Ejj, a rím, a rímek, velük gyűlt baja
meg e két szótőlegénynek.
Tették ki szélre, vissza középre,
pakolták félre, rímületes bája
folyton kibukott a rémtüneménynek.

Sóhajtoztak: szabadulna végtére
minden rímszótól a sok vers meg: egyféle végződésbe
futók kerüljenek, sorszéli betűegyenek legyenek örökre
elhagyva, szólólegénységük olyat óhajtana.

Ám a vers, a versek, ejj, de cudarak,
hiába a rekkent, rímlesztő szótódulat,
soraik untalan összecsengenének,
lukadását sürgetendő legények vájtfülének!

János és Mihály tanakodtanának,
panna kottát olaszból lenyelegetnének.
ivódott a kávé, pödrődött a bajszó,
édes szájból rímre cuppant mégis mind a zárszó.

Azt mondja emekkor János: te Mihály!
Ezek a versek, úgy, ahogy van, szarok,
ha kidobjuk mindet, hát katonadolog.
Írjunk sorokat kútfőkomponálva,
belső rímekkel elhuncutkodálva. Na, Mihály?

Ejj, János, te csalafinta! Nevedre bontom e jó sört,
úgy örülök, mintha pálinkát is ittam volna, meg bort, de két kört.
Lássunk egy.