Mit menekítenék, vinném a legfontosabbakat, ha bírnám, ha tudnám, mi az, ami maradhat; kapkodnék-e, vagy maradna az ismert nyugalom — ahogy nézem a hátizsákos családot, ilyeneken gondolkodom. Sok a gondolkodás, cselekvésre kevés marad, fogyóban az energia? — kérdezi egy felugró képkocka a netablakban. Nagyon fiatal anyuka egyik karján kicsinye, másik kezében nagy csomag eldobható pelus, hosszú időre indulnak, mennek a legfontosabbak, haladnak a derékig vízben.

      Derékig gipszben nem gondolkodtam ilyeneken, annyira egyértelműen tudtam, mi a legfontosabb, különös, gyerekként egyértelműbb volt minden, legfontosabbakban semmi kétség.

     Most más csípi a szemem, bár anyunak ugyanolyan vidáman intek, vagy úgy teszek, mintha vidáman, két karral segítem felülni, vagy úgy teszek, mintha csak igazgatnék, dereka alá nyúlok, egy a biztosból. Biztosan ő kérdezte, vigasztalásul, de lehet apu, amikor a copfomat le kellett vágni, mit szeretnék a hatodik születésnapomra, és azt válaszoltam, amit sok tavasszal még azután: legyen nyár, legyek az enyéimmel, nem derékig gipszben.

      Egy másik képen kerítésen átvetett létra áll, a kapu nem nyílik a víztömegtől, át kell mászniuk a menekülőknek, a legfontosabbakkal, a cselekvésre kell az idő, ölben egy kutya, menedék a csónak, nekik abban a nyár.

    Ha megkérdezném vigasztalásul, mire vágynak, talán ezt válaszolnák, gondolkodás nélkül, hogy a legfontosabbra: lehessenek az övéikkel, nem derékig vízben.