Újabb körlevelet kaptam. Kiválasztott vagyok, az egyik, aki hatással voltam valakinek az életére. Többek között én, többek között hatással. Még kilenc nőnek küldi rajtam kívül, én látom mind a kilenc nevet, mind a kilenc lát engem.

   Nem akarok hatással lenni rá, a másik kilencre sem. Nem így akarok, legalábbis, nem körben, nem mélben, nem hálón, nem múltban, nem nőre.

   Dédnagymamám hímzett egy faliterítőt. Többet is, bizonyára, egyet láttam, ismertem, hat rám. Tájházakba látogatáskor kattogtatják a legújabb fotómasinákkal az ilyeneket, rám a nyári konyha faláról hat, nyaranta leginkább, ha odajárok. Házi áldás, ez van rajta, kék cérnaírással, konyhai áldás nálunk, nyári, két angyal tartja a cikornya két szélét.

   Kilencévesen nem figyeltem rá, lehetett fali vagy asztali a terítő, nem hathatott rám a dédnagymamám, cikornyáit ismertem csak; kilenc nő min gondolkodik rajtam kívül, amikor kapja, megírom ezt, és el fogom küldeni nekik, hálón, mélben, körben, hassak.

   Hálótervbe veszem magam, nem a szövegre figyelek, valami van még ráírva, a madárcsőröket nézem - angyalok hogy férnek galambokkal egy terítőn, hogy férek a képbe, a kilencesbe.

   Kilencvenessel kezdődött az év, amikor e nyári konyha mellett döntöttem, vagy legalábbis, hogy nem hagyom, hogy nem múltban; maradt az áldás, házi, a nyáriban, meg ami körötte.

   Köröttem áldások, mélek, hatások, hálók és falak, megférések és döntések, ha más nem, hogy kinek küldöm ezt, körben, kilencnek, hogy hatott, ha másra nem, legalábbis, rám.