Magány, meditáció, menekülés. Berka Attila önmegszólító történetei valahol itt és most játszódnak, vagyis azon a helyszínen, ahol éppen vagyunk, abban a kávéházban, amelyikben éppen üldögélünk. Valahol itt, most, ebben a miliőben, amikor és ahol kinyitjuk ezt a könyvet. Ez a mi időnk, ez a mi helyszínünk. Egy kávé, külön hideg tejjel, megálló a rohanásban, kicsi gesztus, az önmagunkra figyelés pillanata.
Rövid történetek, amelyek észrevétlenül regénnyé állnak össze. A főhős, aki önmagával beszélget, elképesztően egyedül van. Egzisztencialista szorongása egy kávéházba űzi, nap mint nap, hogy néhány másodpercre kikapcsoljon, megnyugodjon, hogy legyen ereje folytatni a... A mit is? Mindazt, amit mindannyiunknak folytatnunk kell. Tenni a dolgunkat, túlélni a mindennapokat, célt és értelmet nyerni egy meglehetősen bizonytalan jelenben és jövőben.
A főhős, ennek a különös, jegyzetekből összeálló regénynek a főhőse kétségtelenül a nagyváros szülötte, aki nem teljesen biztos abban, hogy éppen az a dolga, amit csinál, de ennek ellenére végzi a munkáját, összeszorított foggal, mert nem is tehet mást. Önnön kereteit nem rúghatja szét.
Ajánlom Berka Attila nagyszerű könyvét mindazoknak, akik szeretnek önmagukba fordulni, vagyis meditálni. Akik képesek még meghallani a - valamiképpen bizonyosan létező - belső hangot. Mert a belső hang regénye ez. A főhős valakihez beszél, ez a látszat. Berka Attila könyvében másról van szó. Itt, ebben az esetben valaki beszél a főhőshöz. És valójában ezt a valakit, vagyis őt kell meghallanunk.

Petőcz András

Két részlet a kötetből

Nem érted, mit keresel itt, nézel körbe, döbbenten bámulsz, rácsodálkozásban vagy. Neked most születésnapozáson (vagy névnapozáson) kellene lenned, egy nagy buli kellős közepében, kissé mámorozott állapotban a köréd gyűltek, az úgynevezett kemény mag tagjait szóval tartanod, nem, a kistesód szalagavatóján osztanád az észt, azért vagy kiöltözve, csakhogy ez itt a munkahelyed, nehéz lenne nem felismerned. Itt valami nem stimmel, gondolod, automatikusan belekortyolsz a kávédba, nincs íze, a fene egye meg, nincs íze, biztos azért, mert automatából van, nem, nem azért, a gépi hosszúkávénak jellegzetesen mesterséges aromája van, ismered jól, viszont mégse érzel semmit, valami nagyobb baj van, sokkal nagyobb, és kizárólag egyetlen logikus magyarázat lehetséges: alszol és álmodsz.

Nem örülsz a lehetőségnek, és akkor még finoman fogalmaztál, mert ha az álmaidban gondolkodsz, elmélkedsz, az azt jelenti, hogy valami nincs rendben, rosszat álmodsz, rémes történetek mélyén vagy, egyedül, kitaszítottan, a jó és kellemes álmokban ugyanis könnyű vagy, szárnyalsz, lebegsz, sokan szeretnek, te vagy a középpontban, te vagy a minden, legyőzhetetlen mesealak, hétmérföldes óriás, reklámfilmek ünnepelt férfiassága, univerzumok brúsz vilisze.

Most azonban egy sötétlő erdő közepén ácsorogsz, éjszaka van, természetesen, nyirkos ruháid a testedre tapadva harapdálnak, jobb kezedben az íztelen gépi kávéval félig telt műanyag pohár, a vaksötét és a buja növényillat ellenére tudod, hogy ez itt a munkahelyed, jobbra-balra, mindenfelé látod a bútorokat, a számítógépet, az ablakot, igen, előtted van az ablak, azon bámulsz kifelé minden áldott nap, csak nézed a kinti mozgást, a kinti életet, kedved szottyan sétálni egyet-kettőt, bár talán előbb megiszod a kávét, rossz, borzasztóan rossz, de megiszod.

