SPN BLOG
Fodor Tünde
1975. április 4-én született a Bodrogközben. Jelenleg Budapesten él. Az ELTE magyar és magyar mint idegen nyelv szakán végzett. Az egyetemen működő Babits-kutatócsoport tagjaként részt vett a Sipos Lajos vezette Babits Mihály prózai és drámai művei, tanulmányai, esszéi, kritikái, levelezése kritikai kiadás szerkesztésében. E csoport tagjaként sajtó alá rendezője a Babits Mihály levelezése, 1914-1916 kötetnek, mely az Argumentum Kiadó gondozásában jelent meg, 2009-ben. Szervezője és résztvevője volt az ELTE 2004-es Babits-konferenciájának. 2007-től a Spanyolnátha szerkesztője. A Jelenlét50 — Petőcz András ötvenedik születésnapjára megjelent antológia (Spanyolnátha, 2009) szerkesztője. A HogyÖt, a Hunlandia és a Miskolc KapuCíner SPN-antológiák és a 2010-es és 2011-es operafesztiváli Légyott-antológiák szerzője. Elvégezte a Magyar Író Akadémia szerkesztői mesterkurzusát. 2009-től a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Szépíró Tagozatának titkára.LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló


Fodor Tünde
Átlag
2010.06.30.
Hármat mutatott az óra, amikor az „ugyehallodhogyfennvagyoksváromhogyidegyerehozzám” nyüzsit meghallva ránézett. Elfordította a fejét - az ablak sötéte semmi jót sem jelentett neki. Igen, nagyon jól hallotta a mocorgást, mégsem bírt rögtön mozdulni. Nagyon álmos volt, alvásdarabok voltak csak mögötte, a tízhónapos folytontakargatása és a férfipárfél nehorkoljilyennagyonkérlek böködése, úgy érezte, minden energiáját felemésztette. A teste ugyan még nem engedelmeskedett, de a lelkében már felszakadt, mint ahogyan az élet töve Péter-Pálkor, az aggodalom – mi lehet a baj? Hiszen nem szokott hajnalban ébredni, pláne nem ilyen rögvest éberre, fél éve végigalussza az éjszakákat, akkor most miért ez a hajnali virgonc? A tegnap nem volt sem jobb, sem rosszabb, mit az összes eddigi karcsai nap, Ica mamával a folytonmenés boldogvisongással kísérve, Zoli papával az ajtónyitogatás, Böbe mamával a sok nevetés. S jöttek a szomszédok, rokonok is, megnézni, mennyit nőtt, milyen aranyos – s kedvesen tűrte a gyomrozást, szépszemével ha megtalálta őt, arcán a bíztató mosolyt, különöst. A roham után hintázás a teraszon, hangyanézés, kavicsszedegetés és levélsimogatás a kertben. Este fürcsi, kacsa és csillag és rozmár a kézben, vízsugár a pocakon, göndörkacaj, aztán tentebabatente ringatás, hozzábújás, babaillatszippantás.
Átlagbannyüzsis nap, mint tíz hónapja mindahány, aligmegállással. Talán ez, gondolja, az aligmegállás pörgette túl a tízhónapost, a sok-sok inger, a sok-sok kíváncsi tekintet nem hagyja éjjel aludni. Talán elkelne neki egy kis szenesvíz is, biztos ami biztos.
A mocorga közben nem szűnik, hallja, már fogja az ágy rácsát, húzza fel magát, nyög, s már áll is, kis cövek, kezecskéje az ő takaróját tépkedi, holvagymár tépkedés ez, s közben nyomja az eeöööeeeöööeeeööö-litániát. Menni kell, ébredni fel, észnél lenni, ha karba veszi, el ne ejtse. Feltápászkodik hát, s odatámolyog a kiságyhoz. Nyújtja a kezét, s két kis kezecske kapaszkodik máris bele, pici arcocska nevet rá, s amikor a tízhónapos mosolygó szemébe néz, elsimul lelkén minden aggodalomránc, s azt sem bánja már, hogy hajnal van, hogy alig aludt, csak ölelni és ringatni akarja őt, hosszan, hosszan. Ahogy teszi minden átlagnap, s időnként átlagéjjel.




