Spanyolnátha művészeti folyóirat

Tóth Imre

 

Retro

 

Vasárnap délelőtt van. Leonard Bernstein műsorát

nézem a tévében. Talán tíz vagy tizenkét éves

vagyok. Még nem tudom, hogy kedvenc regényem

a Kaddis lesz, Kertésztől. Azt sem tudom, hogy egyszer

majd megismerlek. A konyhából a készülő ebéd illata a

szobába száll. Leonard Bernstein, a muzsikáról beszél.

Igen, talán te is szeretni fogod a zenét.

Még nem tudom, hogy nem vesznek fel egyetemre, és

egy hivatalban fogok dolgozni. És azt sem, hogy megvársz

munka után, cigarettázva egy padon.

Bernstein befejezi a műsort. Apám kitüntetéseit nézem a vitrinben,

különösen az tetszik, amelyiken nemzetiszínű szalag van.

Az indoklás szerint az örökös tulajdonában marad.

 

 

A középnap dele

 

Nyolcvanhat nyarán egy fénykép rögzítette, ahogy felszállok

egy teherautóra. Azt hiszem, akkor fordítottam hátat a világnak.

Előzőleg elbúcsúztam a barátaimtól, és tőled, habár kapcsolatunk

lezáratlan maradt.

 

Később, az elhárító égben hallottam, amit a papok beszéltek. Azt

állították, minden gondolatunkról marad valahol egy másolat.

Most, „az emberélet útjának felén”, emlékszem, azt ígérték,

nálunk nem törnek át, néha kaptam tőled levelet, fagyott madarak

álltak a kertben, és a fekete papírral fedett ablakok mögött tanultam

meg szétszedni, és összerakni a jeleket, a jeleket, amelyekből a

világ felépül.

 

Aztán, amikor kibontott hajjal, mezítláb

jöttél felém, tudtam, hogy végleg és menthetetlenül

elvesztem, mert ismeretlen hatalmak akarnak

boldoggá tenni, hatalmak, akiket

nem ismerhetek meg soha.