Garay János a néhai költő éppen eltávozást kapott Szent Pétertől jó magaviselete miatt, tekintettel arra, hogy meghívták szülővárosába, a Szekszárdi Magasiskolában tartandó írókurzusra előadónak.
Munícióként távozáskor kapott egy chipet, amivel agytekervényeibe beültették az árnyékvilágból távozása és visszatérése közötti időszakban történteket, és a szóra érdemes irodalmi és művészeti alkotásokat.
Ily módon felvértezve kavargatta kávéját, Szekszárd legjobb cukrászdájának teraszán, arcát a nap felé fordítva, s azon tűnődve, micsoda szerencséje van, hogy ilyen kivételes lehetőséget kapott. Mégis csak 170 évről van szó… számon tartják, meghívják, kíváncsiak a véleményére! Ez elégedettséggel töltötte el. Arra gondolt éppen, hogy bármit csinálhatna, senki nem szólja meg, hiszen a járókelők nem ismerik fel, ha éppen nem egészen tartaná be a viselkedési szabályokat. Ez is egy szabadság! Éppen szájához emelte a csészét, hogy kortyoljon az illatos kávéból, amikor harsány hang zavarta meg.
– Nem hiszek a szememnek János, drága barátom! Te vagy az?
Meglepetten fordult a hang irányába, és a következő pillanatban kis híján magára öntötte a kávét. A látvány szinte sokkolta.
– A madár… a gólya… Mihály… – dadogta.
– Igen, drága barátom, én írtam!
– Tompa Mihály!? Ezt nem hiszem el! Hogy kerülsz te ide? De hát ez a huszonegyedik század! Te itt?
– Ezt én is kérdezhetném tőled!
Jól megnézték egymást, mint valami csodabogarat, majd saját ruházatukat és hitetlenkedve állapították meg, hogy szakasztott egyforma az öltözékük. Fehér, rövid ujjú bocskai ing, és szűk fekete nadrág.
– Hát ez a mi kincstári ruhánk! – nevetett Mihály.
– Ez már biztos. Gondolom, te is Szent Pétertől kaptad.
Mihály bólogatott. Jánosnak balsejtelmei támadtak.
– Ha most azt mondod, hogy te is a Magasiskolában fogsz előadni, akkor én…
– Akkor te… ? Mit teszel? Mert én is kaptam felkérést!
Rádöbbenve közös sorsukra, hahotázva átölelték egymást, jól meglapogatták a másikat, majd leültek egymással szemben. Tompa Mihály is rendelt egy kávét.
– Hű, ez jobb buli lesz így, mintha csak egyedül én lennék itt a mi korunkból -, nevetett János. – Téged milyen témakörre kértek fel?
– Költészet és hazaszeretet az elmúlt 170 évben. Mit dalol a madár, fiainak? És te? Miről beszélsz?
– Bizonyára kitalálnád: az elmúlt 170 év Háry Jánosai. Nem voltak valami találékonyak a témaválasztásban.
– Teljesen érthető. Ez a chip, amit kaptunk, mert gondolom te is kaptál, zseniális találmány. Egy szempillantás alatt teljesen okék vagyunk a világban. Nem is kell nagyon törni magunkat. De azt megállapítottam, hogy a technika, a tudomány gyorsabban és látványosabban fejlődött, mint az irodalom, a nyelv.
– Mihályom, nagyon szeretnék, de nem tudok veled vitatkozni. Mert bár vannak meglepően új nyelvi kifejezések, amik persze a tudomány és a technika fejlődése miatt jöttek létre, de színvonalas változtatások, mint Kazinczynál, nincsenek.
– De talán még ennél is nagyobb baj a rengeteg idegen szó, amit használnak. Mintha már nem is törekednének magyar megfelelőt találni. Ez nekem szinte fizikai fájdalmat okoz.
– Lassan oda jutunk, hogy vetélkedőket kell meghirdetni, „Mondj minden szót magyarul” címmel. Hátha akkor visszatérnének a teljes magyar beszédre.
– Amint látom, több mint három évtizede azzal küzdenek, hogy a magyarok nem beszélnek idegen nyelveket. Mára jobb lett a helyzet valamivel, de most majmolják a nyugatot, az a sikk, hogy minél több idegen szót vegyítsenek a magyar beszédbe, az irodalmi szövegbe. Nem törődnek azzal, hogy nem mindenki érti meg, pedig épp az lenne a cél, hogy minél több olvasót vonzzanak be.
– Mihály, itt nagyon nehéz lehet élni. Már nem hoznak nevelőt, nevelőnőt külföldről, aki egy kukkot sem beszél magyarul, aminek következtében a gyermek biztosan megtanulta az idegen nyelvet időben.
– Jánosom, ne feledd, akkor sem volt minden családnak erre lehetősége.
– Elismerem. De még a csizmadia is elindult külföldre szerencsét próbálni, tapasztalatot gyűjteni.
– Kétségtelen, és közben megtanulta az idegen ország nyelvét.
– De aztán hazatért és itthon gyártotta a csizmákat.
– Ettől még írni és olvasni általában nem tudott azon a nyelven, csak beszélni.
