egyedül a téren. egy gazdátlan árnyék. hosszúra fújja a szél. körülötte csupa fény minden. ahogy a reggel. lassan átmelegíti.

kiszállsz a kádból, talpig mosoly a bőröd. az ablak szégyellősen bepárásodik. nedves lábnyomaid követem.

egyedül a szobában. félig már felébredtem. jobban egyelőre nem is akarok. azt képzelem, hogy épp most jutottam eszedbe. hogy nem páratlan ez az üresség.

egy pokrócba tekerve botorkálsz az asztalhoz. csak a szendvicsig látsz, amíg a kávé át nem jár.

egyetlen, hosszan kitartott hang a hiány. kiáll az erkélyre a hideg. nincs mit nézni, mégis sokáig.

hosszú percekig ácsorogsz a ruhásszekrény előtt. úgy teszek, mintha én is. közben a mozdulataid figyelem.

egyedül a figyelemelterelés működhet. de — mivel túlságosan is tudatosan csinálom — most az se. nem tudom, mióta ülök mozdulatlanul. hallgatom, hogy nem csörög a telefon.

jöhetek veled a kapucnidban? — kérded. jó lenne.

egyedül a játszótéren. csak a tekintetem jár arra. egy ideje nem mozdul. valami nagyon nehéz van benne. amit nem akar. vagy nem tud cipelni.