte sáv se.

Elterülök, eltenyészek ebben, tudtam, hogy majd nem hagy nyugodni, ahogy megláttalak, amint rágod, rágcsálod újra azt az ócska kopott ceruzavéget, csupa nyál, a fadarabkák áznak a szád szélén, kilököd a nyelveddel, aztán visszaveszed, de csak annyira, hogy ottmaradjon, a kicsit pörkös szád szélén ül. Olyan szorgosan rágod, így csak a koala rajong az eukaliptuszért — amint valaki beszélni kezd, te rágsz azonnal. Undorodom a rágásodtól, de jó ez az undor, a viszolygásért folyton erre gondolok, ha nem látlak is, tudom, hogy a ceruza szögletes, a henger alakúnak elharapod a végét, amikor a szopogatás hangja is elér hozzám, már el sem tudom képzelni, hogy lehetnél meg enélkül bármikor, fogmosás, evés vagy alvás közben; meg sem kell érinteni, rágás beindul, sárga szögletes ceruzákkal álmodsz.