Spanyolnátha művészeti folyóirat

Daniel Kehlmann

Rosalie halni megy

Ő a legokosabb valamennyi alakom közül. Csaknem hetven évvel ezelőtt Rosalie fiatal volt és jó tanuló, utána elvégezte a tanárképzőt és négy évtizeden át tanított. Kétszer volt férjnél, három, immár rég felnőtt leánya született; most özvegy, a nyugdíjára nem panaszkodhat, és bizonyos dolgokat illetően sosem voltak illúziói − így hát nem is csodálkozott, amikor múlt héten az orvos közölte vele, hogy hasnyálmirigyrákja gyógyíthatatlan, és nincs már sok ideje hátra.

            − Bizonyára az igazságot szeretné hallani − mondta az orvos olyan arckifejezéssel, mintha Rosalie gyermek lenne, és büszke lehetne arra, hogy egy felnőtt egyenrangúként bánik vele. − A jó hír: az erős fájdalom majd csak a legvégén jön.

            Rosalie-nak szinte egyáltalán nem esett nehezére elfogadni a helyzetet. Nem élte át a jól ismert hét szakaszt: semmi fölháborodás, semmi tagadás, semmi lassú küzdelem az igazság, a tények felfogásáig, mindössze némi átmeneti hitetlenség, majd egy mély szomorúságban eltelt éjjel, s az erre következő reggelen Rosalie már búvárolta is az internetet az után a svájci egyesület után, amelyről azt hallotta, segít a hozzá fordulóknak megrövidíteni a dolgot.

            Gondolom, tudják, hogy ez az egyesület valóban létezik; nem én találtam ki: Zürich egyik elővárosában van a székhelye; egy ügyvéd tanácsára nevének említését itt mellőzöm. Több svájci szervezet kínál eutanázia-szolgáltatást, ez a szóban forgó a legismertebb közülük. Ha nem hallottak volna még róla, figyeljenek; semmi kétség, az ilyen történetekből is lehet tanulni. Tehát: egy nem éppen jelentéktelen summa befizetésével egyidejűleg csatlakozni kell az egyesülethez, és el kell küldeni az ember leleteit, amelyeket egy medikus átnéz, hogy megerősíthesse: valóban semmi remény a gyógyulásra. Azután odautazik az ember, és az egyesület egyetlen ingatlanában, az úgynevezett átsegítő-lakásban fogadják: egy szoba, benne kanapé, ágy és egy asztal, amelyre az egyesületnek egy díjazásban nem részesülő munkatársa az ügyfél elé tesz egy pohár nátrium-pentobarbital oldatot. Ezt az ügyfél megissza. Saját kezűleg emelve a poharat az ajkához, szabad elhatározásából.

            A halált vagy még inkább a meghalást illetően Rosalie-nak nehéz újat mondani. Első férjének egy unokafivére fejbe lőtte magát, nem tudván, milyen nehéz mesterség ez tulajdonképpen, és milyen gyakran élik túl az emberek. Ebben az esetben sem volt megfelelő a szög, és a szerencsétlen unokafivér utána még hetekig vegetált állkapocs nélkül. Lore nevű barátnőjének nővére négyszer próbálkozott altatóval. Minden alkalommal növelte az adagot, és minden alkalommal saját ürülékében és hányadékában fekve tért magához; erős, szívós a testünk, erősebb benne az életösztön, mint ahogyan azt sötét óráinkban hisszük. Rosalie unokaöccse, Frank, Lara Gaspard fivére pedig tizenegy éve felakasztotta magát. Nyaka fekete volt a fojtogató kötél nyomától, a szoba plafonján kétségbeesett kaparászás mély nyomai. Nem árt tehát szakértő segítségét igénybe venni. Némi belső ellenkezés, habozás után Rosalie tehát fölemeli a kagylót és tárcsáz.

            Bizonyos Freytag úr jelentkezik. Udvarias, halk és tapintatos, látszik, hogy nagy a gyakorlata az ilyen beszélgetésekben.

            Gondolom, helyénvaló megemlítenem, hogy Freytag urat én találtam ki. Nem hívtam fel az egyesületet, nem tudom, ki jelentkezik a vonal túlsó végén, és mit mond. Szerettem volna megtudni, de mindig visszatartott valamilyen bizonytalan félelem avagy gátlás; úgy éreztem magam, mint aki épp valami illetlent készül tenni, mintha pusztán kedvtelésből szellemeket készülnék felidézni. Hozzájön még ehhez, hogy igazából nem az a fajta író vagyok, akinél a tények megfelelnek a valóságnak. Mások örülnek, ha aprólékosan utánanyomoztak a kicsiny részleteknek, és egy üzlet, amely előtt valamely szereplőjük szórakozottan elhalad, könyvükben a valódi nevét viseli. Engem azonban hidegen hagy az ilyesmi.

            − Az egész nagyon egyszerű − mondja Freytag úr. Ez és ez a cím, ez a fax-szám; Rosalie legyen szíves elküldeni a leleteit és az orvos diagnózisát, azután mindjárt el fog beszélgetni vele egy pszichiáter, hogy a cselekvőképességéről megbizonyosodjanak. Ezután elfaxolják neki a belépési nyilatkozat űrlapjait, s mihelyt visszaküldte őket, megállapodhatnak egy időpontban. − Ééés… − Freytag úr most tétovázik először − sürgős esetről van szó?

            − Az orvos − válaszolja Rosalie − néhány hetet mondott.

            − Ebben az esetben gyorsított ügyintézésre számíthat.

