Spanyolnátha művészeti folyóirat

Deák-Takács Szilvia

Orosz Eleonóra: A hangtalan tragédia

(Sepsiszentgyörgyi M Stúdió: Romeo & Julia)

 

 

Ma még egy előadás sem kezdődött el, mégis művészetillatba burkolózom itt és tehetségfelhőbe. Fesztivál van, és minden, ami ezzel jár: sörsátor, éjszakába nyúló nyüzsgés és ünneplés minden mennyiségben. A színészek ünneplik egymást, a színészetet, a nézőiket. Távolabb az egyik színész a sokadik sztoriját adja elő frissen összegyűlt közönségének. Mindenki nagyot derül a csattanón, még a barátai is, pedig biztosan hallották már néhányszor. Nagy a forróság, a csípős szalámis pizzám csak ront a helyzeten: fuldoklok, folyik rólam a veríték. Nemsokára én is beülhetek egy előadásra. Egy színdarab megtekintésétől különlegesnek érzi magát a néző. Mert be van avatva. Mert ő mindent tudó, egyedi kritikával rendelkező ítélkező bíró, a harmadik sor huszonkettedik székéről.

Közben megjön az enyhülés, beborul az ég. Nyári szokása ez az időjárásnak. Háromnegyed négy, ideje elfoglalnom a székemet…

 

Miután a legfelső sor legszélén leültem, köszönhetően annak, hogy nem voltam elég szemfüles, felpakoltam az orromra a szemüveget. Persze, még most sem csináltattam meg, így folyton lecsúszott. A lényeg, hogy ott voltam, és elkezdődött. A Sepsiszentgyörgyi M Stúdió előadásában Romeo és Julia, a kisvárdai fesztiválon, mozgásszínházi előadás. Itt nem az értés, az érzés fontos. Én ne lennék kritikus? Nem, az az igazi kritikus kritikus, akinek ki is adják a véleményét nyomtatásban —, aki másnap burkolt nemtetszését fejezheti ki a darab iránt. Jó, gondoltam, legyek akkor a naiv, zöldfülű „műértetlen”, így aztán büntetlenül kürtölhetem világgá, hogy imádtam. Hogy miért is? Anonymusi álarcosok; szerelmes pillantásözönök; vadul pörgő acélrekeszek az önmaguk és ellenségeik börtöneként, amelyek zöld fénnyel megvilágítva hatásos kriptát alkottak; ujjak összefonódva és legyezőként széttárva; pontos, szenvedélyes és kegyetlen tánclépések a bálon; feszült kétségbeesés; az emberi természet elkerülhetetlen végzete; és a mindezt körbezáró végtelen lélegzetvisszafolytott csönd. Megígértem magamnak, hogy nem fogok sírni, mert hogy néz már ki egy hüppögő tinédzser, aki ezen a csonttá rágott történeten képes pityeregni — de egy kicsit azért megengedtem magamnak, miközben végső tusájukat vívták, és kapkodtak az életért és egymásért. Nagy Attila Rómeójának és Magyarosi Imola Júliájának játéka erőteljes, perzselő volt. Kezdeti kétkedésem teljesen szertefoszlott, kívülállóságom megszűnt. Úgy kellett éreznem, mindjárt a verekedő Tybalt és Mercutio közé állok — személyiségjegyeiket remekül visszaadta Szekrényes László és Dávid Attila Péter játéka —, hogy megakadályozzam összecsapásukat, vagy figyelmeztessem a kriptába lépő Rómeót. A rendező, Uray Péter munkája elhitette velem mindezt. Pedig ez csak színészet! Ezek csak betanult jelenetek, intuícióik a próbák eredménye, és a méreg sem igazi. Mégis formálnak. A színész hozzátesz lényéből egy darabkát, ahányszor színpadra lép (ettől lesz élő a begyakorolt érzés), és én ezt is megkapom.

