118 Megtekintés 6 Perc

Nemes Nagy Ágnes, Vass Nóra meg én

Kinek a dicsősége múlik el?  – kérdezem öreganyámat.
               -A világé, fiam.
Így indul bennem egy belső párbeszéd, monológ, váltakozóan. Már csak akkor utazom, ha hívnak. Kímélem a derekamat, az időmet, az energiámat – másra kell. Írni, élni, meg fordítva is. Most itt vagyok Miskolcon, a belvárosban, és minden nagyon ápolt, gondozott, karbantartott, szép. Néptelen… Növekednek városaink. Egyre több a meghitt zúg, kedves sétány, ápolt környezet. Csak embert alig látni. Mintha a lakosság állandóan a bevásárlóközpontokban tömörülne. Az a kettő, aki szemből jön, bizonyára színházi. A begyakorlott mozdulatok, a gondosan kialakított látszat-felszínesség manírja, egyfajta elegáns fölény mutatja ezt. Van-e érdekesebb, mint az ember? Már így, benne a korban, sem találtam figyelemre méltóbb „objektumot”. Tehát figyelek. Mindig.
                A Thália-ház színészmúzeuma kihalt. Az elnéptelenedés szót ízlelgetem. Hát nép: az nincs benne. Persze, délután négy előtt járunk. Készséges fiatalember a portán és egy fülkében várakozó hölgy. Nagy, emlékező és díszes, neo-építészeti terek. Befut Déryné a fejembe, az egész XIX. század, amikor klakkban-frakkban tülekedtek a miskolci aranyifjak, a hölgyek pompáztak, nem csak a ruha, a tüzes hangulat okán is. Déryné kis porcelán figuráját veszem észre egy ablakfülkében, elég alacsonyan, és minden más fölötte. Talán a porcelánnak szól, nem Dérynének. Viszont nincs másik Déryné idebent…Csak ez a herendi, amely a budapesti, hajdani Ligeti Miklós-szoborra hajaz. Ellentmondás, hiszen ez kell nekünk, nem a Schaár Erzsébet hús – vér, életteli asszonykolosszusa.
                Csúszik ki a kezünkből a teremtett világ. Pedig sokban van, hogy ez itt mind: legyen. Legyen! – mondanám a varázsigét. És nem lőn. Csak egy kicsiny, de élénk csoport, már-már női egylet, s a mini színpad előtt Vass Nóra meg én. Ő házigazda, én vendég. Közénk ékelődik az éterben Nemes Nagy Ágnes. Még szerencse, hogy Ő minden értelemben nagy, mert még ebben az intim térben is kotyognánk. Hát kotyogunk is, női módra.
                Minden történelem. Ma már az is, hogy tegnap Miskolcon jártam. Csak a „tárgyi bizonyítékok” jellege módosul. A Színháztörténeti és Színészmúzeumban kézzel aláírt levelek, nagy nevek, személyiségek, szerzők kézjelei. Hát ez már nem lesz, mondom, bólogatnak körülöttem. Az e-mailek mennek a felhőbe, és hát az Angyalok nem tudni, mennyire tartják tisztüknek, hogy vigyázzanak rájuk. Nyomtalanok maradunk-e? Mint a füst. A kesernyés illat marad utánunk. Fű, fa füst – Weöres Sándort megidézve. Mennyi az a belepasszírozott energia, ami a dolgokat önsúlyuk okán megőrzi? Hogy puff, felhő ide vagy oda: visszapotyognak a földi létbe, teremtményekként. Mert az ember állandóan teremt, ebben teljesedik ki. Mint Isten. Tőle a receptünk. Az üreset kerüljük. Tele kell lennie a fejünknek, a házunknak, a naptárunknak és végül: a szívünknek is. Az emlékező szívnek. „Ez a sok szépség mind mire való”? – kérdezi bennem Babits. Mert bárhol járok, egy karbantartott múzeum vesz körül. Se közösségek, se emberi. Fut ki a lábunk alól az egyre gyorsuló életidő, és egyre kevesebben vagyunk. Nem kéne tülekedni sem versenyezni, sem. „Sem-sem” – mormolom Vass Tiborral. Legalább értem, miért Hernádkak, miért „sem-sem”. Kísért a középkor. Népírtó járványok utáni népsűrűségben, illetve „-ritkaságban” élünk. A színpad szép, az „előadás” ihletett, a közönség lelkes és interaktív, csak a mennyi, az a bökkenő. És száll fölöttünk Nemes nagy Ágnes versekbe írt rossz kedve, a XX. század, a kiérlelt hangon szavakba zárt elmúlás.

2022.április 27.

Költő, irodalomtörténész (1954, Beregszász), 1990 óta él Magyarországon. Első verses füzete 1979-ben jelent meg Vállalkozás az örömre címmel. Áttelepülését követően ötödik kötetével (Földközelben, Felsőmagyarország Kiadó) Miskolcon mutatkozott be. Közelmúltban megjelent irodalomtörténeti monográfiája Sáfáry László munkácsi születésű költő életművével foglalkozik. Tíz éve tanít a sárospataki tanítóképzőben. Tizedik kötetének kiadása Ötkönyv címmel várakozik a megjelenésre. 1990 óta tagja a Magyar Írószövetségnek. 2012. januárjában megkapta az Együtt–Nívódíjat (Kárpátalja), 2014-ben a Munkácsy Mihály Életműdíjat (Kárpátalja). Hazánkban és Kárpátalján folyamatosan publikál, leginkább verseket.