            Freytag úr hangja továbbra is nyugodt, mégis empátia hatja át. Tényleg érti a dolgát. De miért is ne értené, gondolja Rosalie, máshol bizonyosan többet kereshetne, tehát alighanem valódi hivatástudatból csinálja. Rosalie-nak még hálát is sikerül éreznie.

            Éjjel álmodik, ahogyan már évek óta nem álmodott. Forrón lüktet a vére, és lázasan érzéki izgalmat érez, amelyre valósággal sokkolva emlékszik vissza ébredés után: körülötte sok ember, lárma és szenvedélyes ölelések. Olyanok is föltűnnek hirtelen az álmában, akik ötven éve nem jutottak eszébe, akikről úgy tűnt, végképp elnyelte őket a feledés; talán nincs is már senki Rosalie-n kívül, aki emlékezne még rájuk. Igen, alighanem eljött számára az idő.

            S mégsem tud egészen belenyugodni a sorsába. Ezért, amikor dereng a hajnal, hozzám fordul kegyelmet kérve.

            Rosalie, ez nem áll a hatalmamban. Nem tudom megtenni.

            Hogyne tudnád! Ez a te történeted.

            De a te utolsó utadról szól. Ha nem arról szólna, nem volna mit mesélnem rólad. A történet…

            Más fordulatot vehetne!

            Nem szolgálhatok mással. Neked nem.

            Ekkor az oldalára fordul, de nem tud elaludni; ébren fekszik, míg egészen meg nem virrad. Ebben semmi szokatlan nincs; utoljára több, mint huszonöt éve aludt igazán jól.

            A következő napok úgy telnek, mint mindig, akárha úgy tudná, van még ideje. Lassacskán az ijedelme is elmúlik, helyesebben: a félelem megmarad, csak tompul a fullánkja, egyenletes, tompa nyomássá változik, mely nem nélkülözi a gyomorfájással való hasonlóságot. Ez utóbbi már olyan régen része az életének, hogy vissza se igen tud már emlékezni, milyen érzés, ha valakinek semmije nem fáj. Nos, ilyen az élet hetven fölött: hol itt sajog, hol amott lüktet valami, állandó rosszullét és ízület-merevség.

            Rosalie úgy dönt, hogy nem mond semmit a lányainak. Valljuk be, már régóta várják a halálát. Nyilván részletesen megbeszélték már (Rosalie biztos ebben), ki szervezi majd a temetését, és hol helyezik majd örök nyugalomra. Kötelességtudó leányok lévén többször is arra kérték, legyen esze és menjen be egy öregek-otthonába, mivel azonban Rosalie még jól elboldogul egyedül, egy ilyen otthon pedig drága, unszolásuk nem volt igazán nyomatékos és hiteles. Minek terhelné tehát most őket, miért kéne összecsődíteni családot, mire föl könnyes ölelések és búcsúszavak? Sokkal jobb, ha egy Zürichből érkező tárgyilagos levél tájékoztatja őket, hogy a régen várt esemény bekövetkezett.

            Megbeszél viszont egy kávé és sütemény melletti találkozót két legjobb barátnőjével, Loréval és Silviával. A város legjobb cukrászdájában ülnek, három idős hölgy, délután, és az unokákról beszélgetnek. Bizonyos kor fölött az emberek már csak a családjukról társalognak. A politika és a művészet túl elvont témák ahhoz, hogy igazán érdekeljék még őket, az ilyesmit átengedik a fiatalabbaknak, saját emlékeiket pedig egyszerre túl személyeseknek érzik ahhoz, hogy megosszák őket. Maradnak az unokák. A másik unokái egyiküket sem érdeklik, de meghallgatják egymást, hogy jussuk legyen a többiek figyelmére, amikor a sajátjaikról beszélnek.

            − Pauli már tud beszélni − így Lore.

            − Heino és Lubbi óvodások lettek − mondja Silvia. − Az óvónő szerint Lubbi nagyon jól rajzol.

            − Pauli is nagyon ügyesen fest − licitál rá Lore.

            − Tommi imád rabló-pandúrt játszani − mondja Rosalie. Barátnői bólintanak, és, noha harminc éve ismerik Rosaliet, egyikük sem kérdezi meg, ki az a Tommi. Akit Rosalie talált ki, maga sem tudja, miért. Azt sem tudja, játszanak-e még vajon a mai gyerekek rabló-pandúrt; most egyszeriben igencsak régimódinak tűnik számára ez a játék. Elhatározza, hogy legközelebb megkérdezi az igazi unokáját, ám eszébe jut, hogy őt már soha nem fogja látni. Ettől elszorul a torka, s egy darabig nehezére esik a beszéd.

            Hogy ne kelljen a társalgásra figyelnie, az aranykeretes tükörbe pillant a falon. Tényleg mi vagyunk ezek? Ezek a kalapocskák, ezek a krokodilbőr-táskák, ezek a furcsán-esetlenül kifestett arcok, ezek az affektált kézmozdulatok és nevetséges ruhák? Mi történt?? Nemrég még olyanok voltunk, mint mindenki más, tudtuk, hogyan öltözzünk fel ízlésesen, nem volt ilyen idétlen a frizuránk. Épp ezért szeretik az emberek, gondolja Rosalie, ezt a csodabogár-amatőrdetektívet, Miss Marple-t − mert pontosan az ellentéte a valóságnak. Az idős hölgyek a valóságban nem derítenek fel gyilkosságokat. Hidegen hagyja őket a világ, nem igyekeznek a világ dolgait megérteni. Mindenki, aki még nem tart itt, azt gondolja, ő nem is lesz ilyen. Ahogyan mi is azt gondoltuk.