A lámpák szemgyötrően világítottak, amikor a színészek lesétáltak a színpadról. Ahogy kiléptem az ajtón, rögtön láttam, hogy itt járt Kisvárdán a nyári zápor. A jellegzetes vizes por-illat, apró felszáradó tócsák, pára és friss hideg levegő, amelyet beszívva rájöttem, hogy mi szükséges ahhoz, hogy létrejöjjön a kapcsolat az előadó és a néző között: tisztelet és egyediség. A tisztelet a színész, a színészet, a művész, a művészet felé a befogadó részéről. Az egyediség pedig az átadó sajátossága legyen. Mert arra vágyunk, hogy a sablonnak ellentmondóan éljünk.

 

 




Balogh Anna

Balogh Anna

1990-ben született Kisvárdán. Az ELTE pszichológia szakos hallgatója. A kisvárdai Bessenyei György Gimnázium és Kollégium tanulójaként magyar nyelvből és irodalomból az OKTV országos középdöntőjébe jutott, az Esze Tamás Napok Tudományos Diákkonferenciájának esszéíró-versenyén 2., helyesíró versenyén 1., a „Magyarnak lenni gyönyörűség” történelmi verseny középdöntőjében 1., döntőjében 4. helyezett, az Implom József Országos Helyesírási Verseny megyei 1., a Mikszáth Kálmán Középiskola szépirodalmi pályázatának 3. helyezettje.

 

Buda Villő

Buda Villő

1991-ben született Szombathelyen. A Bessenyei György Gimnázium és Kollégium humán tagozatának tanulója. Írásai megjelentek a gimnázium e-Besi című online lapjában és a Diák- és Ifjúsági Újságírók Országos Egyesületének (DUE) portálján. „Az év diákújságírója” 2009. évi pályázatán a középiskolai kategóriában 2. helyezést ért el.

 

Kovács Eszter Anna

Kovács Eszter Anna

1991-ben született Kisvárdán. A Bessenyei György Gimnázium és Kollégium végzős tanulója. Az Észak-alföldi régióban működő Europe Direct információs központok által meghirdetett „Az Európai Parlament egy ifjú tudósító szemével” elnevezésű pályázaton megyei illetve régiós első helyezést szerzett. Az online iskolaújság főszerkesztője. Írásai megjelentek a Kelet-Magyarország című napilapban, a Kisvárda és a Nexus nevű havilapokban, valamint az Europe Direct által támogatott EU-s kiadványban is.

 

Maklári Kinga

Maklári Kinga

1992-ben született Kisvárdán. A kisvárdai Bessenyei György Gimnázium és Kollégium humán tagozatos tanulója. Az Oxford Competition nyelvi pályázat országos döntőjébe jutott.

 

 

 

 

Orosz Eleonóra

Orosz Eleonóra

1993-ban született Kisvárdán. A Bessenyei György Gimnázium és Kollégium humán tagozatán tanul, az online iskolaújság szerkesztője. A Drogmentes Magyarországért Költészeti verseny kiemelt díjazottja.

 

 

 

Ragány Renáta

Ragány Renáta

1993-ban született Kisvárdán. A Bessenyei György Gimnázium és Kollégium humán tagozatos tanulója.

 

Country CrossroadsCountry CrossroadsCountry CrossroadsCountry CrossroadsCountry CrossroadsCountry CrossroadsCountry CrossroadsCountry CrossroadsCountry Crossroads

Maklári Kinga − Ragány Renáta:  Theatre, nyelvi kavar, kultúra?

(Dollywood — Country Crossroads)

 

Nyár, utazás — Amerika.  Több mint fél nap repülőút, háromhetes tapasztalatgyűjtés. Kell ennél több? Hát persze. Ha már betekinthetünk az amerikai, nagyvárosi (történetesen a knoxville-i) életbe, úgy gondoltuk, hogy megpróbáltunk színházba is menni, nem is keveset.

 

Napfényes, kellemes délelőttön amerikai barátaink kérdésére (What would you to do next evening?), azt feleltük: „We would like to go to a theatre to watch a performance.” Amire ők: „Of course. We can do that!” — és minket elöntött a hála vendéglátóink iránt. Egészen estig. Mert utána az új Transformers 2 mozifilm bemutatóján találtuk magunkat színházi előadás helyett.

