A zenei világ abszolutista kalandorai számtalan irányból képesek megközelíteni a muzsikát – újabbnál újabb felfedezéseket tesznek, miközben egyedül saját stílusjegyeiket örökítik tovább, minden más feloldódni látszik az alkotási folyamatban. A zene elsősorban érzelmi és értelmi megnyilatkozás őnáluk, csakis a lelkiállapot és a kihívás izgalma dönthet a hangok sorsáról.
Ők vérbeli zenészek, hiszen nincsenek sem időhöz, sem stílushoz, sem elvárásokhoz kötve. Egyedüli megfeleltetési kényszerük tehát csupán önmagukkal szemben van. Vajon sikerül-e kilépni önnön korlátaikon, (zenei) megszokásaikat felül tudják-e bírálni? Tudnak-e újat alkotni, megújulni lemezről lemezre, évről évre, vagy menthetetlenül beszűkül a látásmódjuk és egy idő után elsüllyednek és feloldódnak az őket körbeölelő zenei hullámtérben.
Kicsit még menjünk tovább ennek a gondolatfolyamnak a mentén:
az alkotó „megtalálja" önmagát, letisztulnak a munkái, rajongótábora alakul, akiknek természetesen elvárásaik vannak, izgalommal remélik, hogy az új lemez még jobb lesz, még inkább olyan, amit megszerettek az előadótól. Az alkotó pedig dönt: megfelel-e az új elvárásnak vagy járja tovább a saját útját, azon az áron is, hogy elfordul a közönsége, nem fog tetszeni nekik az új repertoár. Az alkotó viszont nem adja fel az elveit, nem válik szériazenésszé, megőrzi egyediségét és frissességét — amíg csak tudja.
Nos, az azért belátható, hogy a legtöbben melyik utat választják.