            Elbúcsúznak, minthogy már csaknem egy órája ülnek a cukrászdában, és mindnyájukat idegesíti már, hogy ilyen soká elvannak hazulról. Ahogy fölszedelőzködnek, Rosalie még egyszer megnézi magát a tükörben: vastag kiskabát, noha nyár van, vízhatlan kalap, pedig nem esik. És miért ilyen nagy ez a ridikül, mikor alig van benne valami?! Még a ruhadarabjai is azt jelzik, hogy fölösleges, nem egyéb maradványnál; csak ami egy hajdani emberből megmaradt. Ti is jöttök utánam hamarosan, gondolja, miközben megcsókolja Silviát és Lorét, minden jót kíván nekik, sok örömöt az unokákkal, és hogy javuljon a hátfájásuk. Azután átvág az utcán.

            Nem látja jönni az autót. Korábban nem lépett volna vaktában az úttestre, s ehhez nem kellett volna tudatos óvatosság; rutinból, magától körülnézett volna. Autóduda harsog, fék csikorog; egy piros Volkswagen ablakát tekeri le a sofőr, és odakiált valamit Rosalie-nak, ő azonban csak megy tovább, és most a másik irányból hatol a fülébe a csikorgás; egy fehér Mercedes olyan hirtelen kénytelen fékezni, hogy keresztbeáll az úton; ilyet eddig csak filmekben látott. Rosalie, semmitől nem zavartatva magát, továbbmegy. Csak a túlsó járdára érve támad szívdobogása és kezd vele forogni a világ. Megállnak mellette a járókelők. Igen, persze, ez is egy lehetőség, gondolja, így is le lehet rövidíteni a dolgot; akkor az ember megspórol egy zürichi utat.

            Egy fiatalember finoman megfogja Rosalie könyökét, és megkérdezi, minden rendben van-e.

            − Igen! − válaszolja. − Minden!

            A fiatalember megkérdi, tudja-e, hol lakik, és hogy hogyan jut oda.

            Rosalie-nak eszébe jut néhány frappáns válasz, de úgy dönt, ez nem a megfelelő pillanat, így tehát csupán biztosítja az aggódó férfit, hogy mindent pontosan tud.

            Otthon villog a lámpácska az üzenetrögzítőjén. A szalagon Freytag úr közli vele, hogy elfogadták a leleteit. Saját ijedtsége tudatosítja benne, hogy egészen idáig reménykedett abban, hogy elutasítják, hogy közlik vele, a dolog tévedés, szó sincs arról, hogy gyógyíthatatlan lenne. Visszahívja az egyesületet, és pár pillanat múlva máris egy nagyon udvarias pszichiáter van a vonalban.

            Sajnos Rosalie-nak meglehetős nehézséget okoz megérteni őt. Hogyan is van ez ezekkel a svájciakkal, gondolja, szinte hihetetlen, hiszen különben mindenhez remekül értenek, hogyhogy akkor épp erre képtelenek; hogy normálisan beszéljenek? Majd elmesél néhány epizódot az ifjúkorából, megmondja az amerikai, a francia és a német elnök nevét, összead tizenötöt huszonhéttel, tizenkettőt harminccal, negyvenet kétszázötveneggyel, elmagyarázza a pszichiáternek az optimista és a pesszimista, valamint az ügyes és az ügyetlen fogalmak közötti különbséget. Még valami?

            − Semmi − mondja az orvos. − Köszönöm. Világos eset.

            Rosalie bólint. Az összeadásoknál külön figyelt arra, hogy ne túl gyorsan válaszoljon, szándékosan kivárt egy pillanatot, nehogy a pszichiáter azt gondolja, segít valaki neki. A fogalommagyarázatoknál a lehető legegyszerűbben fejezte ki magát. Végtére is tanárnőként dolgozott; saját tapasztalatból tudja: A legfontosabb, hogy ne tűnjön föl az ember. Akinek túl jók a vizsgaeredményei, az gyanús; könnyen fogják csalással gyanúsítani.

            Ezután ismét Freytag úr hangját hallja a kagylóban. Minthogy sürget az idő, Rosalie már jövő héten jöhet. A hétfő alkalmas lenne?

            − Hétfő… − ismétli Rosalie. − Miért ne? − És fölhívja az utazási irodát, hogy egy csak egy útra szóló repülőjegyet rendeljen Zürichbe.

            − Csak oda drágább. Vegyen retúrjegyet!

            − Legyen.

            − Mikorra foglaljam a visszautat?

            − Mindegy.

            − Ezt nem ajánlom. A legolcsóbb tarifánál nem lehet megváltoztatni a visszaút időpontját. − Az utazási iroda férfialkalmazottjának hangja olyan barátságos és olyan túlzóan udvarias, ahogyan csak idős hölgyekkel beszél az ember. − Gondolja meg, kérem. Mikor akar visszajönni?

            − Nem akarok visszajönni.

            − De valamikor csak vissza akar majd jönni!

            − Akkor talán inkább mégis csak oda.

            − Konkrét vissza-dátum nélkül is ki tudom állítani a jegyet. Persze ebben az esetben drágább.

            − Drágább, mint egy sima odaút?

            − A csak egyszeri útra szóló jegynél semmi sem drágább.

            − Ésszerű ez?

            − Parancsol?

            − Ez nem logikus.

            − Drága asszonyom… − az ügyintéző megköszörüli a torkát. − Mi egy utazási iroda vagyunk. Nem mi képezzük az árakat. Fogalmunk sincs, hogyan számítják ki őket. A barátnőm egy légitársaságnál dolgozik. És ő sem érti. Legutóbb azt láttam, hogy egy Business-Class-jegy Chicagóba olcsóbb, mint egy Economy. Az ügyfél szerette volna tudni, miért; csak annyit tudtam mondani: Kedves asszonyom, ha én elkezdeném az ilyen miérteket kutatni, becsavarodnék. Kérdezze meg a computert. Én is a computert kérdezem. Mindenki a computert kérdezi; ez van!