Egyik felismerésünk az lett, hogy a „theatre” szó Amerikában nem színházat jelent, ahogy azt itt Magyarországon egyértelműnek gondoljuk, hanem mozit. Egy szónak több, Nagy-Britanniában és Amerikában akár eltérő jelentése lehet. A brit angolban a theatre szó egyértelműen színházat jelent, az összes szótárban is így van feltüntetve. A mozi változatával ez idáig még nem találkoztam, de hát változik a világ, egyes helyeken előtérbe kerülnek a filmek, olyannyira, hogy már maga a színházépület is elveszíti eredeti szerepét, és a színdarabok észrevétlenül elpárolognak az emberek életéből.

 
Knoxville is az ilyen helyek közé tartozik. Városi színháza ott jártunkkor be volt zárva, néhány plakát hirdette csak a közeljövőben bemutatásra váró színdarabokat, amelyek legtöbbje musical volt.

Érdekesség, hogy a színházépületet ma már nem csak a színdarabok házának tekintik, hanem rendszeresen filmeket is vetítenek benne. Számunkra ez nagyon különös volt, de ahogy az egyik amerikai cserediák mondta: „Nyelvi és kulturális különbségek...”

Megmentésünkre sietett „színházi” élményhez jutásban a híres-énekes-jótékonykodó Dolly Parton, akinek vidámparkjában végül rálelhettünk a kulturális örömökre, egy 45 perces élő show formájában. Dolly Parton a countryzene jeles képviselője, parkjában (amit szerényen csak Dollywoodnak nevezett el) folyamatosan különböző zenés és nem zenés műsorokat, „színházi” előadásokat tekinthetnek meg az érdeklődők. Dollywood hatalmas hely, egy nap alatt talán be sem járható. Erről tanúskodik az A5-ös méretű térkép, melyet a park bejáratánál osztogatnak. A műsorokat szabadtéri színpadokon lehet megtekinteni, melyek valamivel kisebbek az itthon megszokottól. A színpadot körülölelő falakon country-t idéző tárgyakat helyeztek el a rendezők, a színpad előtt igényesen kialakított „nézőtéren” fából készült székeken és padokon ülhet a közönség. Lehetőség van azonban a legközelebb álló kényelmes korlátnak nekidőlve is figyelni a műsort, ahogyan azt mi is tettük a Country Crossroads című előadás közben.

Hat feltűnő ruhába öltözött, feltűnően tehetséges (egy feltűnően jóképű) előadóművész tartotta fogva a figyelmünket a show részeként.
Az amerikai művészek a Tennessee államban legelterjedtebb zenei műfajt, a countryt léptették előtérbe: a tradicionális, a klasszikus és a modern elemek is rajta voltak a palettán, ezzel is példázva a countryzene sokszínűségét.


A színészek ruhája is műfajhű volt: szegecsekkel díszített, barna és kék ingek, feszes nadrág és csizma. Persze sarkantyúval, úgy az igazi! És hogy kopogtak azok a csizmasarkak, mikor a színészek elkezdtek táncolni! A cselekmény nélküli előadás egyedüli összekötő szála a country. E szempont alapján az előadóművészek egy előzőleg összegyűjtött és összeállított dalcsokrot adtak elő, egy csipetnyi színészi munkával összhangban. Minden szám előtt bevezető történeteket mondtak — néhol egymás szavába vágva, ami felettébb kötetlenné tette a műsort. A legtalálóbb szó a hangulatra a felszabadultság: hála a színészek életkedvének, annak, hogy olyanok voltak, mint egy összeszokott baráti társaság, és annak, hogy sosem felejtettek el szépen mosolyogni a közönségre.

A nézők megnyerésére indított „háború” legfőbb diadala a gitár előkerülése volt. A közönség tapsviharban tört ki, ám a hangszerhez talán kicsit sem értők is hamar észrevehették, hogy a két elektromos gitárzsinór a földön követte a „zenészeket”, mert az említett személyek bizonyára a dobhártyáink megóvása érdekében elfelejtették bedugni a konnektorba.

Dollywood mindenesetre a „gyerekek álma” néven vonul be a történelembe az izgalmasabbnál izgalmasabb hullámvasútjaival, az igazán ijesztő szellemvasúttal és a temérdek látnivalóval; ez az a hely, ahol még a felnőttek is kiélhetik rejtett gyermeki vágyaikat, és ami meglepetés: színpadot is láthatnak, majdnem színházat.

