Spanyolnátha művészeti folyóirat

Rónai-Balázs Zoltán

4 szobrász

Ez itt egy tárlat. Hozzá a szöveg, akár megnyitóbeszéd is lehet, szintén. Nem is hangzik el − olvasni kell. Belép az ember (Enter, vagyishogy balklikk), aztán benn van, és nézelődhet. Van mit. Mit van? Ezúttal négy kortárs, fiatal szobrászt, a szobraikat, másként: a mostot.

 

Szóval belép az ember (Enter, vagyishogy balklikk), és rögtön elsőként Raboczky Judit vasballadáit látja.

Ezek ugyanis azok. Persze, szobrok, de a kettő nem zárja ki egymást. Történeteket mondanak el, olyan rövid történeteket, hogy nincs is időbeli kiterjedésük, így olyan végtelen-félék.

 

Ha mész az utcán és jön valaki szembe (általában rengetegen jönnek szembe, és bárki szembejöhet), mire észreveszed, rápillantasz és megkapod az első benyomást róla, már el is haladtál mellette, és nagy a valószínűsége, hogy soha többé nem látod viszont. Első benyomásod tehát az utolsó is egyben. Eltűnik az illető az életével együtt, a múltjával, jövőjével és jelenével, úgy, ahogy van, mint mondani szokás: „cakk-pakk”, és számodra nincs többé, egyáltalán. Az első-utolsó benyomásod pedig 99%-ban felszínre sem merül, mert ugyan minek megjegyezni minden jelentéktelen járókelőt az aszfalton? Pedig ha megtennéd, látnál valakit, aki valahonnan jön és valahová megy, szomorú vagy vidám, ilyen vagy olyan az arca, az alkata, a tekintete. Jön és eltűnik, miközben fel, önnön lenyomataként a pillanatban, a saját homályos történetével, azzal a néhány, hiányos adalékkal, amit a külleme, a kisugárzása alapján érzel, vagy kigondolsz, és megjelenül, és csak a lényeg: tényleg nagy a homály és tényleg csak a legfontosabb sejlik ki belőle. Namármost biztos lehetsz benne, hogy akár lágyvasból és acélból is lehetne. Lágyvas és acél drótokból, mint Raboczky Judit szobrai.

És egy pillanatig se gondold, hogy te nem lehetnél ezekből az anyagokból, pont így megformálva, hogy nem vagy egy homályos, balladisztikus, elsuhanó alak, sőt, önmagad szempillantásnyira tömörödött balladája.

A szobroknak nincs címük. Cím nélkül 1., Cím nélkül 2.. Vagyis bármi lehet. Akár a neved is, annak ellenére, hogy a Cím nélkül 1.-ben a művésznő önmagát formázta meg. Egyetlen figura, aki mintegy felhőben áll, eltúlzott kontraposztban, ami különösen kecsessé teszi a tartását, légiessé az alakját. El- vagy feltűnik épp? Nem tudni, jelenleg itt van, mégpedig nem csak a teste, hanem az a valami, amit egyesek aurának hívnak, Judit pedig úgy fogalmazott meg: az alak „levegője”. Az a kiterjedés, amely szemmel nem látható, nem tapintható, de mégis érzékelni lehet valahogyan. Ott van ez a 2.-n is, csak kisebb, szinte csak mosódó kontúr, ami követi a test alakját, s itt a figura is elnagyoltabb, kvázibb. Nincs is egyedül, ketten vannak. Ugyanazon gondolat nem ugyanolyan megközelítése a két szobor. Számomra: a jobban bevésődött, határozottabb, erősebb személyiség, és a kevésbé erős, másokkal összevonhatónak visszaidézett képe.

Különösen érdekes a technika, amit a művésznő alkalmaz. Drótokat hegeszt. Ezáltal olyan benyomást kelt a kész mű, mintha grafika lenne. Térbeli, anyagból lévő grafika, amit akár meg is tapinthatunk, belenyúlhatunk a „levegőjébe”, akár magába a figurába is. Nincs és van, légies, szellemszerű és abszolút anyagi, földközeli egyszerre. Emlékkép és jelenvaló valóság. A „vonalak” pedig egyszerre tűnnek ösztönösnek és precízen megtervezettnek. És ez minden valószínűség szerint így is van.

De mindenképpen élettel teli, lendületes, már-már indulatos a mű. Jól tükrözi Raboczky Judit habitusát. Olyan művészegyéniséget feltételez, aki „lendületből szobrász, indulatból születő megbízható tudás birtokosa, ösztöneiből futja a ráció és az emóció, a szakma és a költészet fedezetére is”. És itt el is jutottunk oda, hogy ki lehessen mondani, ami, úgy vélem, szemlélve a szobrokat, ha csak fotón is, egy monitoron, nem szorul külön bizonyításra: ezek az alkotások költőiek. Nem ragozom tovább, mert tényleg nincs minek. A létünk idegenek szemébe küldött, precíz skiccei.

