Spanyolnátha művészeti folyóirat

Falvai Mátyás

A Bordélyüzlet

Az ember persze olvassa a regényekben, hogy a felindulás különbféle testi megnyilvánulásokat nyerhet. Szapora légzés, verejtékezés, remegés, ilyesmik. Ijedten tapasztaltuk mégis, mennyire igaz ez. Harminc méteres magasságban gubbasztottunk a város fölött, azokat a bizonyos fotográfiákat vizslatva, és egész lényünk a buja, sötét árkokat kémlelte, a szürkés-fehér húsokat pásztázta, a nyáltól csillogó, rosszvérű mosolyoktól berzenkedett jólesőn, a szégyentelen testhelyzeteket itta magába mohón. Olyan elképzelhetetlenül sötét utakat jártunk végig képzeletben ott, a templom tornyainak tövében, a nagy, barokk homlokzat fölött meghúzva magunkat, hogy már csak attól remegnünk kellett, hogy netán lesújt reánk az Ószövetség bosszúálló istene, mint Onánra, aki hogy fivérének utódot ne támasszon, magját szentségtelen módon a földre ontotta. Jól ismertük Szodoma és Gomorra lakóinak történetét is, akik kénköves mennykő által vesztek, mert a Lót házába betérő három angyali hírvivőt „megismerni” óhajtottak volna. Sokáig tartott, mire ráeszméltünk, mit is jelent az, hogy megismerni, ezt tanáraink jótékonyan elhallgatták előlünk, így aztán lényegében tökéletesen értelmét vesztette Lót áldozata, aki leányait vetette volna prédául, csakhogy megakadályozza ezt a társasági eseményt. Így viszont annál megrázóbb volt, mikor egy idősebb társunk felvilágosított az ismerkedés valódi mibenlétéről. Összefoglalva tehát, ha a test démonait nem is ismertük még, azzal már tisztában voltunk, hogy Isten, ha létezik, hogyan vélekedik az ilyesfajta dolgokról. És akkor természetesen még kétség sem merült fel bennünk létezését illetően.

     „Honnan szerezted őket?” — kérdezte tőlem Miki a teljes elragadtatottság hangján. Szemét nem vette le a képekről egy pillanatra sem.

     „Apám boltjából. A raktárból. Van belőle néhány dobozzal. Egyenesen Párizsból hozatja, Bécsen keresztül.”

     „Atyaég, Párizsban aztán tudnak élni!” Miki teljes delíriumban szuggerálta ugyanazt a képet már vagy tíz perce. Meg voltam róla győződve, hogy halálos szerelemre lobbant az azt ábrázoló fiatal lányba, aki a fotográfus lencséjének háttal támaszkodik növényfonatokkal díszített öltözködő asztalkáján, kedves mosolyt villantva felé a bal válla felett. Hóna alatt könnyfakasztóan tűnt elő mellének formás, puha esése, lába között gyerekes szőrzettől övezve rajzolódott ki húsos, hívogató szemérme − már amennyiben használhatjuk ezt a kifejezést egy ilyen képpel összefüggésben.

     „Légy szíves ne izzadd össze a tenyereddel. Ha apám észreveszi, hogy hozzányúltam, kibelez.”

     „És a borát nem fogja hiányolni?” A nyomaték kedvéért vigyorogva meghúzta az üveget, amit szintén a papa raktárából csentem el. Megnyugtattam, hogy annyi bor van a raktárban, hogy mire észrevennék, már túl leszünk a matúrán, és különben se gyanakodna rám. Nem is emiatt aggódtam. Sokkal inkább az bántott, hogy a lehető leghamarabb vissza kellett csempésznem a párizsi fotográfiákat. Naphosszat el tudtam volna nézegetni a képeket. Hamvas lányok labdáztak egyetlen pókháló vékonyságú szaténkendővel takarva, érett matrónák ontották márványasztalokra súlyos, anyai bájaikat, atlétikus izomzatú, keménybajszú férfiak tették magukévá az ellenkezést mímelő szüzeket, három grácia tárta szét gyönyörteljes ígéreteket hordozó, bozontos lábaközét, bornírt, fensőbbséges arckifejezéssel, kezében kínai legyezőt rebegtetve. Kedvenceink azok a képek voltak, amelyeken papruhába öltözött férfiak csúfolták meg vérbő apácák tisztességét. Ezeket nézve percekig fuldokoltunk a röhögéstől, valamelyik paptanárunkat odaképzelve a jelenetbe.

