A bátorítás a felfedezőké, s a világ is az övék. S ahol világ van, ott áll mindig egy bevetésre váró ágy, egy vetésre váró nő és egy vetődésre vágyó férfi, az ominózus pillanat pedig éjszakába húzódik.
„A világ, akár a kitárulkozó női test, ősidők óta felfedezésre vár.” — adja a szavakat Turczi István, s a szavak életre lépnek, kitárulkoznak és kiáradnak, ahogy ősidők óta a hang a kifejezés legönzetlenebb, legsokoldalúbb s legérzékletesebb módja, ahogy — amióta léteznek költemények — arra vágyunk, hogy meghallgassuk őket és örömünket vagy épp bánatunkat leljük meg bennük. S nem nagy titok, ahol a verssorok bomlanak, ott omlik a férfi is a női lábakhoz, ahol a rímek köszönnek egymásnak, ott csatákat vívnak az éjszakában. Romantikusságunk belevész a kinyíló ajkakba, ahogy nyelvi készségünk sem mindig az élőbeszédben mutatkozik meg, a vers és a szerelem ilyetén párhuzama végigkísér emberi életünkön, küzdhetünk és sportolhatunk és befoghatjuk a fülünket — de a belső hangokat nem fojthatjuk örökre magunkba, azok kikívánkoznak.
Ahogy az egyik legférfibb és egyben tán a legkifejezőbb félmondat-című hangoskönyvet, az Ezt a nőt nagyont indítom, egyszerre felfedező leszek és szerelmes. Átalakulok, hallom Vukán György zongoraszólamait elő-előbújni, felhangzik Máté Gábor búgó mélye, megtudjuk, hogy a felfedezőket s minket, férfiakat, egyféle vágy hajt, a kitárt öl, az ölelés, a test, ami mi mindent rejthet, s ki mindenki fedezett fel rajta, s benne micsoda mennyiségű rengeteg mindent!
S elkezdődik, s Turczi Istvánt imádják a nők. Nem irigykedek, vagy talán… Hallgatom, ahogy a költő a nő felé közelít, Dömötör Balázst hallgatom, ahogy elmondja, a költő hogyan közelít, a piros lepedő megbolondít és zavarba is hoz, elkerülhetetlen az a beteljesülés, ami egy verset is befejezésre szólít. Máté Gábor hangján a vágy „…egyetlen elektromos örökpont átalakító szerkezet, időzített robbanás…”, a háttérben visszafogott, direkt visszavett zongora szól Vukán György hangján, s érzem, Turczi hogy szerethet, milyen a szerelem, amely lassan csendesül és milyen az élet, amely testestül-lelkestül szerelmesül.
A bátorításon túl vagyok, magával ragadt az energia, amely ebből a könyvből kiárad, a hangszórókból kiliheg és „… ezt a nőt nagyon…”, mondja meggyőzően Dömötör András és elhiszem neki, hogy valahol a hifim másik, belső oldalán ott a nő, a bűnbeesés alkalma. Ott van. Bozó Andrea hangja miatt meg kell néznem a borító hátoldalát. Vörös ruha, szőke nő fehér testben. Turczi István versnyelve — szinte érzem, szinte…, de lehet, hogy csak az én képzelőerőm az — ilyen nőt képzel a hangok mögé.
S folyik tovább az est, lejjebb kapcsolom a villanyt, ez a nyelvbotlás még gyerekkoromból ered, mint amikor a blúzon átlátszó női idomokat épp csak ki lehet venni s mi épp hogy csak nem vesszük ki. Vennénk, de nem lehet.
„Nedves szavak” — mondja Máté Gábor s valami szokatlanul törékeny vers hallik, a Múlik az idő. Olyan kedvesen gyöngéd az emlék, hogy szinte meglepő, ahogy beleszól a csendes zongorába Bozó Andrea.
Belefeledkezem.


A cédé 20% kedvezménnyel megrendelhető a Parnasszus Kiadónál
(tippcult@t-online.hu; (1) 251 8163).