Cyrano de Bergerac (Fotó: Szkárossy Zsuzsa)Mindhalálig Beatles (Fotó: Szkárossy Zsuzsa)Stop the tempo (Fotó: Szkárossy Zsuzsa)Duna (Fotó: Kovács Eszter Anna)Fesztiváli életkép (Fotó: Kovács Eszter Anna)Hullámzó vőlegény (Fotó: Kovács Eszter Anna)

Kovács Eszter Anna: Nincs többé kosztüm

(Körkép A Magyar Színházak XXI. Kisvárdai Fesztiváljáról)

 

Színházi előadás = olyan darab, amely egy történetet dolgoz fel aprólékosan elkészített díszletek között, jelmezbe bújtatott színészek játékával. A helyszín színházterem, esetleg szabadtéri színpad. Na persze… talán az ókori Hellászban. A mai színház már csak nagyon ritka esetben szól a kosztümös, díszlettel mindent szemléltető előadásokról.  

A nagyvárosi, pezsgő — nem egy esetben „sztárszínészeket” felvonultató — színház-élménynek is ismerője vagyok, ám a szívemhez legközelebb mégis városom által — immár 21. alkalommal — megrendezett színházi kavalkád, a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja ( korábban Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja) áll. Nem egy darabról vagy társulatról szól az írásom, hanem körképet szeretnék adni az idei kisvárosi fesztiválunkról.

Műfaji megkötés nincs, sőt helybeli, avagy térbeli kötöttségek is megszűntek már. A színházterem vagy a szabadtéri színpad előjogai eltűntek, s előtérbe kerülnek a különös, furcsa helyszínek. Hisz miért ne lehetne stúdióelőadást tartani három IFA-platónyi homokbuckán a szabadban? Természetesen díszletek és jelmezek tömkelegéről itt sem beszélhetünk. No de egy merész helyszín nem feltétlenül jelent érdekes előadást, míg egy klasszikus helyszín sem garantál unalmas másfél órát.

A kassai Thalia Színház előadásában bemutatott Cyrano de Bergerac tökéletes példája a modern és a klasszikus találkozásának. A történet örökérvényű, melyet 21. századi köntösbe öltöztettek. A „szokásos” díszlet ezen az előadáson nem létezett. Egy-egy kellék néha előkerült, a jelmezeket leginkább az eklektika jellemezte: a '90-es években divatos „holdjáró csizma” és a francia testőr-egyenruha néhány darabja együtt jelent meg. Ez mégsem okozott zavart, poén és fricska volt a szóviccek mellett. Ráérezhetünk az akkori kor hibáinak és mai kirekesztő hozzáállásunknak a párhuzamára (Cyrano de Bergeracot, a nagyorrú lovagot egy rozsdás hordóban égő tűz mellett láthatjuk, mint hajléktalant, mivel túl nagy az orra, nem szépségideál, így tehát ki vele!)

 

Nemcsak a képszerűséget elősegítő díszletek fogyatkoztak meg, hanem az előadást játszó színészek száma is néhány esetben egy kezünkön megszámolható. Vannak darabok, melyeket csupán ketten-hárman játszanak egy nagyobb társulaton belül. Ezek a stúdiószínházak általában nem a nagyközönség számára íródtak, így a nézőközönség maximum 20-30 főből áll, akiknek nagy része kritikus, zsűri vagy színésztárs.

Annak ellenére, hogy „mesterségem címere” nem az imént említett foglalkozásokat takarja, megnézhettem a Marosvásárhelyi Yorick Stúdió Stop the tempo című előadását. 3 fős szereplőgárda, a díszlet három plexiszék egy plexi színpadon, a helyszín egy helyi szakközépiskola lefüggönyözött aulája. Tehát minden adott egy modern, fiatalos színdarabhoz. A történet Romániában játszódik, de bárhol lehetne a helyszín. Három, a húszas-harmincas éveiben járó fiatal, akik megcsömörlöttek a fogyasztói társadalom és az őket etető és mindent eladó reklámok világától. Attól a világtól, ahol mindenki menedzser és producer, ahol mindenki „heppi" és trendi, ahol mindenki internacionális és multinacionális. Egy véletlen folytán összeverődnek, és szó szerint kiverik a biztosítékot. Klubokban, színházakban, mozikban, bárokban. Sötétséget hoznak az ultratrendi társadalomra, vagy legalábbis egy-egy csoportjára. A darab hol hátborzongató − köszönhetően a kísérteties fehér fényeknek és hanghatásoknak − hol pedig keserédes komédiára emlékeztető. A bensőséges és bizalmas érzést fokozza, hogy a nézőteret nem 500, hanem csak 20 emberrel kell megosztanom. Ez teljesen más oldala a színháznak. Mintha itt az érzelmek, gesztusok sokkal intenzívebbek, sőt valóságosabbak lennének.