Elindulsz az egyik ösvényen, továbbra sem látsz semmit, csak hangokat hallasz, hokimeccset közvetítenek, az egyik csapat gólt lő, kíváncsi leszel, letérsz az ösvényről, belépsz a dzsengába, bokrok ágai csapódnak neked folyamatosan, hastájon egyre nő a fájdalmad, az alkarod vérzik, a tüskék cakkosra marták, kezd eleged lenni, már nem is hallod a hokimeccset, aztán fényt látsz, a műanyag poharat a maradék hosszú kávéval egy fa törzse kiüti a kezedből, aztán még meg is botlasz, el is esel. Jár az agyad, racionálisan átgondolod, hogy ez most neked nem jó, és valószínűleg csak rosszabb lesz, egy tisztásra érsz, egy kisebb embercsoport neked háttal körüláll valamit vagy valakit, igen, tudod, hogy oda fogsz menni, pedig nem kellene, és amit látsz, amit körülállnak ezek a valakik, némán és mozdulatlanul, meglehetősen szörnyűséges lesz, borzalmas, te pedig meg fogsz ijedni, és ha nem is kapnak el azonnal, végtelen menekülés lesz az egész álom, egykönnyen nem fogsz kijutni belőle, nagyon nehezen fogsz felébredni, az ilyen rémálmok legalább háromlépcsősek, tehát arra is fel kell készülnöd, hogy két fantomébredés kínoz meg, mire torkodban dobogó szívvel és ziháló mellkassal kipattan a szemed, talán üvöltesz is egyet. Ahogy ezt végiggondolod, már ott is állsz az emberek között, mindenkinek sziával köszönsz, ők békésen mosolyognak, vagyis nem, mert nincs szájuk, orruk sincs, csak szemük, halott tekintetük, na, kezdődik, kezdődik, nem, elkezdődött, alig pillantasz oda, nem akarod felfogni, mit láttál, az iszonyat az agyadat is megnémítja, a körbenállók pedig feléd lépnek, kinyújtják a karjukat, legalább nem tudnak megharapni, próbálod földobni magad valami szellemes szöveggel, természetesen nem sikerül, futás, rohanás, ők meg utánad.

Az aktív álomidőszaknak, annak a pár napnak, hétnek az az átka, hogy nappal üresnek és elcsigázottnak érzed magad. Éjszakánként, az álmokban kiéled magad, úgy elfáradsz, nem is akarsz felkelni, ám amint visszaalszol, folytatódik a rémség, vagy kezdődik egy új, egy még rosszabb, még kimerítőbb történet. Napközben csengsz-bongsz, kongsz, megrepedt fazék, üreges harangnyelv. Csak a vázad van, ha nem lenne, szétfolynál, habár legszívesebben úgy tennél. Csordogálni forrástól torkolatig és vissza. Ide-oda. Téblábolsz, tudod. Majd elmúlik. Aztán visszajön. Ez van.

Kikéred a hosszúkávé külön hideg tejjelt, alig múlt dél, szinte senki nincs a helyen, a lány kényelmesen, ráérősen szolgálhat ki, és mégis, beleönti a hideg tejet a kávéba, te meg állsz, várod a kicsi kancsót, a pici kiöntőt, a lány meg a pénzt. A hosszúkávéba nézel, bele, és gyanakodni kezdesz. Beleöntötted a tejet a kávéba, kérdezed a lánytól, aki nagyon várja a pénzt, bár most nem kell a következő pultra könyöklőhöz fordulnia, nem nagyon van most itt senki. Magától értetődőn, felháborító természetességgel - akár ha valami természeti jelenségre kérdeztél volna rá az arra megfelelő szakembernél - mondja, hogy igen, persze. Elképesztő. De hát te úgy kérted, hogy. Ilyet még nem, soha eddig. Torkodba ragad a döbbenet.

Ha valamelyik ivócimborád mesélné csak úgy, nem hinnéd el, ámulnál, akadékoskodnál, bizonyosan rosszul kérted, nem mondtad, hogy külön, mondanád, de igen, mondtam, mondaná a másik, ha éppen mesélné, hogy beleöntötte a kivételesen ráérősen dolgozható lányka a hideg tejet a hosszúkávéba alig valamivel dél után.

Nem hagytad volna annyiban, oda- vagy rászóltál volna, hogy külön kérted, mégpedig azért, hogy a forró kávéban gyorsan és hatékonyan feloldódjon a cukor, utána pedig a hideg tej fokozatos adagolásával és a kevergetéssel optimálissá tedd a hőmérsékletet és az ízt. Mindezt most nem azért, hogy kicserélje, mert természetesen megiszod így is, nyeltél már szörnyebb löttyöket, hanem hogy legközelebb, majd, ha valaki más, esetleg te még valaha az életben. Amúgy pedig semmi köze hozzá, kértél valamit valahogyan, vajon miért is bírált felül, ezen gondolkodnod kell valamennyit.

De nem, te is tudod, hogy nem szóltál volna oda- vagy rá-, nem szóltál volna a kényelmesen és ráérősen dolgozható lánynak, amikor alig múlt dél, te pedig egy jó hosszúkávé külön hideg tejjelt kívántál meg, mert semmi értelme nem lenne, zaklatásnak venné, vagy közölné, hogy nincs megfelelő edénye a külön hideg tej számára, ráadásul nem is engedik az ilyen flancolást, különben meg nincs is hozzászokva az effélékhez, ezen a helyen délutántól durva nagyüzem van, rendezvények, koncertek, nagyszámú közönség, hatalmas vendégsereg, olyankor pedig nincs idő a szüttyögésre, hajtani kell, és különben is, ide sört meg bort meg rövidet inni járnak, így tehát hiába vannak most ennyire kevesen, és ő hiába szolgálhat ki, nyugodtan, kényelmesen, sőt, viszonylag ráérősen, nem sokkal dél után, ez a hely egész egyszerűen nem az a hely.