SPN BLOG
Deák-Takács Szilvia

1973-ban született Kisvárdán. A KLTE magyar-művelődési és felnőttképzési menedzser szakán végzett. A kisvárdai Bessenyei György Gimnázium és Kollégium magyartanára. Írásai a Gondjainkra bízva, Időjelek, Mégis tavasz, Májusi szél, Arcok és énekek, az operafesztiváli Légyott-antológiákban (2007-2011), a Szeged effekt2-ben jelentek meg. Tagja a Móricz Zsigmond Kulturális Egyesületnek, alapító tagja a Czóbel Minka Baráti Körnek. A Bessenyei György Gimnázium és Kollégium fennállásának 95., valamint 100. évfordulójára készült Jubileumi Emlékkönyvek szerkesztője. A Modus hodiernus sorozatban megjelent „Jövőm emléke, múltamnak árnya” — In memoriam Czóbel Minka című tanulmánykötet szerzője. Publikált a Pedagógiai Műhelyben, A Vörös Postakocsiban, az Irodalmi Jelenben, a Szegedi Lapban, A Pad folyóiratban, a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemlében. Elvégezte a Magyar Író Akadémia Szépíró mesterkurzusát. 2009-ben írása jelent meg a Mestereink nyomában című antológiában, valamint Kornis Mihály íróakadémiai tanítványaként a szerző alkotói honlapján. Az SPN Könyvek sorozat szöveggondozója 2013-ig. A HogyÖt, a Hunlandia, a Miskolc KapuCíner és a Díszkosz tizenkettő című antológiák szerzője. 2008-2014 között a Spanyolnátha szerkesztője. 2011-ben Bessenyei Emlékplakettet kapott. A Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda (manyszi.hu) nyelvi tanácsadója.
LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló

Deák-Takács Szilvia
Cakpakkév
2009.01.04.

És az idén meg kell mentenem a macskákat. Fel kell jutnom a Borostyán várba. Megtanulnom kőttest sütni, csukott szemmel eltalálni, kimondani: Magusztapusz, röhögni a favicceken, féllábbal kijönni a helyzetből, zsírt megtartani a bőröm alatt; hogy harmincötben ötször van meg a hét, hét órától többet aludnom, betolatni szorosan parkoló autók közé, kimondani, amit nem gondolok, jól indítani a szövegeket, flottul zárni az óráimat; nem rajongani az atlaszselyemért, főleg nem a rézszínűért, a szabadságot jelentő pilleus kalapról tudomásul venni, hogy a felszabadított rabszolgákat illeti, hogy a Latte Macchiatót sosem fogom megszeretni, mert fahéjjal készül, hogy a teazselének csak a neve klassz.
Ideje törődnöm a macskákkal. Részt venni a belga sörfesztiválon, Karlovy Varyba nem a filmfesztivál után érkezni, bírni végig a Sisi-utat; megjegyezni a velencei tükörről, hogy higanyborítású, elolvasni a Sznobbarométert, nem törődnöm a leértékelt áruk címkéin hemzsegő helyesírási hibákkal, tenyésztett édesvízi gyöngyékszerekkel, beletörődni, hogy a vörörs rúzs sosem áll jól nekem, hogy a vörös helyett vörörs sikerül.
Szereznem kell még macskákat. Pasztellszínű Condici-kosztümöt, mandulaszemű kuvaszt, igénytelen gyompálmát, tömérdek fárszit az udvaromra, gyorsabb netet, hogy megnézhessem: a fárszi nem más mint a perzsa toliban, azaz turbán, vagyis tulipán; pluszpontokat, hogy szétoszthassam, hozzá bátorságot; Kő, papír, olló társasjátékot jó döntések gyakorlásához, botforgatáshoz mazsorett-kelléket, a Fabulácskahírek című állatos esti meséből néhányat, a megjelenő új akadémiai szabályzatot, a védett fajok listáját, térképeket utazáshoz, macskanévnap-naptárt.
Meg kell tanulnom a macskák nyelvén. A stresszoldó ringató masszázs alapjait, a tantráról legalább valamit, indián krí nyelven tíz szót, hogy az Ötzi Jégembert jelent, gyompálmát átültetni, bánni a mandulaszeművel, hogy a macskáknak tizenkilenc pár kromoszómájuk van; használni a megvett térképeket, tudomásul venni, hogy a Retyezátot nem az idén mászom meg, kastélyturizmusban otthon lenni, vízköpők alól időben ugrani.
És most mentenem kell a szöveget biztonsági fájlba — és meg a macskákat.