Dehogynem, jogosult vagyok ide belépni. Megint a lépés, a szó kísér mióta, tehát jogosan juthatok be erről, ebből az irányból, innen — magyarázom az elképedt kapuőrnek, higgye el, én ide, innen jogosan bejuthatok.

Röntgenre lépek, hátsó kapun, ahonnan közel a járás, tessék, belép egy újabb szó, meg kell tudnom, jogosult vagyok-e már járásra, csúszott csonthelyzetek alakulóban-e, képződtek-e bennem a képződnivalók, taníthatom-e ősztől újra, mi a különbség fosztás és kicsinyítés képzése között.

Megfosztottak a csontom egy részletétől, kaptam helyette másikat; mindig mondom, ne részleteket olvassatok, a kötelező szót rég elhagytam a használt szavaim közül.

Lássuk, a részlet összeáll-e egésszé, betekintést kaphatok-e a rész-egész optimális arányba, lesz-e bejárásom, mihamarabb, nagykapus, őrzött háromemeletesekbe is.

A járáson kívül megvisel a várás, jogos a 40 fokban, jogos az ellátásért a 170 pont is, míg ezt begyűjtöm, megállapíthatom, hogy az átvilágításra csak fiatal korom ellenére bejáratott rutinom teszi lehetővé, hogy a befelé nyíló ajtóval eltorlaszolt öltözőből — járósegédeszközzel — autóvezetés közben elsajátított technikával bejussak. Harc egy kis sugárzásért.

Várakozás közben egy szépkendős fiatal lánnyal beszélem meg a továbbjutási esélyeinket, kendője alatt a haja emléke csak, a dózis neki más, járjon szerencsével, úgy nézek utána, ahogy más után nem, amikor attól félek, utoljára.

Járathatom magam, ez a jogos elrendelés, megfoszthatom magam segédeszközöktől, a muszkulust képezzem, ha bejáratódik, majdnem a régi leszek, jár nekem. Bár bejárásom erről lenne jogosulatlan, a kifelé őrizetlen kapun kívánnám, meg egy kendőt az egészséges hajamra, védene a káros sugárzástól.