            − Ez mindig így volt az árakkal?

            Rosalie megérzi a férfi hallgatásából, hogy az nem óhajt ebbe belegondolni. Már többször feltűnt neki, hogy a harminc alattiakat nem érdekli, miként és miért alakultak a dolgok úgy, ahogyan és amilyenné alakultak.

            − Nos, akkor csak odautat, kérem.

            − Biztos benne?

            − Teljesen.

            − Business?

            Rosalie egy pillanatig gondolkodik. De hát ez egy rövid út, ugyan miért szórná fölöslegesen a pénzt? − Economy.

            Az ügyintéző mormog, kopog a tasztatúrán, mormog, újra ír valamit a gépbe, majd egy végtelennek tűnő negyedóra után készen van Rosalie jegyével. − Sajnos − mondja, − nem tudja elektronikusan átküldeni a jegyet; a számítógép önfejűsködik, nem tudnak vele mit csinálni. Csak futárszolgálattal tudja elküldeni. Ez mindenesetre tovább drágítja a dolgot.

            − Csak küldje − mondja Rosalie. Most már tényleg elege van a körülményeskedésből.

            Leteszi a kagylót, és most jut el a tudatáig, hogy az égvilágon semmi gondja nincs többé. A csöpögő vízcsap, amelyhez olyan régóta akart szerelőt hívni, a beázásfolt a fürdőszobában, a szomszéd fiú, aki mindig olyan fenyegetően mustrálja lentről az ablakát, mintha ki akarná rabolni − mindez súlytalan és érdektelen immár; majd törődnek vele mások vagy nem törődik senki, mindegy.

Ezen az estén fölhívja az egyetlen embert, akinek el szeretné mondani a dolgot.

            − Hol vagy?

            − San Franciscóban − mondja Lara Gaspard.

            − Akkor biztos jó sokba kerül neked a telefon, ugye? − Milyen érdekes, hogy manapság szinte mindenkit bárhol el lehet érni, anélkül, hogy az ember tudná, hol van éppen a másik. Mintha már maga a tér sem az lenne, ami valaha volt. Rosalie egyfelől kísértetiesnek találja ezt, másrészt örül, hogy beszélhet okos unokahúgával.

            − Ne törődj vele! Mi van veled, olyan furcsa a hangod!

            Rosalie nyel egyet, elmeséli. Hirtelen valószerűtlennek és teátrálisnak tűnik neki az egész, mintha valaki másnak a története volna vagy mintha csak kitalálta volna valaki. Amikor befejezi, nem tudja, mit mondjon. Ez váratlanul kínos neki. Zavartan hallgat.

            − Istenem! − mondja Lara.

            − Szerinted rosszul teszem?

            − Valami valahogy hamis benne. De nehéz megmondani, micsoda. Egyedül mész oda?

            Rosalie bólint.

            − Ne tedd! Vigyél magaddal!

            − Szó sem lehet róla!

            Mindketten hallgatnak pár pillanatig. Rosalie tudja, hogy Lara tudja, hogy engedne neki, ha Lara győzködné egy kicsit, és Lara is tudja, hogy Rosalie tudja ezt, de Rosalie azt is tudja, hogy Larának nincs ereje ehhez, most, ilyen hirtelen, minden előkészület nélkül nincs, így hát mindketten úgy tesznek, mintha semmit sem lehetne tenni és Rosalie iménti utolsó szavának nem lehetne ellentmondani.

            Hosszú, ismétlésekkel teli és elnyúló szünetekkel tagolt beszélgetésbe bonyolódnak tehát az életről, a gyerekkorról, Istenről és a végső dolgokról, s közben Rosalie újra meg újra azt gondolja, jobb lett volna, ha nem hívja föl Larát, és a legszívesebben egyszerűen letenné a telefont, ám ez még odébb lesz, mert igazában természetesen egyáltalán nem akarja letenni. Egy idő után Lara halkan zokogni kezd, és Rosalie nagyon bátornak és könnyednek tűnik föl saját maga előtt, amikor elbúcsúzik, illetve csak elbúcsúzna, mert aztán kezdődik minden elölről, és még egy további óráig beszélnek. Ez hiba volt, gondolja utólag Rosalie. Az ember az ilyet nem mondja el másoknak, senkit sem terhel vele. Ez volt a hamis a dologban; erre gondolt az ő okos unokahúga. Az ilyet az ember vagy egyedül csinálja végig vagy egyáltalán nem.

            A hétvégét furcsa könnyűség lengi át. Csak emberekkel, hangokkal és eseményekkel zsúfolt lázas álmai (akárha egy benne szunnyadó, elrejtett világ akarna még egyszer fölmerülni a fényre), csak ezek árulkodnak arról, hogy mégsem annyira nyugodt, ahogyan azt napközben magáról hiszi. Hétfő reggel először is a bőröndjét akarja becsomagolni; rendre kell kényszerítenie magát; különösnek és valamiképp fonáknak találná, ha egészen csomag nélkül utazna.

            A repülőtér felé tartó taxiban, miközben odakint házak húznak el és a tetőkön játszik a felkelő nap sugara, újra próbálkozik. Tényleg nincs semmi esély, kérdi. Minden a te kezedben van. Hagyj élni!

            Lehetetlen, mondom bosszúsan és feddő hangsúllyal. Rosalie, ami történik veled, azzal a rendeltetésed töltöd be. Ezért találtalak ki. Igen, elméletben be tudnék avatkozni, de akkor az egésznek odalenne az értelme! Más szóval nem tudok mit tenni.

