Spanyolnátha művészeti folyóirat

Juhász Attila

Szabadság a holtágon

 

A part pocakkal, seggel van tele;

pár szép mellen kívül más érdekest

se látsz. Délben közel van már az est:

a népnek elfogy pénze, étele.

Nyugalmas itt a népek élete —

a partvigyázó köp egy méterest,

s rejtvényt lapoz. Miért ne lenne rest?!

E vízbe ember úgyse lép bele.

 

Iszap- s homokból épül itt a vár,

s a szennycsatorna meddő végbelét

vakolja pár gyerek. Egy nőci már

pakol - esőt sejt, és gyorsan lelép;

kezében kis füzet: „A RÉGI NYÁR”.

(E nyűtt regényt titkolni illenék…)

A kocsma hangos, ám lélek se jár —

hitel nincs, van gulyás s üvegbetét.

 

(Bóják, karók — szabad strand, kis liget.

Vagy tíz tábla int: tenned mit tilos.

Tors közt csikk, dinnyehéj meg tört üveg.

Használtpelenka-menhely csalitos.)

 

Holnap jövünk megint, ha szép napot

ígérnek, s nem jön újabb szennyes ár.

 

(S bár nincs megfejtés, se még, se már,

jönnek megint a jó rejtvénylapok.)

 

 

 

Közelítő

 

Lámpával ébred a nap

 

A reggel foltos

darócát a ház előtt

szálazgatja szét

egy nénike, míg seper.

Lógó orral áll

a játszótér szélén a

villanyoszlop egy galamb

fehérlik fejebúbján

kapkodva szedi össze

a villódzó időt és

figyeli hová

sóhajtja fényét

a légszomjas délelőtt

 

Sok reklám sok hír

Még nem jött az újság

 

Kedvére bámészkodik az ablak

hümmög a rozsdás páfrányfenyő

s várnak csak várnak munkaszüneti sorban a hamvas vérszilvafák

 

 

 

Töredék − egy gyárvárosi vérszilvafáról

 

Karvastag gyökerekkel kúszik-mászik a két ház

közt egyhelyben a fény kis maradéka felé,

s szórja a földre le barnaarany, zörgő takarónak

lombkoronáját, majd foltos-nyers, szürkén

vedlett kérgével betakarja tövét a platán. Nem

küzd a diófa vele, félcsupaszan csak vár;

átsugarazza az est, s megtart abból valamennyit.

Szemben a játszótér. Ott még tartja magát

két csapzott, halkan kiabáló nyírfa. Alattuk

kis padon ülnek a szép, szótlan, öreg nénik,

nézik az alkonyi utcát, és szeliden mosolyogva

várnak; naphosszat nézik, hogy mennek

s jönnek anyával mászókát, hintát, libikókát

nyűni s rakni homokvárat a kisgyerekek,

s (messzi a nagy, Vágóhíd utcai iskola, mégis)

jönnek a napközisek és a komor tanerő.

Langyos idő van. Gépikötött lélekmelegítőt

vettek a nénik − a nap még eleget melegít,

s hogy lassan lebukik, hát mind lassan hazaindul:

elköszön és mosolyog. Egyikük aztán, hopp!,

mintha magára az ajtót rázárná, de a csendben

visszalopózik a tér túlvégén pihenő

szép vérszilvafa mellé, és − hogy az est ölelését

érzi, s megborzong hűs melegében még −

 

bíbor leplek alatt, könnyű bíbor takaróban

óvón egybesimúl az erős-gyengéd daliával:

ölel és visszaölel, hang nélküli hírre marasztal;

s percet nem számlálva időznek a percnyi időben.