Kinek a dicsősége múlik el? – kérdezem öreganyámat.
-A világé, fiam.
Így indul bennem egy belső párbeszéd, monológ, váltakozóan. Már csak akkor utazom, ha hívnak. Kímélem a derekamat, az időmet, az energiámat – másra kell. Írni, élni, meg fordítva is. Most itt vagyok Miskolcon, a belvárosban, és minden nagyon ápolt, gondozott, karbantartott, szép. Néptelen… Növekednek városaink. Egyre több a meghitt zúg, kedves sétány, ápolt környezet. Csak embert alig látni. Mintha a lakosság állandóan a bevásárlóközpontokban tömörülne. Az a kettő, aki szemből jön, bizonyára színházi. A begyakorlott mozdulatok, a gondosan kialakított látszat-felszínesség manírja, egyfajta elegáns fölény mutatja ezt. Van-e érdekesebb, mint az ember? Már így, benne a korban, sem találtam figyelemre méltóbb „objektumot”. Tehát figyelek. Mindig.
A Thália-ház színészmúzeuma kihalt. Az elnéptelenedés szót ízlelgetem. Hát nép: az nincs benne. Persze, délután négy előtt járunk. Készséges fiatalember a portán és egy fülkében várakozó hölgy. Nagy, emlékező és díszes, neo-építészeti terek. Befut Déryné a fejembe, az egész XIX. század, amikor klakkban-frakkban tülekedtek a miskolci aranyifjak, a hölgyek pompáztak, nem csak a ruha, a tüzes hangulat okán is. Déryné kis porcelán figuráját veszem észre egy ablakfülkében, elég alacsonyan, és minden más fölötte. Talán a porcelánnak szól, nem Dérynének. Viszont nincs másik Déryné idebent…Csak ez a herendi, amely a budapesti, hajdani Ligeti Miklós-szoborra hajaz. Ellentmondás, hiszen ez kell nekünk, nem a Schaár Erzsébet hús – vér, életteli asszonykolosszusa.
Csúszik ki a kezünkből a teremtett világ. Pedig sokban van, hogy ez itt mind: legyen. Legyen! – mondanám a varázsigét. És nem lőn. Csak egy kicsiny, de élénk csoport, már-már női egylet, s a mini színpad előtt Vass Nóra meg én. Ő házigazda, én vendég. Közénk ékelődik az éterben Nemes Nagy Ágnes. Még szerencse, hogy Ő minden értelemben nagy, mert még ebben az intim térben is kotyognánk. Hát kotyogunk is, női módra.
Minden történelem. Ma már az is, hogy tegnap Miskolcon jártam. Csak a „tárgyi bizonyítékok” jellege módosul. A Színháztörténeti és Színészmúzeumban kézzel aláírt levelek, nagy nevek, személyiségek, szerzők kézjelei. Hát ez már nem lesz, mondom, bólogatnak körülöttem. Az e-mailek mennek a felhőbe, és hát az Angyalok nem tudni, mennyire tartják tisztüknek, hogy vigyázzanak rájuk. Nyomtalanok maradunk-e? Mint a füst. A kesernyés illat marad utánunk. Fű, fa füst – Weöres Sándort megidézve. Mennyi az a belepasszírozott energia, ami a dolgokat önsúlyuk okán megőrzi? Hogy puff, felhő ide vagy oda: visszapotyognak a földi létbe, teremtményekként. Mert az ember állandóan teremt, ebben teljesedik ki. Mint Isten. Tőle a receptünk. Az üreset kerüljük. Tele kell lennie a fejünknek, a házunknak, a naptárunknak és végül: a szívünknek is. Az emlékező szívnek. „Ez a sok szépség mind mire való”? – kérdezi bennem Babits. Mert bárhol járok, egy karbantartott múzeum vesz körül. Se közösségek, se emberi. Fut ki a lábunk alól az egyre gyorsuló életidő, és egyre kevesebben vagyunk. Nem kéne tülekedni sem versenyezni, sem. „Sem-sem” – mormolom Vass Tiborral. Legalább értem, miért Hernádkak, miért „sem-sem”. Kísért a középkor. Népírtó járványok utáni népsűrűségben, illetve „-ritkaságban” élünk. A színpad szép, az „előadás” ihletett, a közönség lelkes és interaktív, csak a mennyi, az a bökkenő. És száll fölöttünk Nemes nagy Ágnes versekbe írt rossz kedve, a XX. század, a kiérlelt hangon szavakba zárt elmúlás.
2022.április 27.