     Ahogy alkonyult, vészes közelségbe került a vacsora, ideje volt visszaszöknünk a templomtetőről az internátusba. Kiittuk a bor maradékát, és szédítő magasságban, kissé kapatosan imbolyogva megsodortunk egy utolsó cigarettát (a lelőhely mi más lett volna, mint apám raktára), óvatosan végigtekintettünk a főtéren, nehogy kiszúrjon minket valaki odalentről, aztán irány a rejtekutak csak kettőnknek átlátható kuszasága, végül a legváratlanabb helyen előbukkantunk egy mások számára örökre zárva lévőnek hitt kis ajtón, és máris az internátusban voltunk. Arcunk égett a bor, a fotográfiák és a kaland jóvoltából, szörnyen emésztett bennünket a bűntudat, ugyanakkor éreztük, hogy egyedülálló férfiak vagyunk társainkhoz képest. A kis Turcsek Gyuri csillogó szemmel előadott kérdésére, hogy ugye megint fenn voltunk képnézegetőben, annak az embernek az arckifejezésével bólintottunk, aki számos kontinens ezernyi országának megszámlálhatatlan budoárját vette már be, és tudja, hogy nem nagy ügy az egész.

 

Kisgyerekkorom óta feszélyezve éreztem magam olyan helyzetekben, amikor meztelenségem mások tekintetével találkozhatott, és legalább ennyire taszított mások meztelenségének látványa is. Egyáltalában, tudomást venni arról a valamiről, amiről a művelt ember inkább elfeledkezni törekedett, nevezetesen a testről, különös borzongást váltott ki belőlem. A tornázás sosem tartozott kedvenc tantárgyaim közé a gymnasiumban, nem mintha lusta lettem volna, sőt, kimondottan fürge, ruganyos alkatú gyerek lévén jeleskedtem a különböző feladatokban, egyszerűen a környezet, a szagok, a kaucsuk-talpú tornacipők és a verejték szagegyüttese, a leheletek nehéz szaga, a gyakorlatok közben elkerülhetetlen test-test elleni feszülések során rám kenődő idegen izzadtság, a nedves testemre ráragadó padlókosz — ezek taszítottak végletesen. A tornázás utáni mosdás és öltözködés pedig egyenesen rémálom volt számomra. Már önmagában a testek csípős, sűrű kipárolgása, a fojtogatón nedves levegő közönségessége viszolyogtató volt. A felhevült, szőrtől pelyhedző, vörös mellkasok látványa, a pattanástól borított hátak és sápadt férfifenekek, a koszos lábkörmök pánikszerű menekülésre késztettek mindig. Irigyeltem és egyben gyűlöltem is azokat a fiúkat, akik méretes szerszámukra büszkén, kihúzva magukat és anyaszült meztelenül masíroztak a mosdótálhoz, fesztelenül, mi több, harsányan adomázva. Ha nem voltál rá kíváncsi egyáltalán, akkor is oda kellett nézned. Érdekes módon, akikkel szerszám ügyében a legszűkmarkúbban bánt az anyatermészet, netán testi adottságaik a legelőnytelenebbek voltak más tekintetben is (alacsony termet, lányos mell, derekas oldalhájak), ha lehet, még kihívóbban viselkedtek, minden percet a lehető legjobban kihasználtak, amit ruhátlanul tölthettek, ezzel a ránk erőszakolt mezítelenséggel próbálva elfogadtatni velünk, hogy ahogy kinéznek, az teljesen normális. Jómagam a lehető leggyorsabban végeztem dolgom az öltözőben mindig, túlzott vékonyságomra nem voltam ugyan büszke, de nem is zavart különösképpen, férfiasságom méretével viszont elégedetlen voltam, és szörnyen szégyelltem körülmetélésemet.