            Hülyeség, mondja erre. Blabla. Egyszer majd rád is rádkerül a sor, akkor ugyanúgy fogsz könyörögni, mint én.

            Na, na; az egészen más!

            És nem fogod megérteni, hogyhogy nem lehet veled kivételt tenni.

            Nem lehet összehasonlítani a kettőt. Téged én találtalak ki, én viszont…

            Igen?

            Én létezem!

            Mit nem mondasz!

            Bízz bennem. Nem fog fájni. Ezt el tudom intézni, legalább ennyit megígérhetek. A történetem…

            Megbocsáss, de fütyülök a történetedre. Valószínűleg még csak se lesz!

            Dühösen hallgatok, s hogy Rosalie újra ne kezdhesse, úgy intézem, hogy pár perc múlva már érkezzék is meg a repülőtérre − az autó valószínűtlenül gyorsan mozgott, az utcák egyetlen színkavalkáddá olvadtak össze; Rosalie már ki is száll, az utasfelvételnél sornak nyoma sincs, a biztonsági ellenőrzésnél sem kell várnia, s már ott ül, hangoskodó gyerekek és üzletemberek között, a megfelelő kapunál, és maga sem tudja, mi történt, hogy került oda. Iménti beszélgetésünk lemerült a tudata mélyére, s már nem biztos benne, hogy valóban én beszéltem-e, vagy csak elképzelte magának a válaszaimat.

            A járat késik. Mindig mindegyik légijárat késik, ezen én sem tudok változtatni. Rosalie tehát ül a csarnokban és vár. Az üvegen át pászmákban bevilágít a napfény. Eddig a pillanatig Rosalie nem érzett félelmet, ám most kővé dermed a rettegéstől.

            És épp most érkezett el a pillanat. Szólítják a zürichi járat utasait, s ahogyan Rosalie föláll, egy útitársa megkérdi, nincs-e szüksége segítségre. Szüksége éppen nincs, de ugyan miért utasítana vissza némi barátságos törődést? Hagyja tehát magát a gép fedélzetére segíteni.

            Szerencsére az ablak mellett jut neki hely. Elhatározza, hogy egyetlen pillanatot sem szalaszt el, végig ki fog nézni az ablakon, mintha az egész látványt magával vihetné. Milyen szerencse, ha valaki kevéssel a vég előtt még átrepülhet az Alpok fölött. A gép a felszállópályára gördül, felbőgnek a motorok.

            Rosalie akkor ébred, amikor a gép ismét rádöccen a betonra, s a fékezés ereje elölről a testére szorítja a biztonsági övet. Fáj a füle, dörzsöli a homlokát. Lehetséges, hogy az egész utat…? Nem akarja elhinni. Csakhogy látja, amint az ablakon túl az egyhangú, szürke ég alatt, hátrafelé szalad a leszállópálya. Bizony, átaludta az egész repülést.

            − Már meg is érkeztünk? − kérdezi a szomszédjától.

            A férfi a fejét rázza. − Basel.

            − Hogyhogy?

            − Zürichben köd van. − Útitársa úgy néz Rosaliera, mintha őt hibáztatná érte. − Basel­ben kellett leszállnunk.

            − Rosalie az előtte lévő ülés háttámlájára mered, és igyekszik feldolgozni, amit hallott. Most akkor ez micsoda? Ez az a váratlan fordulat, amely megmenti az életét? Mégis beavatkoztam, hogy megszakadjon az útja Zürichbe?

            De Rosalie, mondom, hiszen rákos vagy. Mindenképp meghalsz. Nem ment meg, ha most itt ragadsz Baselben vagy visszafordulsz.

            Más történet sülhetne ki az egészből, veti ellen. Két hét alatt fölfedezhetném az életet. Megtehetnék olyan dolgokat, amilyeneket soha életemben nem tettem. A történet egy lehetne azok közül, amelyek arról szólnak, hogy sosem becsüljük meg eléggé a jelent, pedig úgy kéne élnünk, mintha már csupán néhány napunk lenne hátra. Pozitív és … hogy is mondják?

            Életigenlő. Az ilyen történeteket életigenlőnek nevezik.

            Ez az! Ez is egy ilyen történet lehetne.

            Rosalie, a légitársaság két lehetőséget fog neked felajánlani. Vagy továbbrepülhetsz Zürichbe, de hogy mikor, azt nem lehet tudni, a köd ott tudniillik nagyon sűrű. Második lehetőségként pedig egy vonatjegyet. Azzal teljesen biztosan célba jutsz. A vonatjegyet fogod választani. Ez itt nem életigenlő történet. Ha címkézhető egyáltalán ilyesféleképp, akkor teológiai.

            Hogyhogy teológiai?

            Nem válaszolok.

            De miért, ismétli meg Rosalie a kérdést. Hogy érted ezt?

            − De kérem, mondja a Rosalie mellett ülő utas, − hát csak nincs akkora baj! Mindenképp el fog jutni Zürichbe; innen már nincs messze. Ezért igazán nem kell sírni.

            Mire a repülőgép ajtajához ér, Rosalie ismét összeszedte magát. A légitársaság egy dolgozója bonokat oszt ki a morgolódó utasoknak. Rosalie valóban a vasút mellett dönt, s mivel meglehetősen erőtlennek és nem éppen egészségesnek látszik, a társaság egy munkatársa azt is felajánlja, hogy kocsival elviszi a pályaudvarra. A vonat már bent áll.

− Vigyázat, lépcső − mondja a fiatalember, − vigyázzon, itt van egy hézag. Figyelem, még egy lépcső. Itt szeretne ülni? Vigyázat; parancsoljon.

