SPN BLOG
Deák-Takács Szilvia

1973-ban született Kisvárdán. A KLTE magyar-művelődési és felnőttképzési menedzser szakán végzett. A kisvárdai Bessenyei György Gimnázium és Kollégium magyartanára. Írásai a Gondjainkra bízva, Időjelek, Mégis tavasz, Májusi szél, Arcok és énekek, az operafesztiváli Légyott-antológiákban (2007-2011), a Szeged effekt2-ben jelentek meg. Tagja a Móricz Zsigmond Kulturális Egyesületnek, alapító tagja a Czóbel Minka Baráti Körnek. A Bessenyei György Gimnázium és Kollégium fennállásának 95., valamint 100. évfordulójára készült Jubileumi Emlékkönyvek szerkesztője. A Modus hodiernus sorozatban megjelent „Jövőm emléke, múltamnak árnya” — In memoriam Czóbel Minka című tanulmánykötet szerzője. Publikált a Pedagógiai Műhelyben, A Vörös Postakocsiban, az Irodalmi Jelenben, a Szegedi Lapban, A Pad folyóiratban, a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemlében. Elvégezte a Magyar Író Akadémia Szépíró mesterkurzusát. 2009-ben írása jelent meg a Mestereink nyomában című antológiában, valamint Kornis Mihály íróakadémiai tanítványaként a szerző alkotói honlapján. Az SPN Könyvek sorozat szöveggondozója 2013-ig. A HogyÖt, a Hunlandia, a Miskolc KapuCíner és a Díszkosz tizenkettő című antológiák szerzője. 2008-2014 között a Spanyolnátha szerkesztője. 2011-ben Bessenyei Emlékplakettet kapott. A Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda (manyszi.hu) nyelvi tanácsadója.
LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló

Deák-Takács Szilvia
Bendegúz mesél
2013.08.05.
Az ötéves Jablonkai Bendegúz külföldi gyógykezelésének elősegítése érdekében Magolcsay Nagy Gábor kereste meg szerkesztőségünket. Jelen írásunkkal csatlakozunk a segítők táborához. A projektről és a kisfiúról részleteket az írásban található „Bendegúz” szó alatt nyíló linken találhatnak.
Mondtam anyunak, elesni jó. Ezen persze mindenki nevetett, mert a nagyok nevetnek akkor, amikor nem tudnak egy okos gyerekmondattal mit kezdeni, nem értik, vagy nincsenek felkészülve rá, esetleg olyasvalamire utal, amiről hallani sem akarnak. Márpedig jó — dacoltam, mert aki elesik, az jár.
Az összes gyerek folyton elesik, majd feláll, vérző térddel futkos tovább, én is vérző térdet akarok, horzsolást, amit mint rettentő nagy sebet majd apu beken valami ronda sárgás pirossal, de nem bánom, mert az egész utca messziről láthatja, hogy én elestem.
De nekem, Bendegúznak, nem szabad elesnem, mert még gyenge a karom és a lábam, olyan vagyok, mint aki gyorsan akar nőni, de valami megakadályozza, hogy meg is erősödjön hozzá, ezért titokban megtanultam egy varázsmondókát. Majd ha megengedik végre, hogy fussak legalább egy kis kört és kedvemre elessek, ezt mondogathassam magamban, és nem lesz semmi baj.
Egy rövid mondóka csak, mert elsőre csak keveset szabad, de majd minden héten megtoldom egy sorral, heti egy elesés belefér, így tervezem, és még mondókamondásban is jobb leszek, jó helyen vagyok, aki jó helyen van, annak minden sikerül, még az elesés is.
Anyu néha elfordul, mintha nem nézne, de én tudom miért: magamra akar hagyni, hogy bátor legyek, de igaziból rajtam tartja a szemét, és így még sokkal rosszabb, mert pláne nem merek olyat tenni, amivel szomorúvá tenném. Néha mintha szomorúnak látnám anyut, de apu szerint anyu sosem szomorú, ő legalábbis sosem látta annak. Akkor jó, apunak elhiszem.
Különben szülinapom lesz, nyári gyerek vagyok, pillangót akarok aznap kergetni, ha nem idén, akkor jövőre; szerintem egyáltalán nem lányos dolog pillangót fogni, én meg merem fogni a szárnyát is, de csak egy pillanatra, aztán megmutatom az öcsémnek, és mehet is tovább. Mit mehet, repülhet.
Az oviban nem mondtam a többieknek, hogy engem ne kergessenek, inkább ráfogom, hogy nincs kedvem futkosni, úgyis rám kiáltanának a nagyok, hogy nekem nem szabad, hát ezt nem szabad a többieknek megtudniuk, pedig de szeretnék egy nagy tömeg előtt futni, versenyezni, megnyerni.
Igen, nyerni fogok, akarok nyerni, hogy anyunak ne kelljen elfordulnia, és apunak ne kelljen azt mondania, hogy anyu sosem szomorú, amikor én tudom, hogy az, mert szerinte nem jó elesni.