      „Gyula, ma este szerintem menne a dolog” — súgta oda Miki öltözködés közben. Már majdnem rászóltam, hogy ne ennyi ember előtt, aztán észrevettem, hogy szinte mindenki a mosdótálak körül parádézik, senki nem figyel. Aznap este ki akartunk szökni az internátusból. Nem volt ez olyan nagy dolog, máskor is megtettük, de most célunk is volt vele, természetesen magán a rendbontáson, mint célon túl. „Már a pénzt is megszereztem rá” − tette hozzá, és elő is ráncigálta kabátja zsebéből a gyűrött bankókat. „Jól van, tedd el, majd odafönn megbeszéljük, vacsora után” — feleltem, a templomtetőre utalva ezzel, s hozzátettem azonnal: „Ma már nem megy, holnap kapok csomagot és pénzt a papától.” Miki kicsit csalódott volt, de nem bánta, legalább ma este is történik valami, templomtető, némi dohány, talán egy újabb üveg bor tőlem, gondolhatta, és e tekintetben legalább nem kellett csalatkoznia.

 

Ez a kettőnk titka volt, ez a templomtető. Mikivel annak idején egy kétségbeejtően hosszú vasárnapi délutánon fedeztük fel azt a bizonyos ajtót, amelyet − mivel senki élő embert nem láttunk rajta keresztül közlekedni — örökre zárva lévőnek hittünk mindannyian, úgy vettük, mintha nem is létezett volna. Őgyelegtünk az internátus fényesre kopott, sárga kövein, ezredszerre bogarásztuk a lépcsőház freskóin a Salve Regina sorait, lötyögtünk a könyvtár előtt, ugráltunk a korhadt falépcsőkön, és egyszercsak, mintegy mellékesen lenyomtuk a rozsdaette, súlyos kilincset. Teljes eksztázisban vetettük bele magunkat a felfedezőútba. Sokáig tartott, mire a beláthatatlan, ormótlan gerendázat között kiismertük magunkat, és lassan kiókumuláltuk, hogy ez itt az internátus padlása, ez itt a nagy előadóteremé, most a könyvtár felett lehetünk, és így tovább. Nem egyszerre fedeztük fel ezt a mindennapjaink felett nyugvó, poros, tágas mikrokozmoszt, napról napra jutottunk beljebb az útvesztőben, mire végül olyasmit láttunk, amit addig elképzelni sem tudtunk volna: a templom padlására jutottunk. Amikor odalenn ül az ember az istentiszteleten, unalmában a tékozlón buja barokk falfestményeket silabizálva, vagy holmi fülébe tévedt élcen visszafojtottan röhögve, nem is gondolná, hogy az elképesztően tágas főhajó dongaboltozata felülről is ugyanazt az ívet rajzolja ki, csak éppen fordítva. Őrültek módjára rohangáltunk és csúszkáltunk a hosszú félhenger felszínén, és majd kirobbant belőlünk az ujjongás, hogy olyan tudás, olyan egyedi rálátás birtokába kerültünk, amely talán még legtöbb tanárunk előtt is titok volt. Kimásztunk a tetőre egy parányi ablakocskán keresztül, vagy felkapaszkodtunk a templom tornyaiba, és végigfutott hátunkon a hideg a harangra vésett soroktól. Kiderült, hogy sok elődünk, sok hajdanvolt diák, aki talán mára orvosprofesszor, jegyző vagy államügyész lett, szintén itt járt, itt kódorgott, és ez a láthatatlan együvé tartozás jólesőn melengette a szívünket, mert éreztük, hogy a vagányok kevesek által látogatott klubjába tartozunk. „E helyt járt Mónus Alfréd vala mint Csontos János az Úr 1868-ik évében, mártzius hó 4-ikén.” „Macher Lajos és Fertetics István az Úr szine előtt fogadják egy másnak szentül, hogy jellemükön csorbát engedni, becsületüket elárulni, szabadságukat odavetni, szerelmeket megcsalatni nem lesznek soha hajlandók! Szerződésük köttetett 1834 év februáriusának 15-dik napján.” Efféléket olvastunk a templomtorony falába, a harang oldalába vésve a legkülönbözőbb időpontokból, a legkülönbféle kézírásokkal, éreztük, ahogy a múlt valósággal testet ölt, úgy indázza fel a penészes falakat, mint a borostyán, és hirtelen mindkettőnknek eszébe jutott a saját apja, meg hogy ők is voltak fiatalok, és még gondolni is rossz volt rá, hogy valahol félúton az ifjúság és az öregség között úgy veszítjük el mostani magunkat, hogy észre sem vesszük. Most azonban nem a felírásokkal foglalatoskodtunk ott fenn a templomtetőn, nem is apáinkon járt az eszünk, hanem azon a haditerven, amelynek egyetlen célja az volt, hogy immár ne csupán párizsi fotográfiákból szívjuk magunkba a nőiség esszenciáját szembogarunkon keresztül, hanem hétköznapi valójában ölelhessük, csókolhassuk, ízlelhessük vágyaink tárgyát, a kéj ígéretét hordozó női testet. Hogy hol lelhetjük meg az örömök adására némi ellentételezés fejében igencsak hajlamos hölgyeket, nem volt nagy feladvány, tanáraink dörgedelmes prédikációkban ostorozták az Apácza utcai kéjtanyák bűzösnek, ördöginek festett világát, a keresztény polgárhoz méltatlan körülményeket, amelyeket e kéjnők, kávémérések és az üzlettulajdonosok maguk puszta jelenlétükkel rákényszerítettek a környék jóhiszemű lakóira.

