Spanyolnátha művészeti folyóirat

Deák-Takács Szilvia

„Ha győzött a fény, elégnek az árnyak"

Czóbel Minka: Az erdő hangja, Singer és Wolfner kiadása Budapest, 1914; reprint - Kalász Márton előszavával: Széphalom Könyvműhely, Budapest - Anarcs Község Önkormányzata, 2007

Tekintélyes határozottsággal kiléptem a kapumon. Na, igen. Figyelnem kell. A kapumra is. Ki jár-kel rajta be-ki. Ki bennmarad. Szemem ismét ugyanoda téved. Oda, évtizedek óta, a százéves fák tetejére. Tulipánfáról, babilóniai szomorúfűzről, platánról "zörögnek a hullt levelek". (Éjfél után). Pergetik: Vilhelmina...Isabella...Leopoldina...Sophia....
Elterül a szegélykőn a virág. Méhek kitaszított döngése rajta. Fáimon, a fenyőkön borostyán csúszik - fel a tekintetem. És a múltba. Ahogy aláírtad szeretett Mamszidnak a neved: "Minád". Te, Vilma, Mina, Minus, Minka, te Orczy Lőrinc dédunokája, Kazinczynak vérága, te, játékosságban a bárókertet végigbukfencező gyermek, Szentföldet megjáró, a "nagy delejes áramlat" (Napló) markával Anarcson fogvatartott.
Itt vagy még. "Máslét" rajtad el nem uralkodik. Emlékszem - "Arany homályban úsznak az emlékek / Alkony-borított arany láthatáron, / Arany homályban csak kereslek téged" (Seléne) -, késő nyári aranyeste mesélt nekem először időskorod legjobb barátja, Dajka Béla, a nagyapám, mesélt rólad, a félreértett szépségedről, a tartásodról, a meghiúsult frigyről, a kutyáidról, a korcsolyázásaidról, a délután három órai elmaradhatatlan teázosotokról, az estente rendszeres magányos kártyázásaidról, a télre elrakott zöld diódról...
Meséje ma sem álomba ringat. Ring-a-tó-zom. Tóm nincs. Volt neked. Az anarcsi "boszorkánynak". Lépem lépéseidet a tód körül. Kontyolom hajad. Szárnyam sincs. "Szárnyam! hát nekem lenne szárnyam? / s ez vétek volna? vagy erény? (.) Jó, pusztulj hát! és elszélednek / Másnap a hajlék lángban áll, / De a boszorkány érintetlen / Zöld fátyolszárnyán tova száll." (A küldöttség, in. A virradat dalai). Ha volna; elégetnének. Most az avart... a tulipánfa leveleit a bárókertben - belőle préselve a Bibliában. Kedvenceid: a hóvirág, ibolya, árvácska a Büttner Helénnek küldött, németül írt levelekben ma is. Bob - így nevezte nagyapám, hiszen így te is -, az állatképfestőnő nyakkendőben, lovaglóruhában, cigarettával: hozzádtartozott. S hozzá a kerthez - festőállványával, tökéletességigényével, feldarabolt vásznaival a rád nem figyelő Nyugat évétől végig veled, a nyírségi faluban. Ma is ott, a közösen kiválasztott örök lakhelyeteken.
Anarcspuszta hazahívott "Három falu határából", haza Párizsból, Svájcból, Angliából, Németországból, Olaszországból - maradtál "Isten átkozott követje" (A Művész ), és hitted, hogy "Az egy, hatalmas, végtelen nagy Isten" (Eunonia, in. Maya ) "nem néz el, és nem büntet semmit, de kérlelhetetlenül jóságosan-kegyetlenül hajt mindent és mindenkit a tökély, az eszmény felé..." (Napló).
Ívek nélküli lépésekkel közelítelek, te "mértföldes"-sel haladtál a népies, szecessziós, buddhista, szimbolista tükrökön, szobákon át eszményed felé. Kezem tárgyaid mellett él, ujjbegyem simítja könyvedet, kézjegyed mozdulatomban, időtlenülsz belém. "Kis vékony hangszer játszik a szobába / Magába, / Az almárium tetején" (Zenélő óra).
Találkozunk még. Másként mondtad Béla barátodnak,ki megbántottságodat félte utolsó hozzá intézett mondatodban: "Most már nem találkozunk többet, mert ahová én megyek, te oda már nem jöhetsz velem." S minden hozzádlátogatásomkor újra kezedbe helyezem a Szentföldről hozott mohás földet őrző keresztszelencét - ahogy nagyapám tette hatvan éve, "Az álmok kertje"- beli ígéretét nem feledve. S amikor esténként kapumat magam után zárom - tárom kertedre-fáidra nyíló ablakom, óhajtom ki bennmarad; ott zörögsz, neszelsz tapadón bennem, s az erdő hangjaiban. A távolság nem győz. Le sem. Mormolom szavaid. Lengetem szárnyad.