 

A szabályok és kötöttségek nélküli színjátszásban természetesen ne várjunk olyan darabot, amely egy műfaj minden követelményének eleget tesz. Inkább olyanra számíthatunk, mely több, jellemző műfaji sajátosságot ötvöz.

A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata által bemutatott Mindhalálig Beatles című előadás részben a nagymúltú „gombafejű” zenekar klasszikusaival/-ra emlékezik, részben egy régi baráti társaság történetét dolgozza fel. A helyszín egy presszó, ahová régi barátok találkozót szerveznek. Az ötből egyikőjüknek sikerült megvalósítani az amerikai álmot, míg a másik négy itthon tengette 'rendszerváltós' életét. Egy közös azonban megmaradt bennük: a Beatles imádata, mely egyetemista korukban egy Beatles-dalokat játszó zenekar (ma tribute band) megalapításával csúcsosodott ki. A gazdag, amerikai barát összehívja őket egy kibérelt szórakozóhelyre, ahol újraélhetik zenekari éveiket. Természetesen felcsendül sok-sok klasszikus, szigorúan élőben, valódi hangszerekkel!

Emellett a mostanában nálunk is népszerű stand-up-comedy is megjelenik: a szereplők egy mikrofonnal a színpad közepére állnak és elmesélik saját történetüket a szocreál gúnyos cinizmusával, amelyen az Amerikába távozott barát és a hasonló élményeket átélt közönség (már) jóízűen nevet. Mindez aprólékosan kidolgozott, tapétázott színfalak között. A felhőtlen szórakozást a már jól ismert dalok megalapozzák, és az ezek mögött húzódó, kissé mesterkélt, előre tudható történet még inkább közönségkedvenccé teheti.

 

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata dacolt a trendekkel, általuk egy igazi, ízes népszínművet láthattunk a Hullámzó vőlegény című előadáson. A szereplők játékos parasztemberek, akik széna-szalmás, cserépedényes, boriszogatós környezetben élik át történetüket. A díszlet trükkös, összecsavarozott fafelületek váltogatásával és festett vásznak hajtogatásával teremtették meg a helyszínek közti különbséget.

A történet egy különös leánykérésről szól, ahol az ara — népies fordulatok lévén — mégsem a csúf, testi hibás vénlány, hanem a kissé vad, de annál elragadóbb leány lett. A jóízű, székely mondásoktól sem mentes előadás különlegességét az a tény tette még izgalmasabbá, hogy a színdarabot élőben közvetítette a Duna Televízió. Látni az ehhez szükséges apparátust és szervezést — túlmutatott egy egyszerű kedd esti programon.

 

A színház ma mindenkinek mást jelent, pontosabban mindenkinek azt jelenti, amit akar, hogy jelentsen. A fesztiváli előadások után pedig találkozhatunk egy sörsátorban Cyranóval,  Rómeóval vagy korunk mindennapi hősével, bármiféle megjátszás nélkül.

Balogh Anna: Bál a vámpírokkal 

(Madách Színház: Vámpírok bálja)

 

Életem első „nagyszínházas” élménye jut eszembe. A zenekari árok mellett ültem közvetlenül, az első sorban, a nézőtér szimmetriatengelyének legelőkelőbb helyén. Ez a kifejezetten előnyös hely a darab elképesztő díszleteivel, koreográfiájával és zenéjével párosulva már akkor a Madách Színház elkötelezett hívévé tett. Aztán ugyanitt láttam Az operaház fantomját, az Édes kettes hármasbant, a József és a színes szélesvásznú álomkabátot.

