Spanyolnátha művészeti folyóirat

Gáspár Ferenc

Fotóalbum

Zsilipelek a tóparton (1961)Elindítom a kisvasút gőzmozdonyát (1961)Csajozok a parkban (Figyelitek: a nő idősebb nálam!) (1962)

Rekviem egy üdülőért

(Királyrét-Szokolya)

Futok a kutya elől, kétségbeesetten rohanok, érzem lassú vagyok, hátam mögött vészjósló ugatás, az ugatás egyre közelebbről hallatszik, aztán egyszercsak valami feldönt, már nem félek, csak rúgok, körülöttem porzik a hó.
— Megölöm magát! Ha valami baja lesz a fiamnak, megölöm magát! — Anyám az öklét rázza, a kétméteres erdész kényszeredetten mosolyog, persze, megöl asszonyom, parancsára, állok szolgálatjára, tessék itt a puskám, odaadom azt is, lőjön csak le, amúgy annak a gyereknek nem lesz semmi baja, a kutya csak a nadrágját szakította el, más kárt nem tett benne.
Én nem nagyon bírom az ilyen jeleneteket, de ez még a kisebbik baj, erről én nem tehetek, mintha nem is velem történnének meg a dolgok, és azt sem tudom, hogy tényleg láttam-e, hogy anyám leteremti a hatalmas termetű erdészt, akinek a kutyája az én lábamat elkapta, vagy csak későbbi elbeszélésekből rekonstruáltam a jelenetet; a nagyobbik baj, hogy unalmas, feszült nap következik, be kell vonatoznunk Szokolyára a körzeti orvoshoz, megmutatni neki a lábamat, és megkérdezni tőle, hogy életben maradok-e még ezek után. Én persze tudom, hogy „kutya bajom", lábikrámon csupán néhány fog nyoma látszik, a bőrt nem szakította fel az erdész kutyája, viszont anyám felfokozott lelkiállapotban van, a kisfiát... — de ezt már tudjuk.
Szokolya csupán négy kilométerre van Királyréttől, ám a kisvasút ritkán jár, és a körzeti orvos sem rendel, úgy kell előkeríteni, álmosan kászálódik ki a házából, megvizsgálja a lábamat, persze, semmi baj, mire katona lesz elfelejti. Anyám nehezen nyugszik bele, még kiharcol egy kis jódos kezelést, és még néhányszor hazafelé elismétli, mit fog művelni az erdésszel, ha nekem ne adj isten mégis bajom esne.
Én sajnálom, hogy elment a nap ezzel a marhasággal, mikor olyan jól lehetett itt hógolyózni meg szánkózni, vagy egyszerűen csak keresni egymás lábnyomát a hóban és azt képzelni, hogy mi nem is pesti gyerekek vagyunk, hanem indiánok. Például hátrafelé megyek a saját lábnyomaimban, aztán hirtelen beugrom egy bokor mögé, ahol a nap elolvasztotta a havat, így tévesztem meg a másik Ferkót; druszámat, akivel mindig itt találkoztunk, Királyréten, az üdülőben, és akivel együtt rohantunk az erdész kutyája elől, csak ő valahogy ügyesebb volt, szerencsésebb, neki egyben maradt a nadrágja.
Királyrét amúgy csodálatos hely, nyáron különböző szökőkutas medencékbe lehet beleesni, ahonnét aztán kimentik az embert, és utána megint egész napos aggódás következik, kisfiam testi-lelki állapota iránt.
Érdekes, hogy mindezek a veszélyek ellenére rendszeresen visszajártunk ide, pedig a park végében egy mesterséges tó is van, amit a patakból duzzasztottak fel, csónakázni lehet rajta, télen korcsolyázni, és úszkálni benne a forró nyári napokban. És ahogy megérkeztünk ide, a dombok és erdők között pöfögő kisvasúton, az első dolgom mindig az volt, hogy fölszaladjak a tóhoz, s valamiért ettől nem féltettek. A tó partjáról látni a Csóványost, Börzsöny legmagasabb hegyét, és a tó mögött májusban olyan gyönyörű virágok nyíltak, hogy később, mikor már kamasz lettem, elképzeltem, milyen jó lenne szeretkezni egy lánnyal a réten, a virágillatban.
