SPN BLOG
Puskás Balázs
Miskolcon született 1981-ben, Edelényben és Budapesten él, szövegíróként dolgozik. Az ELTE magyar nyelv és irodalom szakán végzett, emellett ugyanitt elvégezte az alkalmazott irodalomtudomány programot. 2001 óta publikál rendszeresen, verseit a Spanyolnátha, a Parnasszus, a Szkholion, a Szőrös Kő, az Új Forrás, az Új Holnap, a Zempléni Múzsa és az operafesztiváli Légyott-antológiák (2002-2011) közölték. Első önálló kötete 2006-ban jelent meg a Parnasszus Kiadó gondozásában, Élő szövet címmel. 2009-től a Spanyolnátha webszerkesztője. A HogyÖt, a Hunlandia, a Miskolc KapuCíner és a Díszkosz Tizenkettő című SPN-antológiák szerzője.
LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló
Puskás Balázs
kezdő
2010.05.09.
megadom a kezdő hangot, és figyelem, hogy terjed a rezgés. előbb az asztalomon fut végig, aztán átveszi a padló, a falak, az ablakok — végül kiszabadul. néhány másodperc múlva a szemben lévő pláza üvegfalán jelenik meg. rövid várakozás, míg mindent bejár. míg elvégzi feladatát.
miután újra beállt a csend, többé semmi nem lesz olyan, mint előtte. ez persze minden pillanatra igaz. de — hadd legyek ennyire önző — én a saját pillanatomtól kezdve számolom az időt. teremtek, ha úgy tetszik. vagyis teremtettem. az már a múlt. visszavonhatatlanul.
most kicsit hátradőlök. élvezem, hogy kisütött a nap. odatartom az arcom. de dolgozni kellene tovább. attól tartok, a kollégáim észre sem vették az előző pillanat jelentőségét. hogy egy új világ született. persze, ők a sajátjukban vannak. nem tudom, létezhet-e átjárás. és ha létezik, nem tudom, akarok-e máshová látogatni.
talán túlságosan is otthonosra sikerült. kicsit melankolikus, halványan mosolygós, színes. és kedvesen meleg, mint a kedvenc pulóverem. mint a kutyám feje volt, mikor az ölembe fektette. mint az arcomon átmelegedett fény. várok még kicsit. még nem mozdulok.
nedves
galamb hintázik a vezetéken. feszültség kering. keresi a pontot, ahol kitörhet. vagy addig bolyong, míg elenyészik a dühe. addig tartja vissza.
közepemben mindent elnyelő üresség. hányingerré alakítja az ételt. puha pislogássá a mozdulni akarást. néma szomorúsággá a perceket. nincs semmi melegség most. átsüt a ruhán a hideg. szeretetlen délután.
látom a plázában lézengőket. ahogy fontoskodva igyekeznek nem létező céljaik felé. hajlamos vagyok én is értelmet tulajdonítani tetteimnek. belemagyarázok, célt keresek — fontosságom tudatosítom. így könnyebb. lehet.
odakint olyan lesz, mint bennem. nyirkos ablakon át nézem. egyre közelebb fészkelem magam közepemhez. legszívesebben belebújnék a semmibe. mintha pulóver.
kizárok mindent
kicsit szédülök, de nem rossz értelemben. talán egy apró mosoly is bujkál a szám szélén. igen, nagyon halványan, de érzem. furcsa, bizsergető, már-már ismeretlen — a test majdnem elfeledett, önfeledt reakciói. amikor kiszabadul az elme, a racionalitás szigora alól.
olyan közel vagyok a boldogsághoz, hogy szinte megérinthetném. bőröm felfogja a rezgéseit. szokja a melegét. a memória vadul jegyzetel. hátha reprodukálni tudja majd ínséges időkben ezeket az ingereket valahogy. akár csak megtévesztésként is. minden sejtem tökéletes összhangban. a következő néhány pillanat fontossága megkérdőjelezhetetlen.
mámorosan hangosítom egyre feljebb a zenét. a fülnek most semmi se fáj. mint egy fekete lyuk, úgy szívja magába a hangokat. inkább a csend, ami belehasít. de nem tarthat sokáig. a molekulák újra összekoccannak. a beteg fa ágai között egy fekete madár pislant. a légkör megtelik vulkáni hamuval, ami lassan, kegyetlenül maga alá temeti a színeket.
az élet megállt. ez az, amit akartam. pontosan egy pillanatig tart. egy közepesen hosszú, megismételhetetlen, de felejthetetlen pillanatig. sikerült végre. most már egyértelmű: ez egy mosoly. nincs már semmi, ami visszatarthatná.