De olykor még a leghűségesebbekkel is előfordul, hogy félrelépnek. Már kiskorom óta vonzódom a vámpírokról és élőhalottakról szóló történetekhez: a Vámpírok bálja című musicalnél jobbat tehát számomra ki sem találhattak volna. Színház ez, a javából, már az előadás előtt: vörös fotelek, vörös és fekete kristálycsillárok, „vámpír” a bejárat előtt. Azt hittem, tudom, mire vállalkoztam... de mindenki tévedhet.

Mi történik a zárt ajtók mögött? Hirtelen nem „én” vagyok a fontos, hanem „Ő”, aki reménytelenül szerelmes abba a másikba (Jesszusom! Mennyire hasonlít rám!). Aztán ott az a másik, aki megszállottan kutat valamit, az egész életét feláldozza egyetlen cél oltárán (Mennyire emlékeztet minden mozdulata a főnökömre!). Ott jön a rosszindulatú bajkeverő, aki annyira idegesítően kétszínű, és mégsem veszi senki észre (Mintha csak a szomszédomat látnám.). Minden darabot aktualizálunk.

A darab legfontosabb jellemzői: monumentális díszlet — a vámpírkastély egyszerre lélegzetelállító és félelmetes, felfoghatatlan, hogy a látszólag nem túl nagy színpadon hogy fér el egy óriás, kőcsipkézett kastély. A kedvenc jelenetemben a főszereplő, Krolock, a vámpír nagyúr a temetőben egy gyönyörű szólót ad elő (Confession of a vampire), majd később a sírból előmásznak a zombik. Amikor azt írom, hogy „előmásznak”, azt szó szerint kell érteni. A sírok egyenként kinyílnak, a rothadó tetemek pedig egy hátborzongató dal, az Eternity éneklése közben közös táncba kezdenek.

A jelmezek és a sminkek nem is lehetnének vámpírosabbak. Hogy igazán elérjék a kívánt hatást, az előadás alatt kétszer is a nézőtéren keresztül vonul fel a színpadra a vámpírsereg, ezalatt pedig a sorok közé bemászkálva és megszagolgatva minket, mindenkit a rettegés csúcsfokára juttatnak. Az adrenalinszint az egekbe szökik; elgondolkoztam, hogy biztosan csak egy színdarabra jöttem-e.

A zene olykor nagyon is ismerős, mint a Total eclipse vagy a We will rock you esetén, máskor romantikus, vagy épp „elgyengül”, majd ritmusosan és dinamikusan folytatódik. A finálé hihetetlenül átütő.

 Mindezeken túl a mese találkozik a realitással, és az irreális mögött felismerhetjük az aktualitást. Mi más juthatna eszünkbe a finálé pár soráról, mint az a 21. század, amelyet próbáltunk magunk mögött hagyni az előadás idejére: „Üss oda hát, másképp ők ütnek téged, addig nyomulj, amíg figyelnek rád! Te légy a főnök, légy az, kitől félnek, még ha hullákon is taposol át!”

Azóta is azért imádkozom, hogy én legyek Krolock következő kiszemeltje.

Ha a tőr nem mérgezett

(Szerkesztette: Deák-Takács Szilvia)

Kőszegi VárszínházKőszegi VárszínházKőszegi VárszínházKőszegi VárszínházKőszegi VárszínházKőszegi Várszínház

           „A színháznak egyetlen célja: a színház, s én a színész színházában hiszek.”

                                                                                                   Max Reinhardt

 

 

A színpadon megölöd magad: játék?, csak ma?, egymás után 50 nap? A színpadon őrült vagy: szerep?, félelmetes hasonlóság?, viszolygás?

Az unalom a vég. Tudták a kezdetektől; a lényeg a szövegen és a mondandón volt, nem a színészi szerepen. A változás? A játék.

A színház más neked és nekem. De mit számít, mi neked, a nekem a fontos.

A nekem ez esetben hat fiatal, aki előtt felgördül a függöny, a sorok között hozzá lép a színész, countryval szórakoztatják a vidámpark korlátjának dőlve, Cyranóval beszélget a fesztivál sörsátrában; valami olyat tapasztal, amit komolyan kell venni — vagy éppen nagyon nem. El kell hinnie, hogy a tőrdöféstől tényleg meghal a színész, hogy Katalint meg lehet zabolázni, vagy épp zombik másznak elő a deszkák alól.