            Kicsivel később a vonat zöldellő dombvidéken robog keresztül. Na de most, határozza el, biztosan nem fog elaludni.

            Amikor felébred, a szerelvény valamilyen porfészek állomásán áll. Csúnya házak tetejét gomolyogja körül a köd. Odakint a peronon egy gyerek nyafog, az anyja mellette áll és úgy bámul, mint aki ürülékbe lépett. Rosalie megdörzsöli az arcát. S már hallja is a kalauz hangját a hangszóróból:

− Baleset történt, személyi sérüléssel. Kérem, szálljanak ki!

            − Valaki öngyilkos lett − mondja boldog izgalommal egy férfi.

            − A vonat elé vetette magát − így egy nő. − Az ilyeneket darabokra szaggatja a vonat. Nem marad belőlük semmi!

            − Legföljebb egy cipő, mondja a férfi, amit valahol egészen messzire találnak meg.

            Mindnyájan egyetértően bólintanak, majd kiszállnak. Egy férfi lesegíti a peronra Rosalie-t, aki utána ott áll a szemerkélő esőben. Nincs jobb ötlete, bemegy a restibe. A falról egy Madonna mosolyog le, mellette egy tábornok fekete-fehér képe, amellett egy hegymászó csákánnyal. A helyiségben négy svájci zászló. A kávé borzalmas.

            − Zürichbe óhajt jutni, kedves asszonyom?

            Rosalie felpillant. Zsíros hajú, szarukeretes szemüveget viselő vékony férfi ül a szomszéd asztalnál. Rosalie már korábban, a vonaton is látta.

            − Ha tudniillik így van, magammal tudnám vinni.

            − Itt van az autója?

            − Kedves asszonyom, sok autó van itt.

            Rosalie döbbenten hallgat. De hát mit veszíthet? Bólint.

            − Azt javasolnám, induljunk. Felteszem, sürget az idő. − A férfi széles gesztussal előhúzza az erszényét, és kifizeti Rosalie kávéját. Ezután a fogashoz megy, leakaszt róla egy tűzvörös ellenzős sapkát, fölteszi és körülményesen megigazítja.

            − Bocsásson meg, hogy nem segítek vinni a csomagját, de sajnos szörnyen fáj a hátam. Megkérdezhetem a nevét?

            Rosalie bemutatkozik.

            A férfi a kezéért nyúl és (Rosalie önkéntelenül visszahőköl kissé) megcsókolja.

            − Örvendek!

            Az ismeretlen a maga részéről nem mutatkozik be. Nagyon egyenesen tartja magát, ruganyosak, harmonikusak a mozdulatai; korántsem kelt olyan benyomást, mint akinek fáj a háta.

            Rosalie követi őt a parkolóba. A férfi gyorsan megy, nem fordul hátra, Rosalie alig bír lépést tartani vele. A pirossapkás egyik-másik járműnél töprengő arccal megáll, félrehajtott fejjel, ajkát csücsörítve.

            − Ehhez mit szól? − kérdi egy ezüstszínű Citroën előtt állva. − Szerintem ez megfelelne. Kérdőn néz Rosalie-ra. Amikor az megzavarodva bólint, a férfi előrehajol és matat valamit az ajtón, amely egy másodperc múlva fölpattan. A férfi beül és a gyújtással babrál.

            − Mit csinál?!

            − Asszonyom, nem akar beszállni?

            Rosalie habozva ereszkedik le az anyósülésre. Beugrik a motor.

            − Ez a maga autója, vagy épp most…

            − Természetesen az én autóm, kedves asszonyom! Meg akar sérteni?

            − De amit a gyújtással művelt…

             − Vadonatúj szabadalom; nagyon bonyolult. Dőljön csak hátra. Nem lesz hosszú az út, még ha nem tudom is a jármű egész teljesítményét kihasználni, hiszen köd van, és semmiképp sem akarom önt veszélynek kitenni. Az idegen mekegve nevet; Rosalie-nak a hideg futkos tőle a hátán.

            − Ki maga?

            − Egy barátságos ember, kedves asszonyom. Egy kereső, egy segítő, egy utazó. Árnyék és testvér. Aminek az embereknek kölcsönösen lenniük kellene egymás számára.

            Már ki is értek az autópályára. Vibrálva suhan el mellettük a szalagkorlát, a sebesség a puha bőrüléshez préseli Rosaliet.

            − A régi rejtvény −, mondja a sofőr oldalvást Rosalie arcára pillantva. − Reggel négy, délben kettő, este három. Milyen mélyértelmű, kedves asszonyom. − Bekapcsolja a rádiót, alpesi kürtök mély harsogása, a háttérben valaki jódlizik. A férfi fütyüli a dallamot, s egyben − teljesen falsul − a ritmust is veri a kormányon. − Egy gondolkodó nádszál, nagyságos asszonyom, un roseau pensant, mi más lenne az ember? A céljához viszem, asszonyom, és legyen nyugodt, az égvilágon semmit nem kérek érte.

            Csinálj már valamit, kéri tőlem Rosalie. Rontsd el a történetedet. Kit érdekel ez a történet; teli van történettel a világ, ezen ez egyen igazán nem múlik semmi. Meggyógyíthatnál, sőt meg is fiatalíthatnál. Semmidbe nem kerülne!

            Majdnem ki is csalogatott a fedezékemből. Csakhogy e pillanatban egészen más dolgok foglalkoztatnak; fölöttébb nyugtalanít például, hogy fogalmam sincs, ki ez a férfi a volánnál, ki találta ki és hogy került a történetembe. Az én tervemben egy kisfiú és egy bicikli szerepelt, egy motorosbanda és egy nyugdíjas koporsókészítő Kolumbiából. Egy kis kutyának szimbolikusan is fontos szerep jutott volna. Húsz oldalnyi vázlat, abból egészen sok tényleg jó, és most tessék; dobhatom el.

