Spanyolnátha művészeti folyóirat

Lapis József

Emberségről példát...

A bécsi Karsplatz régóta emberek találkahelye. Miféle embereké? A tér a város egyik legnagyobb közlekedési csomópontja, három metró és több villamos vonal találkozik itt. A földalatti térre nyíló kijárata a belváros egyik legérdekesebb színfoltja. Képzeljünk el egy nem túl nagy, de kényelmes méretű, fás parkot, egyik végén egy lenyűgöző templommal, a Karlskirchével, közepén hangulatos étteremmel, másik végén pedig a metrólejáróval. Mindezek egymástól kb. száz méteres távolságban. A kijárat elég széles, 10-15 méternyi nyitott tér, mely bevezet az aluljáróba. Mikor először jártam a Karsplatz alatti rengetegben, a táblák ebbe az irányba tereltek. Csak néhány napja voltam még Bécsben, nézelődtem is folyamatosan, felfelé, jobbára, olykor-olykor azonban vízszintesen is forgattam a fejem. Megbámultam mindent. Nos, ez az a tevékenység, melyet itt nem szerencsés űzni. Egyszer csak az látom, hogy előttem nyitott tér tátong, és amint haladok tovább, bele a megváltó napfénybe, jobbról is és balról is rosszabbnál rosszabb arcú emberek tesznek tétova lépéseket arcom felé, szinte belenőnek a képembe, ajkukat értehetetlen szavak hagyják el, feltételezésem szerint kérnek, mégpedig eurót. De erre nem gondolok még, csak arra, hogy mi is történik itt, végtére is, hol is vagyok, Bécsben, az operettbelváros szélén, vagy hol, hát akkor, és kik ezek és hogy kerülnek ide, főként pont ide, hová tévedtem, melyik külső negyedbe, és így tovább. Erre gondolok, de arra is, mikor már túljutok a tüzes hídon, hogy ez gyanús, esetleg több mint az. És egy darabig híresztelem is a nézeteim, lépten is és nyomon is, tudniillik azt, hogy ez nem más, mint valami színjáték, a résztvevői jól karbantartott statiszták, néhány színésszel, az előadást a város rendezi meg, nagyon is profin. Vagy azok a művészek, akik a tér útjai mentén látható vicces feliratokat is gyártják, tévedés elkerülése végett angolul is, mert a turistáknak szól. Csakúgy, mint a drogosok és az alkoholisták, hogy nevezzem végre néven őket.
Első fázis. A következő az, hogy megtudom, helyi erőktől, hogy elképzelésem, hát egy szóval hamis, hogy ezek tényleg vannak, itt, együtt élve a környezettel, áthaladókkal és maradókkal, és arra is rájövök, hogy nem kérnek, eladnának főleg, és valóban, ezek nem koldulnak itt, a pesti aluljárók emlékei ihlethették a téves képzetet. Itt még az aljanép is eladna inkább. Jó, hogy kimondtam végre: aljanép. Hát nem azok? Nem véletlen, hogy mindig posztol a környéken egy-két rendőr, nem, nem lefülelni az adásvételt (szembehunyás), hanem vigyázni, nehogy kárt tegyenek. De kiben? Leginkább maguk között fordul elő balhé. De nem kizárólag. Mert a széttépett, hullarészeg, bekábult ténfergők és fekvők között feltűnnek keményebb kötésű, fiatalabb, kezdő züllők is, szakszerűtlenül szólva punkszerű képződmények, akik esetleg veszélyesek lehetnek a tisztesebb polgárra nézve is. Mindenesetre: ne legyen balhé, akármilyen balhé sem legyen. Ezért a posztosok.
Sokat viccelődtünk ezekkel a figurákkal később, hasonlóan tisztes barátaim körében. Nemigen híreszteltem, még fiatal korában aktív és elég intenzív kábítószeres életet élő barátom előtt sem, hogy egy ideje már rendszeresen feltűnök én is a „szakmabeliek” között, és nem áthaladó utasként. A vevő, az már egy fokkal jobb szó rám. Még magyar árakhoz mérten sem drága, amennyiért kapok itt egy adagot. Felveszek egy rosszabb nadrágot, tornacipőt, pólót, szerencsére mindegyikből akad (hoztam), és vegyülök. Nem kell sokáig, ugyanis itt valóban érdemes megfogadni az egyik viccesebb út menti felirat tanácsát, ha nem akar megszólítva lenni a jámbor utazó: haladjunk középen, és ne nézzünk semerre, senkire. Én egy percnyi nézelődés után már hallom az árat. Picit arrébb húzódunk, és meg is történik a tranzakció. Az átveréstől nem tartok, valamennyire felismerem a jobb anyagot, legalábbis a cannabist, kemény drogot meg nem fogyasztok, nem mondom, hogy nem próbáltam, de elkezdtem félni. Nem a hatás alatt, hanem utána. Hogy indul a lejtő. Ejtő. Jobb, ha nem.