És ha ez a szeretkezés nem is jött össze azon a réten (azért ezt nem hagytam ki, de ez már egy másik történet), ám az egész életem végigkísérte Királyrét-Szokolya, a Börzsöny égbenyúló hegyeivel. Itt kirándultam apámmal utoljára, s ide jöttem vissza, amikor gyerekeim születtek. Ők is fürödtek a tóban, és szánkóztak az üdülő parkjában.
És volt egy nagyon izgalmas tavasz. Az úgynevezett új épületben kaptunk helyett, mely a Nagy-vasfazék patak mellé épült, a régi istállók helyére, ahol egykor tehenek bőgtek és birkák bégettek. Hármasban érkezünk, kisebbik lányom még nem született meg, a nagyobbik is alig múlt kétéves, és hamar kiderült, hogy van néhány régi ismerős, gimnáziumi osztálytárs, szintén kisgyerekekkel. Sokat kirándultunk együtt, és olvastunk is. Én egy furcsa könyvet olvastam, Zsivagó doktor, ez volt a címe. És az ismerősök esténként összegyűltek a társalgóban, és izzott a levegő, és az arcok különös tűzben égtek, és még az ismeretlenek is hirtelen barátok lettek. És mindenki húsz centivel a föld fölött járt, és arról beszélt, hogy ezentúl másképpen lesz minden, és éjszaka egy bánatos fejű őz nézett be az ablakon. És meglátogattuk Mányoki Ádám szülőházát Szokolyán, és a fejedelemre gondoltunk meg a szabadságra.
Három év múlva semmi sem maradt a lebegésből, már mindnyájan a földön jártunk, és négyen érkeztünk a királyréti üdülőbe, mert megszületett a kisebbik lányom is. Gyönyörű, meleg nyár volt, június, és felmásztam a magaslesre a pagonyosban, olvasni és naplementét nézni. Már nem a Zsivagó doktor volt nálam, hanem a Szerelem kolera idején, és alig ültem le, amikor döcögve megállt egy dzsip odalent. Fiatal erdész szállt ki belőle. Alacsonyabbnak tűnt, mint az a hajdani, akinek a kutyája megtépte a nadrágom, ám leparancsolt a magaslesről. Zavarom az állatokat, mondta. Próbáltam vitatkozni egy kicsit, de nem volt apelláta.
Azóta a kastélyt lebontották és felépítették újra. Állítólag penészesek voltak a falak, így nem maradhatott. És hogy ugyanolyan lesz, mondták az építtetők, mint régen. Hittem is, nem is. Sikerült még néhányszor nyaralnunk benne, és szép volt az újjá varázsolt kastély, de néhány dolog azért kimaradt belőle. Hiányoztak a duplaszárnyú ajtók, melyek mögött még egy duplaszárny volt, és a két ajtó között oly jól el lehetett bújni, hogy sokszor órákig nem találták meg az embert, hiányzott egy-két kapu, hátsó kijárat, a büfé, ahol a felnőttek hosszú lépést rendeltek ebéd után, én kismálnát kaptam; a gondnok lakása is hiányzott, ahol a gondnok Manci néni lakott a lányával, a lány később fiatalon halt meg, úgy hallottam. A falak hamarosan megrepedtek aztán, pedig az építtetők azt ígérték, hogy megint száz évig fog állni a kastély, úgy mint annak előtte. És egy szép napon eladták, magánkézbe került. Az új tulajdonos teniszpályákat építtetett, lovardát szervezett, s az újgazdag nyaralóknak persze fogalmuk sem lehet róla, hogy valamikor őz bámult be az ablakon a Vasfazék patak partján.