Spanyolnátha művészeti folyóirat

Domján Veronika

Berták és Paris, miskolci dévaj hangnemes

Kötnöm kell a napjaimat valami vágányhoz, ahonnan kiindulhat a bumli, meg az Inter. Szemhéjam peronján várakozom, várakozom, lenyisszantom az ablakon kihajló fejeket, ha nem te vagy és nem is élek, míg vissza nem jössz. Akkor is csak tőled szívom el a levegőt, közvetlen a szádból, ezt teszem, minden másodrendű, nevetek, mert csikland is és fáj, hogy majd átharapod a nyakam. Lenyisszantom a fejeket, kihajolnak vonatablakon, mintha mindenük nem lehetne ez a vonatozás, meg mintha mindig lehetne vonatozni. Én mindig imádtam a vonatokat, és aki nem becsüli őket, azt a nagy utazást akár két megálló közt, annak fölösleges kikukucskálni a graffitin. Az csak megérkezni akar, senkivel nem akarja egybenyitni a fülkéjét, nem tudja a fülkéből szemlélni a várost. Úgy, hogy ő már ott van, mert minden vonat oda fut ki végül. És egyedül érzi magát? Az meg hogyan lehet?!

Hiszen Bertából van kettő legalább. Aki hiányzik, és aki nem. Aki itt van, és aki veled.

Azt mondják, Paris is ezzel a vonattal jön, neki nem nyisszantom le a fejét, mert bírja a bumlimat és állítólag jó zenéket hallgat. Ezt csak úgy mondják, amíg nem tudom. Azt érzem, hogy meg kell ismernem, néhány felcsippentett infó és kvázi sokkal több. Paris olyan bolond, hogy sokan vannak és mind jó zenéket hallgatnak, ezeket meg mindig magukkal hordják. Terveznek valamit, a nyugalom megzavarására tervezik, szándék van a farzsebükben, mert van nekik farzsebük, ahová a szándékot be lehet csúsztatni, és ki lehet vasalni. Jól megdolgozzák a vonatokat és le fognak szállni, de megint csak zötyögnének, csak azért, hogy az egyetlen városba juthassanak megint, kezdve mindent elölről. Ahová, és amit szándékoztak.

Komolyan úgy érzem, hogy ez tarthatatlan. Ha valaki nem vág földhöz egy poharat vagy nem ejti ki a nevüket, és nem találják Parist szépnek, ha acsarognak rá, mert nem bírják elviselni a hiányát, meg sem érdemlik.

Van egy úgy nevezett fátum. Én és Ő találkozunk minden kihorzsolódott hiány nullpontja előtt kicsivel, megbeszélt időben és helyen. Vagy.

Időhuzat van a vonaton, időhuzavonat ez, replika a fülben, nyers, nem katatón, mert friss emlékekbe ringat. Most akkor gyerünk előre, nézzük alig sarjadó kapcsolatunk virágát, élét és korhadását, de leginkább virágát. Bármennyire kimunkált és kimeríthetetlen, időnként.

No jó, hát nem vagy, képzelődöm. Valahogy túlélem, hogy magammal kell egy levegőt szívnom, amíg nem jössz meghasonítani.

Túltelítetté válok, nem bírom a hangodat, hiszen áthallásokban is kísértesz és párisi szépséged a saját életemből kivon.

Mindig nagyot néznek, amikor találkozunk, kivéve, mikor nyelési ingerem miatt félre teszem a szád egy pillanatra, hogy rögtön utána romanian folk dances, most ezt hallgattam és visszakaptam a hangom, mindig így szokott ez lenni, nem kell hozzá semmi. Nem kell apadás, kapcsolathegek és hegyek, nélküle és nélküled is nagyon jól értem a módját. Halszájammal, ámuló szememmel, fásultságommal, hogy ne tudj mit kezdeni. És áthallásokat vélj, más igéző dallamát már ne akard felfedezni vérem futásában a billentyűkön és a szakadó húrokon. Nem ismertem Parist sem, csak utánad, kérlek, csak utánad. Ahogyan szépet eddig nem.

Most, hogy minden színesebb, behunyom a szemem, illetve résnyire nyitva, amerre látlak és ezen át mindent látni fogok túl a periférián is.

Ahogyan ezután meg akartam hallgatni ugyanazt a dalt sokadszor, más-más hangján, neki is mikor hogy szólal. Nem akartam azt a többi dalt, amit pedig nagyon, nem mintha nem lehetne bármit tenni. Tudom, hogy nagy feltűnést kelt majd az életünk akkor, felhívjuk magunkra figyelmüket, gerincük ernyedését, hogy vállunkon kipihenhetnék, csak kell egy kis spiritusz.

Nem tudunk semmit se tenni, érezni és csavargatjuk egymás kezét, derekát, arcát, nyakát, ujjait és nem fognak nekünk helyet adni, belesüppedünk a nyelési ingerünkbe, amiért megszakítjuk a csókot. Ezt nem. Nem tudom, mit lehetne tenni ellene.