 

[lap]Eljött hát a pillanat, s bármennyire feldúlt voltam, bármennyire hatalmába kerített az ismeretlentől és a lelepleződéstől való félelem, egy arcrángással sem mutathattam, tekintettel kellett lennem Mikire, aki elvárta tőlem, hogy mint mindig, most is hadvezérhez méltón vezessem át ezen a kétes kimenetelű kalandon. Nyugtatgattam, fölényes tanácsokkal láttam el, főként higiéniai jellegűekkel, noha én sem rendelkeztem éppenséggel több értesüléssel e tárgyban, mint hogy illő az ilyesfajta ügyletek előtt és után alaposan mosakodni. Hogy mást ne mondjak, a bujasenyv veszélyei ismeretlenek voltak előttünk. Az önfertezés az más kérdés, arról mindent a fejünkbe vertek szerzetes tanáraink, különös hangsúlyt fektetve arra a körülményre, hogy aki ennek a bűnös szenvedélynek hódol, nagy árat fizet: kimerültséghez, beteges, vérágas szemekhez, végső soron pedig a gerincvelő sorvadásához és vaksághoz vezet az önzés e fajtája, hogy az isteni villámmal sújtott Onánra most ki se térjünk. De hogy a coitus milyen veszélyeket rejteget, elképzelni sem mertük, hiszen ez olyan képtelenül bűnös vállalkozásnak minősült, hogy nevelőink nem is gondolhatták, hogy felvilágosítással kelljen szolgálniuk. Nem volt mit tenni, bíztunk a szerencsénkben, és abban, hogy ép gerincvelővel és szemünk világát megőrizve keveredünk ki belőle. Jóllehet csak ketten meneteltünk e heroikus hadműveletben, a visszavonulás teljes lehetetlenség volt. Annyit beszéltünk róla, annyit szerveztük ezt az estét, hogy egyikünk sem merte volna bevallani a másiknak, voltaképpen nincs is olyan nagy kedve most már az egészhez. Megvártuk hát, amíg elcsendesülnek a hálótermek, kiosontunk a folyosóra, ahol már nyugodtabban ölthettük magunkra misére járó kabátunkat és nyakkendőnket, a hetekkel korábban másolt kulccsal kinyitottuk a konyha személyzeti bejáratát, és már az utcán is voltunk. Szorosan a fal mellett araszolva elértük az utcasarkot, hogy még véletlenül se láthasson meg bennünket a főtéren a rendház ablakából valamelyik páter, majd két saroknyi kerülővel az Apácza utca felé vettük az irányt. Minden egyes koppanás, amelyet cipőnk sarka vert az utcakövön, messzire visszahangzott a házsorok között.

 

Az anyagtalan, mindent betöltő magány világából érkeztünk. Egy olyan világból, ahol nem volt méltóság, nem volt szeretet és csíráját sem leltük az emberségnek. Nem törődött velünk senki. Anyáinktól, apáinktól elszakítottak, ölelésük, törődésük talán már furcsa is lett volna, hajdani otthonosságát elveszítette rég. Nőket nem ismertünk, csak bizonytalan benyomásaink voltak arról, hogy mit adhat számunkra egy forró, női ölelés, vágytunk ugyan rá, mégsem értettük, mi lehet a jó a csókban. Az internátus összegörnyesztett bennünket, mindennapos létérzésünk a gyomorgörccsel volt leírható, úgy vágytunk egy kis gyöngédségre — tudtunkon kívül persze —, mint sivatagban szomjazó vándor a vízre. Hogy éltük túl azokat az éveket, máig sem értem, talán a bezártság segített: megtanultunk a kinti világ nélkül élni. A szabályok helyettesítették az életünket, döntésekre nem volt szükség, választásra sosem nyílt szabadságunk. Az unalom eltompított, a szigor érzéketlenné tett. A bensőnkben tomboló éhség azonban nőttön nőtt. Ennek az éhségnek indultunk kielégülést nyerni.