            És már letérnek az autópályáról, kibontakoznak a szemük előtt a zürichi peremváros házai, kertek, tejreklámok, újabb kertecskék, iskolás gyerekek túlméretezett oldaltáskával. A férfi hirtelen a fékre tapos, kiugrik az utcára, futva megkerüli az autót és kinyitja az ajtót Rosalie-nak.

            − Kedves asszonyom!

            Rosalie kiszáll.

            − Itt is vagyunk?

            − Természetesen! − A férfi lehetetlenül mélyen hajol meg, két karja ernyedten csügg, kézfeje a nedves aszfalthoz ér. Pár másodpercre megmerevedik ebben a pózban, azután fölegyenesedik. − A legnagyobb mértékben. Amit elhatározott, asszonyom, bármi légyen az, végre kell hajtani. A legnagyobb mértékben. Gondoljon erre. − Azzal megfordul és nagy léptekkel távozik.

            − De hát az autója! − kiáltja Rosalie.

            A különös alak azonban már el is tűnt a sarok mögött, a Citroën ott marad elhagyatottan, ajtaja nyitva, lámpája villog. Rosalie hunyorog, szeme beélesíti magának az utcatáblát; megkönnyebbülés, megrökönyödés és bosszúság elegyét érzi megállapítván, hogy sofőrje rossz helyen tette ki.

            Rosalie fölemeli a kezét, és jó darabig áll ott az esőben; mindjobban elázik, és olyan nyomorultul érzi magát, hogy azt ki se lehet mondani. Végre azután megáll neki egy taxi. Rosalie beül, bemondja a jó címet és lehunyja a szemét.

            Hagyj élni, próbálkozik utoljára. A történeted. Felejtsd el. Egyszerűen csak hagyj élni.

            Görcsösen kapaszkodsz abba az illúzióba, hogy létezel. De szavakból állsz, nagyjából kirajzolódó képekből meg egypár egyszerű gondolatból, és azok is mind a máséi. Azt hiszed, szenvedsz. De hát nincs alany, aki szenvedne, nincs itt senki!

            Ah, micsoda bölcsességek. Dugd föl magadnak!

            Egy pillanatra a lélegzetem is eláll. Fogalmam sincs, kitől, miként ragadt rá ilyen beszéd. Nem illik hozzá, ez stílustörés; tönkreteszi vele a prózámat. Kérlek, szedd össze magad.

            Nem akarom. Fájdalmaim vannak. Leszel még te is így, és akkor neked is azt fogja mondani valaki, hogy nem létezel.

            Éppen ez a különbség, Rosalie. Én létezem.

            Tééényleg?

            Személyiségem van, érzéseim, és van lelkem, amely talán nem halhatatlan, de valóságos. Mit nevetsz?

            A taxisofőr körülnéz, majd vállat von; az idősek már csak ilyen bogarasak. Dolgozik az ablaktörlő, a tócsákból felfröccsen az esővíz, emberek bámulnak ki az ernyőik alól. Az utolsó út, mondja halkan Rosalie, és mert valóban az, patetikusnak s valamiképp hamisnak érzi a gondolatot. Bármilyen volt is az élet, gondolja, a vége mindenképp iszonyat. Most már nincs más hátra, mint múlni hagyni a perceket. Rosalie-nak még körülbelül húsz van hátra, mind teli másodpercekkel; ez még hosszú idő, még ezernél is többször percen a másodpercmutató, még egyáltalán nem valóságos a vég.

            − Megérkeztünk − mondja a sofőr.

            − Máris?

            A taxis bólint. Rosalie most veszi észre, hogy nem váltott pénzt; nincs nála svájci frank. − Várjon, kérem. Rögtön itt vagyok.

            Míg kiszáll, hiába próbálja fölfogni, hogy a Földön az utolsó tette az, hogy becsap egy taxist, adósa marad a viteldíjjal. De hát az élet ilyen szövevényes és tisztátalan ügylet, a felelősség fogalma pedig rá már nem vonatkozik. S már itt is a kapu melletti csengőtábla a gombokkal, rajta, mintha bizony nem a halál másik neve lenne, hanem jelentene valamit, az egyesület neve. Rosalie csönget, s azonnal zümmögés jelzi, hogy a kapu nyitható.

            A lift régi, a kabinfelfüggesztés nyikorog, s amíg fölfelé viszi a felvonó, Rosalie rájön, hogy egészen idáig nem hitte el, hogy valaha is át fogja lépni ennek a háznak a küszöbét. Megáll a lift, kitárul az ajtó, s a semmiből, akárha Rosalie-t akarná megakadályozni abban, hogy megnyomja a lefelé vivő gombot, egy középen elválasztott hajú sovány férfi bukkan fel.

            − Jó napot kívánok, Freytag a nevem.

            És most?