– Jó, hogy megemlíted. Ahogy tájékozódtam az utóbbi időkről, azt tapasztaltam, hogy sok a szövegértési analfabéta. Elolvassa, csak éppen nem érti a szöveget.
– Ó, jaj, barátom, mi lesz a népünkből?! Már a hanglejtés, az intonáció sem magyaros. Amikor felkonferálnak egy szereplőt, nem a családnevét hangsúlyozzák, hanem ahogyan az amerikai show műsorokban látják, hallják, a keresztnevét. A nevének a második részét, ami az angolban a családnév, tehát ott teljesen helyén való a hangsúly. A műsorvezetőknek, a tv és rádióbemondóknak példát kellene mutatniuk. De sajnos rossz példát mutatnak. Ha csak egy picit gondolkodnának, rájönnének a dolog nyitjára.
– Sajnos ebben is igazad van, és látjuk, az okos chip segítségével, ez már úgy berögződött, hogy nem is remélhetünk változást.
– Azt vetted észre, hogy már a névelőket is kezdik egyes irányzatok száműzni?! Volt, akinek szóvá tették, hogy sok a szövegében a névelő.
– Pedig az érthetőbbé teszi a szöveget.
– Na, de újítanak! Mindig újat akarnak, és közben kiöntik a fürdővízzel a gyereket is.
– Látod, ezt a mondatod már lehet, hogy nem is tudná mindenki értelmezni. Barátom, én nem szeretnék most itt élni.
– No, és az idősíkok?
– Érdekes újítás, de ahhoz nagyon magas szinten kell tudni a magyar nyelvet, azon kívül nagyon pontosan kell fogalmazni, másként csak egy zűrzavar alakul ki, az olvasó nem talál ki az erdőből, hogy mai fordulattal éljek. Ekkor leteszi a könyvet, és mindenkit lebeszél az adott szerzőről, mondván, zűrzavaros a történet.
– Másrészt pihent agy, és bizonyos olvasottsági szint is szükséges a változó idősíkban írt könyvek megértéséhez, akkor is, ha az jól van megírva.
– Igen. Ezt úgy összegezném, hogy aki szélesebb olvasótáborhoz akar szólni, maradjon a lineáris, pardon, egyenes vonalú történetmesélésnél.
– Úgy bizony. Ha a nyelvi kifejezésszintje magas színvonalú a szerzőnek, és a történet is érdekes, fordulatos, vagy egyébként mélyértelmű, akkor leköti az olvasót.
– Ne feledkezzünk meg a szókincsről sem.
– Lényeges! De sajnos nem mindenki Arany János, aki huszonötezer szót használt a műveiben.
– Vagy éppen Jókai Mór, aki 40-45 ezret.
– Szegény Jókai, lassan száműzik a kötelező olvasmányok közül. Aztán csodálkoznak, hogy nincs az embereknek szókincse.
– Hogy is lenne, amikor feladatlapok kitöltésével „felelnek”, nem szóban. Jelöld be a helyes választ: 1, 2, X. Ó, borzalom!
– Az. Emlékszel, amikor a Lánchíd alapkő letételénél találkoztunk? Milyen szép beszéd hangzott el!
– Annak is már 180 éve!
– Mihály, balsejtelmem támadt.
– Miért?
– Nincs itt valami tévedés a mi, meghívásunkkal kapcsolatban? Ott, ahol Jókait törölni akarják, minket hogyan fognak megérteni? Én nem tudok, és nem is akarok a mai szófordulatokkal előadást tartani.
– Pedig ha használnád a Háry János stílusod, biztosan díjaznák. Látod, már én is hogy beszélek?
Garay a zsebébe nyúlt, rátapintott a kicsi dobozkára, aminek a bal gombját kell megnyomni, ha vissza akar térni. Oda, fel. Kihörpintette az utolsó csepp kávét és fürkészően nézett Tompára. Mihály elgondolkodott, aztán maga elé motyogott, amiből Garay nagy nehezen kihámozta:
„…Nagy vihar volt. Feldúlt berkeinken…
S ti hallgattok? el készültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben máskép szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek …”
– Már itt sem, – szólt hangosan János.
Mihály köhögni kezdett, mint a tüdőbajosok, előkapta zsebkendőjét, de nem a szája elé, hanem Garaytól elfordulva titokban a szemét törölte.
Garay arca elborult, mindenfelé nézett, tekergette a fejét, mint aki keres valamit, de valójában ő is csak elkeseredését próbálta titkolni. Kivette a zsebéből a dobozkát, Tompa felé emelte, mintha pohár lenne és koccintani készülne.
Tompa egyenesen a szemébe nézett, mély elszántság tükröződött abban. Szép lassan ő is elővette a dobozkáját, körülnézett, ujja még csak a gomb felett volt, de máris úgy érezte, mintha emelkedne felfelé.
– Igazad van, János, nekünk itt már nincs mit tennünk, úgysem segíthetünk rajtuk. Egyedül kell a helyes útra találniuk. Átölelték egymás vállát, és elindultak, néhány lépés után egyszerre nyomták meg a gombot.
– Uraim, a számla! – szólt utánuk a pincér, de már csak egy széles vakító fénysávot látott, ami egyenesen felfelé száguldott az égbe.