Veszprém és Miskolc után ebben az összeállításban a színház Kőszegen, Budapesten, Kisvárdán, Dollywoodban — diákok billentyűzetéből. Mi más lenne, mint játék, de komolyan. Mert mi van akkor, ha a tőr nem is mérgezett.

 

 

Buda Villő: Macskakő

(Kőszegi Várszínház: A makrancos hölgy)

 

Az apró, öreg házak ablakai nyitva állnak. Nem csoda: fülledt a kora esti levegő.
Egy idős hölgy az ablakból lógatja le lakáskulcsát az utcasarkon várakozó vendégeinek. Végignézem a derűs jelenetet, mielőtt továbbmegyek a girbegurba macskaköves utcácskákon. Régen sétáltam már csak úgy, azért, hogy az idő múljon. Kezemben lapul a színházjegyem, amit még egyszer szemügyre veszek, most már nagyobb alapossággal, mint korábban. Elnéztem az előadás kezdetének időpontját, másfél órával korábban érkeztem, így továbbsétálok a Jurisich térre — a Kőszegi Várszínház  A makrancos hölgy című előadásra várok.

Shakespeare és vígjáték. Tökéletes párosítás. Elmondhatom magamról, hogy nem akármit: Shakespeare-t nézek a színházban, mégis szórakoztató komédiát láthatok. És bevallom, elégedett is leszek, ha a szereplők nem úgy hullanak el, mint a legyek. Ne legyen több tiszavirág életű vakmerő hős, aki félreértések sorozata miatt vív halálos kardpárbajt, vagy végzetes mérget nyel! Emberi hősök kellenek, hétköznapi hőstettekkel. Legyen vidámság és szerelem! Lehessen sokat nevetni, de sírni csak legfeljebb a túl nagy kacajtól! Ez kell egy meleg nyári estéhez, nem sírban vívott harc.

A főtéren leülök egy padra a templommal szemben. A különös szökőkutakat figyelem, melyek sehogy sem akarnak értelmes alakot ölteni. Kissé alulöltözöttnek érzem magam farmernadrágommal és tornacipőmmel. Hiába! Még most sem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy színházba készülök. Kényelmetlen ruhák, unott ácsorgás, elém tornyosuló hatalmas fejek, melyektől nem látok semmit... Ez várna rám? Figyelem az embereket — máris színházban érzem magam. Egy kisfiú játéktraktorával „száguldozik” a lábam előtt, majd' elgázol egy fagyizó csoportot.

Nyolc órakor megszólalnak a templom harangjai. Elindulok vissza a színház felé, közben arra gondolok, hogy el lehet-e késni valahonnan úgy, hogy órákkal hamarabb érkezem. Aggodalmam alaptalannak bizonyult: még bőven időben vagyok, amikor ismét a várszínház boltíves kapuja előtt állok. A jegyszedő hölgy kezébe nyomom a jegyem, és bent is vagyok. Alig pár lépést teszek, máris finom illatok csapják meg orromat. Egy pereces stand mellett haladok el, kezdem érezni, hogy ez mégsem az a tipikus feszengős előadás lesz. Megnyugodva konstatálom, hogy nem csak én jöttem egyszerű ruhában.

Még több árus mellettem, csupa édes illat száll, közben látom a színpadot is, különös egyveleg. Mintha csak egy újabb kis utcácskába keveredtem volna. Egy belső udvarban találom magam, körülöttem hasonló épületek a kis ablakokkal. Még egy kis régi, utcai kandeláber is ott álldogál előttem. A jobb oldalt végighúzódó boltívek sora talán az egyetlen, amely arra utal, hogy ez egy különleges udvar, amely már bizonyára rengeteg előadást és rengeteg kort látott. Szinte észre sem vettem, és máris elbűvölt ez a sokszínűség az ódon falak között.