            Tudom, szépen el kéne mesélnem mindent. Hogyan megy végig Rosalie az előszobán az eutanázia-szobába. Le kéne írnom az asztalt és a széket, plasztikusan ábrázolnom, milyen kopottak a bútorok, milyen furcsa porréteg fedi a faliszekrényeket, milyen használtnak, sőt elhasználtnak, s egyszersmind mégis lakatlannak tűnik minden, mintha emberek helyett csupa árny lakna itt. És persze a kamerát; meg kéne említenem a kamerát, amelyet azért szereltek föl, hogy dokumentálják, a segítségüket igénybe vevő halálos betegek maguk isszák ki, szabad akaratukból, a méregpoharat; az egyesületnek jogilag fedeznie kell magát. Láttató erővel kéne leírnom, miként ül le és támasztja a tenyerébe a fejét Rosalie, hogyan pillant ki utoljára az ablakon (a ködökkel elfüggönyzött távoli eget látja), hogyan váltja föl benne a fásultság a félelmet, miként írja alá − itt meg itt, és még itt legyen szíves, asszonyom − az űrlapokat, és végül hogyan teszik le elé a méreggel teli poharat. El kéne mesélnem, hogyan emeli az ajkához, ki kéne térnem az ódzkodás és a türelmetlen vágyakozás elegyére, amellyel a vízszerű folyadékba pillant, rövid tétovázására, hiszen még mindig megtorpanhatna, hogy, ha csak pár napra is, az életet válassza, minden fájdalmával és keservével együtt; habozására, hogy azután mégiscsak elvesse a visszafordulás lehetőségét − túl messzire merészkedett; a küszöb ily közvetlen közeléből már nem fordul vissza az ember. Emlékeinek utolsó szökőárját is le kéne írnom: a játékokat egy lusta, ólmos tó partján, egy anyáskodó asszony nedves ajkait, Rosalie apját a vasárnapi újság mögött, a leányt, aki mellette ült az iskolapadban, egy fiút, akire azóta egyszer sem gondolt, és azt a madarat a kalitkában a nagymamájánál, amely egészen érthetően ki tudott mondani néhány szót. Igazában soha többé semmi, életének további hetvenkét esztendeje alatt semmi nem bűvölte el annyira, mint az a beszélő állat.

            Igen, jó történet lehetett volna ebből, ugyan némiképp szentimentális, ám melankóliáját ellensúlyozta volna a humor, brutalitását pedig oldotta, tompította volna valamennyi filozófia. Mindent alaposan átgondoltam. És most?

            Most romba döntöm. Félrerántom a függönyt, láthatóvá válok: megjelenek Freytag mellett a liftajtó előtt. A Rosalie-t fogadni készülő munkatárs egy pillanatig értetlenül mered rám, majd elhalványodik és szétfoszlik a levegőben. Rosalie, egészséges vagy. És ha már idáig jutottunk, legyen: légy újra fiatal is. Kezdd elölről!

            Mielőtt még válaszolhatna, már el is tűntem; ő ott áll a liftben, amely nyikorogva lefelé indul vele, és nem érti, hogyan nézhet vissza rá a tükörből egy húszéves nő. Valamelyest ferdén nőtt fogak, nem éppen sűrű haj, a nyaka túl vékony; mi tagadás, sosem volt egy szépség, na de hát még ezt is igazán nem adhatom meg neki! Másfelől miért is ne! Ennek most már igazán nincs jelentősége.

            Köszönöm.

            Ah, csak ne túl korán, mondom kimerülten.

            Felrántja a ház kapuját, s immár nem fájós lábával kiugrik az utcára. Furcsán fest a ruháiban: egy fiatal lány, úgy öltözve, mint egy öregasszony. A taxisofőr, mivel nem ismeri föl, nem állítja meg, így a viteldíjat sem tudja kin behajtani, és még egy félóra múlva is itt fog állni, egyre nyugtalanabbul figyelve a ketyegő taxiórát, majd végül bekopog a házban minden ajtón. Az egyesületnél azt mondják majd neki, hogy várni vártak ugyan mára egy idős hölgyet, az azonban nem jelent meg a megbeszélt időpontban. Erre a taxis szitkozódva föladja megfigyelőállását, és megy a dolgára, s ezen az estén még szótlanabbul nyeldekli a felesége rettenetes főztjét. Már régóta játszik a gondolattal, hogy végez az asszonnyal, méreggel, késsel vagy egyszerűen puszta kézzel, most azonban eltökéli, hogy meg is teszi. Ez azonban egy másik történet.

            Hát Rosalie? Megy az utcán, nagy léptekkel, félig még magán kívül az örömtől, én pedig egy pillanatra úgy érzem, helyesen cselekedtem, mintha a legfontosabb és a legfőbb jó a könyörületesség volna, s az, hogy a világon így eggyel kevesebb a történet, mit sem számítana. S egyszersmind, nem tagadom, felébred bennem az az abszurd remény is, hogy annak idején értem és nekem is megteszi majd ezt valaki. Mert ahogyan Rosalie, úgy én sem tudom elképzelni, hogy valaki másnak a figyelme nélkül semmi vagyok, és hogy csupán félig-valóságos létezésem bevégződik, mihelyt ez a valaki leveszi rólam a tekintetét − ahogyan ebben a pillanatban, amikor végérvényesen elhagyom ezt a történetet, Rosalie létezése kihuny. Egyik pillanatról a másikra; a haldoklás kínjai, fájdalma és minden átmenet nélkül. Most, e pillanatban még egy furcsa öltözetű lány, aki csodálkozik és össze van zavarodva attól, ami történt és történik vele, most pedig már csak vibrálás-emlék és néhány örvény a levegőben, egy pár pillanatig még visszhangzó hang, egy halványuló emlék a tudatomban és az önökében, akik ezt a bekezdést olvassák.

            Marad (ha marad egyáltalán valami) egy esőáztatta utca. Két gyerek, a pelerinjükről lepergő vízcseppek, a túlsó járdán egy lábát épp felemelő kutya, egy ásító csatornatisztító és három ismeretlen rendszámú autó, amelyek épp most kanyarodtak ki a keresztutcából, akárha nagyon messziről jönnének: egy idegen valóságból vagy legalábbis egy egészen más történetből.

 

Fordította Tatár Sándor