Spanyolnátha művészeti folyóirat

Szeles Judit

RE: Ultimate azaz végső búcsú

Hé!

Mit vacakoltok még mindig a nyavalyás helyi politikával? Mi a fene van veletek? Miközben ti a hazafias lelkiismerettel vagytok olyan nagyon elfoglalva, a globális felmelegedés, az éhínség, a nemzetközi médiahecc, a közelgő ufóinvázió és a brazil hekkertámadás azzal fenyeget, hogy végső búcsút mondhattok a "nagy világnak"! Ébredjetek máááááá fel!!! A francba!



Bartók Béla írta (2008. április 25. 11:04):

Kedves Édesapám!

Szívet cseréljen az, ki hazát cserél — mondtad nekem utoljára, ultimátumként. Pedig akkor már el lett döntve véglegesen: megyek Amerikába. Másképp soha nem avatkoztál be a dolgaimba. Talán egy-két rövid megjegyzést tettél, ha éppen valami ostobaságot készültem csinálni, tanuljak a saját hibámból inkább. De ez az utolsó, a legtömörebb talált legmélyebbre, a lelkiismeret mélyére.

A Szózattal nőttem fel: „Hazádnak rendületlenűl / Légy híve, ó magyar; / Bölcsőd az s majdan sírod is, / Mely ápol s eltakar." És nem tudtam figyelmen kívül hagyni a következő strófát sem, különösen akkor nem, amikor ultimátumoddal szíven találtál:

„A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell."


Félelem töltött el. Tudtam, nem vagyok szívesen látott vendég sehol a nagy világon. Félni kezdtem az idegentől. Félni...Itt kell élnem vagy meghalnom, nem mehetek sehová. Vagy legalábbis nem a te engedélyeddel. Megfenyegettél, elültetted bennem az idegentől való félelmet és a lelkiismeret-furdalást.

Hogy kérdőjelezhettem volna meg igazadat?

Nehéz szívvel, de elmentem, és évekig szorongva gondoltam rád, végső búcsúmondatodra, helyzetemre, édes hazám sorsára.

Midőn ezt írom, te már régen nem élsz, én pedig itt vagyok, idegenben. Mindjárt ideköltöztemkor megfigyeltem, hogy a félelem kölcsönös, az itteniek nehezen fogadtak el, és még most is távolságtartóak velem. De így van ez minden bevándorlóval. A törvények adta lehetőségeink nagyok, de az emberek szívében elültetett félelem az ismeretlentől, a másságtól a mai napig igen erős, erősebb, mint gondolnánk. Én már kezdek felengedni. De azt nem tudom megmondani, mikor lesz „rendes" életem, ha valaha lesz is.

A nyelvet jól megtanultam, és a szokásokat is megismertem; ez az én „felengedésem" része. Többet mosolygok, kérdezek, s ez azt eredményezi, hogy egyre kevésbé nézek ki „félelemetesnek". S hogy közben elfelejtettem-e szülőhazámat, anyanyelvemet, s téged, kedves édesapám? Aligha hiszem! Mindazonáltal nem volt igazad, nem cseréltem szívet, és nem is fogok...De te már ezt nem olvashatod. Nem is számít. Te a te igazadban haltál meg, én pedig az én igazamban kell, hogy éljek: Isten áldjon meg! „Isten, áldd meg a magyart!"


Fiad: Béla
New York, 2008-04-25.