Hirtelen vége a varázsnak. Ami eddig remekül működött, nem érdekel, ami nem volt, arról nem tudok, úgyhogy megállok. Na, akkor most mi legyen, legyen-e valami, kell-e és a többi. Aztán a felismerés, hogy állok. Milyen régen álltam már sarkon, járdán, teren. Nézem a darazsakat. Sejtelmesek, ártatlanok és természethűek. Én már egyik sem, talán soha nem is, talán egyszer-egyszer egy kicsit. A feladat tehát adott, benne maradni ebben az önmagáért állásban, megvárni, míg besötétedik — vagy azért, mert lement a nap, vagy azért, mert elájultam.