 

Afölötti szégyenemet, hogy csupán félig meztelenül, félig azonban még ruhában, máris a kisasszony törékeny kézfejére bocsátottam engedetlen nedveimet, csak fokozta a lány butuska nevetése, miközben hímzett zsebkendővel törölgette magát. Hogy semmi baj nem történt, ahogy arról a lány győzködni próbált, nehezen hittem el, hézagos tudásom azért arra kiterjedt ugyanis, hogy egy valamire való szerelmi légyott ennél némileg kimerítőbb. Izzott az arcom, dühített a nevetgélés, kiábrándított a szoba tisztátlansága, a kopott, szegényes berendezés, a gyűrött, savanyú ágynemű, a bordélyüzletből felszivárgó hahota és a karcos baritonon előadott katonaénekek. Hol van a szaténkendővel épphogy takart labdázó szűz légiessége, hol a nagyvilági gráciák bornírt terpesze, a növényfonatokkal ékes öltözködő asztalkára támaszkodó lány kedvesen incselkedő mosolya? Hirtelen rettegni kezdtem. Miközben ügyetlenül próbáltam visszatűrni ingemet félig még lecsúszott nadrágomba, valójában nem a ruhaszövettel vívtam harcomat, hanem saját könnyeimmel, melyek, már előre tudtam, megállíthatatlanul igyekeztek utat törni maguknak. A társaságomul kijelölt kishölgy abbahagyta a nevetést, arca aggódó kifejezést vett fel, végigsimította a sírástól rángó arcomat, majd a verítéktől kissé síkos mellei közé temette fejemet. Így ringatott órahosszat, én pedig lassan, nagyon lassan megnyugodtam. Nem hallottam az ordenáré baritont odalentről, nem láttam mást a világból csak a hibátlan bőrt, nem éreztem, csak hajának illatát, és szép lassan kioldódott belőlem minden félelem, minden düh és minden sértettség. Jó volt.

 

A kockakövek hazafelé éppoly kihívóan kopogtak, mint odafelé. Szólni egyelőre nem tudtunk egymáshoz Mikivel, parfümöktől voltunk részegek, női ölek illatától bódultak. Miután a sok dédelgetéstől újra felhorgadt bennem a vágy, a kisasszony szakavatott és tapintatos segédletével immár előírásszerűen ment végbe az együttlét. Miki vörös, kócos feje kétséget sem hagyott afelől, hogy az ő látogatása is hasonló eredményre vezetett.

      Visszatérve nem a hálóterembe mentünk, szinte egyértelmű volt mindkettőnknek, hogy a tető felé vesszük utunkat. Most nem kellett óvatoskodnunk, hogy meglát-e valaki a térről, az utcák üresek voltak. Kihúztuk magunkat, mély levegőt vettünk, átjárattuk a hideg levegőt magunkon, hadd tisztítson meg, hadd oldja ki a bordélyüzlet tömény illatait bőrünkből, ruhánkból. Gondosan megropogtattuk az apám kereskedéséből ez alkalomra lopott virzsiniákat, rágyújtottunk, és szótlanul nézegettük a teret. Az Apátúr-házat, a Vastuskót, amelybe a szóbeszéd szerint régi vándorlegények vertek egy-egy szöget, ha odébbálltak. Szívtuk magunkba a szivarfüstöt és a pállott, dús ködöt, amely csak sejtetni engedte a holdat, és egyszerűen nem voltunk képesek nem vigyorogni.

      Miután visszapréselődtünk a szűkös ablakon, a haranghoz másztunk a tornyon keresztül. A némán pihenő, méretét és súlyát tekintve mégis fenyegető harangtestet tartó ácsolatba Miki bicskájával róttuk bele: „1898. november 15. Fischer Gyula és Szívós Miklós földi örömökből jelesre vizsgáztak!