nyakig húzom a fájdalmat. betakarózom, hogy mozdulni se bírjak. egy pohár víz a gyógyszert. feloldja ideig-óráig a tüneteket.

hideg vízben fekszem megint. tőle tanultam, igen. de most nincs itt. esténként érkezik. jégerízű köptetőt hoz, és álmában beszél. 40 fokban is nyakig takarózik. ő az én ápolóm.

néha kiosonok éjjel. egy adag fájdalomcsillapító, néhány perc ücsörgés a konyhakövön, kis krákogás, és már csusszanok is vissza mellé. a férfiak a rosszabb betegek, tudom. igyekszem kerülni a hisztit.

nyakig húzom a fájdalmat, és arra gondolok, jó kis szett ez. mintha a rohadt teleshopból. ajándék nyelési nehézségekkel, elesettséggel, és − csak most, természetesen − dupla adag gyulladással, valamint napi 24 órán keresztül tartó izzadással. rendelje meg most!

esténként érkezik, és az a nap fénypontja. feloldja a gyógyszerem, és tejbegrízt főzünk. nagyon sok kakaóval.

az

átsüt rajtam a nap, mint a pláza ablakain. itt most nem a tisztaság, hanem az üresség. végtelen térfogatú. mindent elnyelő, erőszakos.

akkor sincs mit várnom, amikor van. mindegy, hogy én építem a hazugságot, vagy más. bennem felejtettél egy mozdulatot.  ahogy bezártam mögötted az ajtót, megint az a csönd lett. amitől tegnap pupillányi volt a gyomrom.

átsüt rajtam a nap. anélkül, hogy felmelegítene. mintha üvegből. nem történik semmi. ahogy tegnap se. ahogy lassan két hete. csak a falak súlya. csak hogy érkezel és elindulsz. csak hogy elalszom és ébredek. hogy hatni kezdenek a gyógyszerek. hogy lassan, de biztosan visszatér a fájdalom.

ahogy bezártam mögötted az ajtót, megint az a csönd lett.