Annak ellenére, hogy a Júliával az út Hász Róbert negyedik regénye, és ezeket megelőzően egy elbeszéléskötetet is publikált, nem tartozik a sokat szereplő, ismert írók közé. Ennek több oka is lehet. Egyrészt, az első kötete (Szalmakutyák szigete — elbeszélések, 1995) még Szabadkán jelent meg, majd két regényét, a Diogenész kertjét (1997) és a Végvárat (2001) a Tiszatáj adta ki Szegeden. És hát lássuk be, a vidéki, kis kiadók könyvei, legyenek bármilyen jók, értékesek, ritkán tudnak igazán áttörni a könyvpiacon, részben a reklámra fordítható összegek teljes hiánya, részben a vidéken élő szerzők „láthatatlansága” miatt. Jelen esetben pedig egy, az országhatáron túlról, a Vajdaságból érkezett, azóta pedig Szegeden élő íróról van szó. A Kortárs Kiadónál megjelent, 2006-os történelmi regénye, A künde már kicsit több figyelmet kapott, ahogy 2008-as novelláskötete, a Sok vizeknek zúgása is.  Csak reménykedni lehet, hogy negyedik regénye, a Júliával az út megkapja azt az olvasótábort és azt a kritikai figyelmet, amelyre erényei alapján méltán tarthat igényt.

A cím talányosnak tűnik, pedig csak egyszerű és pontos. A regény keretét egy utazás adja, egy hosszú utazás, amelynek a végpontja nem ismeretes, és amelynek során az utas, Júlia, elmeséli útitársának, az autó sofőrjének azt a bizonyos nyarat, ifjúkora legszebb, de legalábbis legfontosabb nyarát az 1980-as évek közepéről. És ahogy az már az ifjúkori legszebb nyarakkal lenni szokott, Júlia, az addig csak legendákból ismert nagybácsi és a tenger mellett ennek a nyárnak lesz még egy főszereplője, Ágoston, a novellákat író katonafiú. Persze, sok minden más is szóba kerül az út során: Júlia szűkebb és tágabb családjának története, apja betegsége, korai halála, kántor édesanyjának szoros véd- és dacszövetsége négy testvérével, édesapja testvérének, a tenger vonzásától szabadulni nem tudó Oszi bácsinak a története. Titkok kerülnek napvilágra, addig láthatatlan kapcsolódási szálak válnak láthatóvá, vagy éppen az derül ki a családi legendákról, hogy tényleg csak legendák. Nem egetverő titkok és legendák, csak olyanok, amilyenek minden családban előfordulhatnak.

A regény főszereplője, Júlia, azon a bizonyos nyáron huszonkét éves egyetemista. Bár ő az, aki megfigyeli a környezetét, aki elmeséli ezt a nyarat és annak előzményeit, következményeit, róla is sok mindent megtudunk. Életének egyik meghatározója, hogy le akar szakadni anyjáról, és ezzel együtt eltávolodni szülőfalujától, mégis jó időre vissza kell, hogy térjen oda, és majd csak a regény lezárta után kezdheti el élni a saját életét.  Ahogy ezt a kötet hátsó borítóján szereplő idézet is kiemeli, Hász Róbertet a sorsminták ismétlődése foglalkoztatja: „...nem hagy nyugodni a gondolat, hogy az emberi sorsok, akár az évszakok, folyton ismétlődnek a földön, ugyanazok a szerepek járnak körbe-körbe, csak a személyek váltakoznak, akik eljátsszák azokat.” Ugyanazok a minták merülnek fel ebben a családban is az egymást követő generációknál, a kérdés az, hogy a szereplők ezt felismerik-e, és e felismerés ismeretében tudnak-e, mernek-e változtatni az életükön. Segíthet-e ebben a felismerésben valaki, meg lehet-e menteni valakit az elhibázott, vagy egyszerűen csak nem neki való minta követésétől? Csupa kortól és időtől független kérdés.

Ugyanakkor a regény nagyon is korhoz és időhöz kötött, hiszen a tágabb család mellett kirajzolódik egy még tágabb közösség, az akkori Jugoszláviában együtt élő magyarok, szerbek, horvátok, bosnyákok békésnek tűnő élete, a vajdasági mindennapok, és az ezektől a mindennapoktól, életszemlélettől nagyon is elütő mindennapok és életszemlélet egy montenegrói tengerparti kisvárosban. A mából visszanézve minderre ráolvasódik az „utolsó békeévek” baljós nyugalma, a vihar előtti csend békéje, de maga a regény is eljut a háborúig, hiszen éppen a katonai behívó elől menekül külföldre Júlia szerelme, Ágoston, ezért borul fel az életük, ahogy valamilyen mértékben mindenki másé is szűkebb és tágabb környezetükben. 

Az útitárs kilétére egészen a regény végéig nem derül fény, és homályban marad az is, hogy ez az ember milyen kapcsolatban áll Júliával. Mindketten egyes szám első személyben beszélnek, de a titokzatos sofőr csak néha szólal meg, akkor is csak annyit mond, amennyit mondjuk egy taxisofőr egy hosszabb út alatt: az utak milyenségéről, a pihenőhelyekről, utasa (vagyis Júlia) viselkedéséről tesz apró, objektívnek tűnő megjegyzéseket, amelyekből nehéz következtetni a köztük lévő kapcsolat milyenségére. Az utolsó előtti fejezet utolsó mondata azonban egyetlen személyes névmással feloldja a rejtélyt. Hogy hogyan, azt most nem árulom el, nem szeretném a reménybeli olvasókat megfosztani a felfedezés örömétől. Mindenesetre a narráció itt vesz egy merész kanyart, hiszen kiderül, hogy magáról a sofőrről is szó esett Júlia történetében, mégpedig úgy, mint egy harmadik, jelen nem lévő személyről. Első olvasásra talán meglepőnek és megkérdőjelezhetőnek tűnik ez a megoldás, amit maga az elbeszélő, vagyis Júlia indokol meg. „Nekem a várakozáshoz volt tehetségem, meg ahhoz, hogy képzeletben írjak. Az évek múlásával lelkem részévé vált a regényem, ismertem minden sorát, fejből idézhettem volna belőle bekezdéseket, akár egész fejezeteket. Ez az én regényem, csakis az enyém. Olyan, amilyen, de az enyém. Megesküdtem rá, hogy te leszel az első, aki meghallja.” Vagyis a szerző két regényt rejt el egyben: Júlia képzeletben megírt regényét, és azt a regényt, amelyben Júlia ezt a képzeletbeli könyvet egy út során elmeséli. Ha így bonyolultnak tűnik a szerkezet, az a recenzens hibája, olvasva ugyanis, ha elfogadjuk az utolsó előtti fejezet említett fordulatát, világos és következetes.