Eleinte csak átvettem az anyagot, és már indultam is. Éjszaka, az utcán, vagy a szobám magányában szívtam el. Vagy dohánnyal keverve, vagy nem. De aztán egyre több szót váltottam velük. („Velük”. Hát persze.) Hamar kiderült, nem vagyok helyi, de még országbéli sem. Nem is a kiejtésem miatt, gyakran az övék sem volt jobb (egy kezemen nem tudnám megszámolni, hányféle nációból kerültek ki…), de rá lehetett jönni. Rám is ragadt az Ungarisch becenév. Nem időztem pedig sokat körükben, jobbára csak estefelé, nem kockáztathattam, hogy valamelyik kollégám felismer. Meg különben is: napközben egyetem, könyvtár. Sokféle embert ismertem meg, nem mind lecsúszott. De persze ők az érdekesebbek, a „lecsúszottak”. (A szórakozó, zselézett hajú szalonpunk egyetemistákkal nem foglalkozom.) A lecsúszottak. De jó ízlelgetni ezeket a szavakat. Ne fukarkodjunk a negatív jelzőkkel, megérdemlik. Se családjuk, se macskájuk, csak szívó- és ivócimborák. Mert persze nem azokról van szó, akik csak úgy néhanapján (alapvetően: sosem rólunk, mindig másokról van szó). Rendszeresen, szenvedélyesen, mániákusan. Elfeledni, lopni, magára maradni, elhalni (az utóbbi sokszor lassan). Vannak párok is azért. Együtt. Szépek, ritkán látok szerelmeseket ennyire együtt mozogni. A világvége nappal. Ja igen, főleg a társaság miatt jár ide mindenki. A bűz, a kosz, az igénytelenség itt nem bűn. Társaság meg mindenkinek kell, mert a legtöbb drogos és alkoholista valahol ember. Hát persze. Ők a periféria, a társadalomé. Minden társ. kitermeli a perifériáit. De én inkább úgy mondom, minden centrum kitermeli a perifériáját. Mi vagyunk a centrum, a tisztes, jóravaló emberek. Nem, nem a drogosokat termeljük ki, hanem a „periféria”, „lecsúszott”, „aljanép” szavakat.
Van egy furcsa vonása a szenvedélybetegségeknek, illetve van több is. Kezdve rögtön a beszédes „betegség” szóval. Hát ez az, betegség, mint a neurózis, az is betegség, nem normalitás, hanem valami, ami nem normális (”nemnormális”). Kik a nem betegek, ebből a szempontból? Mi vagyunk a nem betegek. A beteg attól beteg, hogy jobb nekünk, egészségeseknek annak nevezni őket. Már csak az elkülönülés miatt is.
De közben rájöttem, hogy körülöttem mindenki szenvedélybeteg már. A barátnőm nem tud leszokni arról, hogy körömmel vakargassa a bőrét, emiatt mindig sebes a teste. Mikor kiderült számomra ez, elég hamar, ugye, elgondolkodtam. Kezdett nem ember lenni a szememben, hanem beteg, akinek meg kell gyógyulnia. Az egyik csinos lány ismerősöm rendszeresen a haját tépi és a fejbőrét marja, ha egyedül van. Félelmetes. Mi lesz így vele? Egy barátommal beszélgettem a múltkor, már családja van, és kiderült, hogy nemrégen hagyta abba a szerencsejátékot. Korábban elég komolyan űzte, ösztöndíjait rögtön oda vitte („oda”), volt, hogy óra közben állt fel, és indult egy játékterembe, hogy apróra váltott ezreseit behajigálja a gépbe. Nem akarom megérteni, miért tette, mire volt ez jó neki, a lényeg, hogy beteg volt, és meg kellett gyógyulnia. Úgy sikerült meggyógyulnia, hogy elhitette magával, hogy a fia szenvedhet kárt, ha folytatja. Szerintem újra beteg lesz, ha felnő a fia. Vagy nem. És a barátnőm is meggyógyul. Vagy nem. De most mintha nem ez lenne a kérdés. Hanem az: miért egyre nehezebb a „beteg” és a „meggyógyul” szavakat leírnom? Miért nő bennem mégis a sajnálat, ha rájuk gondolok? Mi a különbség? Tényleg elveszíti emberségét az, aki valaminek a rabja? Ha az emberség a szabadsággal függ össze, akkor veszíti el? Vagy mi másért veszíti el, ha elveszíti? Remélem, nem csak azért, mert nekünk kényelmesebb, hogy másokat igazítsunk vissza magunkhoz („meggyógyulni”), mint saját előfeltevéseinket és világ felé fordulásunkat újragondolni. Mégis inkább azt remélem, hogy csak ezért, mert így van esélye embernek lenni azoknak is, akik nem tudnak, nem akarnak visszaigazodni. Úgy értem persze, embernek lenni, a mi szemszögünkből nézve, az egészségesek szemszögéből, akik csak mértékkel isznak, dohányoznak, szeretkeznek, játszanak, önkielégítenek, fogyasztanak zsíros ételeket, költenek pénzt, néznek sorozatokat, olvasnak könyveket, mértékkel fotóznak, mértékkel sportolnak, mértékkel csajoznak, és csak mértékkel ítélnek meg másokat. Kizárólag azokat, akik a fentieket mértéktelenül teszik. Ja igen, a drogfogyasztást nem említettem. Mert ott már a mérték sem szempont, a fogyasztás ténye elég a drogfogyasztók – szigorúan mértékkel történő – elítéléséhez.
A bécsi Karsplatz régóta nem emberek találkahelye.