A helyiség végében ott magasodik a színpad, rajta a díszlettel, amely szintén a már megszokott régi házak nagyszerű másolata. Persze, én tudom, hogy ezek nem egyszerű „házmásolatok". Ismerem ezeket a trükkös díszleteket. Az egyik nyilván kacsalábon forog, a másik pedig csettintésre két darabra ugrik. A színpad előtt hosszú sorokban állnak a székek. Megnézem a megcsonkított jegyemen, hol fogok ülni, és még mielőtt a befelé hömpölygő tömeg magával sodorna, felslisszolok a helyemre.

Reménykedem benne, hogy minden érkező végre megtalálja a helyét, és elkezdődik az előadás. Miközben a nyitányra várok, még egyszer végigpörgetem fejemben a színház programfüzetében olvasott ismertetőt. Kíváncsi vagyok, hogy a makrancos Katalin tényleg olyan vad és indulatos-e, és ha igen, akkor a Páduába érkező nemes, Petruchio hogyan zabolázza meg a hírhedt hárpiát.

Amikor az előadás elkezdődik, a nap még lemenőben van, de ez nem vonja el a figyelmemet: a fékezhetetlen szellemű Katalin sorra utasítja vissza kérőit, ám amíg az idősebb nővér nem megy férjhez, húga, Bianca sem fogadhatja kérőit.  

Znamenák István rendezése pajkos, új színt vitt a shakespeare-i klasszikus darabba. Példa erre Petruchio szolgája, Grumio (Sarkadi Kiss János), aki egy tandembicikli hátsó ülésén élő GPS-ként navigálja gazdáját. A közönség persze — mint megunhatatlan viccen — újra és újra felnevet, ahányszor csak elhangzik az „újratervezés” szó, s a kétszemélyes bicikli éles hajtűkanyarral és csikorgó kerekekkel vált irányt az apró színpadon.

Kocsis Pál bravúros alakítást nyújtott a Katalint megszelídítő, nagyhangú, önelégült macsó megformálásában. Talán az újszerű rendezésnek is köszönhető, hogy Petruchio a darabban sokkal inkább ennek a karakternek a karikatúrájaként jelenik meg, rendkívül izgalmassá és humorossá téve a szerepet. Bőrszereléséhez bordó svájcisapkát és cipőt visel, ami már önmagában komikus látványt nyújt, de gesztusaiban és megnyilvánulásaiban is egy nagyra nőtt kamaszt idéz. Később is sorra veti le a hajmeresztő göncöket, kezdve az esküvőjére választott „bohócruhaszerű” reneszánsz köpenytől — amelyben még a menyasszonyt is háttérbe szorítja —, egészen a csíkos selyempizsamáig. 

Cselényi Nóra a darab összes szereplőjét felettébb színes és változatos jelmezbe öltöztette. Korhű és a mai divatnak megfelelő ruhák keverékét adta a szereplőkre:
Bianca kérői harsány színű zakót, az apák elegáns fehér öltönyt, a szerepet cserélő fiatalok farmernadrágot és napszemüveget viseltek.

Parti Nóra Katája is ügyesen adta az öntörvényű makrancos hölgyet. Katalin az első jelenetben lábait szétvetve, szőlőt eszegetve unottan ücsörög a színpad szélén, és várja, hogy valami történjen.

Beletelik pár felvonásba, de végül túljutok az „o”-élményen is, hogy szinte az összes férfi szereplő neve „o”-hangra végződik. (Petruchio, Grumio, Hortensio, Lucentio, Vincentio stb.) A darab összes szereplőjét kedvelni tudom valamiért. Egyeseket a szerencsétlenségük, másokat bátorságuk miatt, megint másokat meg csak azért, mert olyan jókat lehet rajtuk nevetni.

Végül azon a számomra ellentmondásos érzésen is túljutok, hogy az előadás végén a vad és öntörvényű Katalint férje szende kezes báránnyá szelídíti, noha kicsit azért is szurkoltam, hogy Katalin megőrizze szabadszelleműségét.

Egy szórakoztató komédia világából ébredek, rá kell döbbennem, hogy mindent megkaptam, amit egy tökéletes színdarabtól elvártam: szerelem, sok-sok nevetés és igazi hétköznapi hősök. Épp ezt akartam.

 

Az elsők között érkeztem, de most utolsónak indulok el. Késő van, de nem sietek. Lassan elszökik rólam a kapu árnyéka: ismét a való világba csöppenek.