 

Amik után egy teljesen más világ. Bocsánat: a világ feltehetően ugyanaz, de gyökeresen eltérő alkotói szemlélet választja ki belőle a megfogalmazandót, és önti formába más anyagokból és máshogyan: Kontur András.

 

„'Ablakok' címet viselő sorozata − a hagyományos kőszobrászat területén eddig elképzelhetetlennek tartott jelenséggel foglalkozik − mégpedig az átszűrődő fénnyel való kommunikálás lehetőségeit járja körül.” tudatja a Körmendi Galéria honlapja, nos, ennek egyik darabja szerepel itt elsőként, a Boltíves ablak I.

Se belátni, se kilátni nem lehet rajta. Nem azért, mert nincs, nem azért, mert nem átlátszó benne az üveg (ami nem is található benne), hanem mert − nincs honnan. Ebben a toronyban nincs belső tér. Csak és kizárólag az ablakok. Mondhatni egymásba nyílnak vagy egymásra. Átlátni lehet csupán, mintha kulcslyukon néznénk, ám valami mást is tud: átszűrődik rajta a fény. És ez a fény a szobor része lesz. Mondhatni, erről szól.

Hogyan tesz egy templomot fenségesebbé az ablakain behatoló vastag fénnyaláb? Legyen az szűrt, vagy éles, színes, vagy fehér? Hogyan változtatja a hangulatát, esztétikumát bárminek, amin hely van hozzá, a rajta áthatoló világosság? Minden más lesz, egy árnyalatnyi borulástól, tíz perctől, naplemente előtt. A tapintása, a távolsága lesz más és más. A kőfalra vetülő reflektorfény szemből nézve, a fal mögül, kiélesíti a kontúrokat, de be is horpaszthatja a széleket, drámaivá teheti, vagy éppen líraivá magát a teljes érzetet. Nagyon erős a fény. Nekem erről beszél Kontur Andrásnak ezen munkája. És látom, hogy a fényt áteresztő rés körül a szobor többi része jóformán csak kitakarás, asszociációs kapaszkodó és méltó elegancia a megformálásban, de magában az anyagban is.

András drága és cseppet sem profán anyagokat használ: würzburgi kagylós mészkövet, afrikai fekete gránitot, chilei kemény mészkövet. „Letisztult formák, nagyon finom részletképzések és az anyag tulajdonságainak határait súroló felületek” állnak elő belőlük. Mindehhez adódik, hogy a szobrok archaikus formákat idealizálnak. Már a boltívek is, de még messzebbre nyúlt vissza az alkotó, mikor a Lándzshegyek I.  megformálásába kezdett.

Ez már az őskor. De az egykori vadász- és harcieszköz így, itt, fekete gránitból faragva és csiszolva monumentummá, obeliszkké változott, önnön formai szépségének áramvonalas képviselőjévé. Pőrén hagyott esztétikuma oly mértékben nyilvánvaló, hogy eluralja a körülötte lévő teret és feltárja a formában rejlő energiákat. Hogy aztán ezt bizonyos szakralitással (ne adj' isten, prehisztorikus monolitok felködlő képe), vagy a múltba enyészett, túlélésért harcba induló egykori ember pátoszával köti össze valaki, esetleg mindkettővel, vagy épp egyikkel sem, és megmarad a forma-szín-anyag konkrét képzet nélküli csodálatánál, azt mindenkire magára bízom.

Ellentétben a Napkorong-gal. Itt nehéz lenne elvonatkoztatni. Persze, el lehet, de azt hiszem, jobb meghagyni Napnak. Napábrázolásnak. Olyannak, amiben ősi és modern áll együtt (sietek megjegyezni, nem a modernizmus jár a fejemben).

Egyébiránt a Nappal kapcsolatban többféle elképzelés élt már e földön. Ide talán legtalálóbb az, hogy egy fényes korong, ami lóg az égen. Esetleg halad. Nem, ez még nem a heliocentrikus világkép, amiben egy szászázalékig materiális, izzó héliumgömböc körül rohangálunk, többszörös forgásban és hitetlenül, saját végességünk lelombozó és szintén véges tudatában. Ez a mészkőből faragott napkorong még a valahai, élő Nap. Sugarai önnön felületének hullámzásában, a csipkézett szélei mind-mind élőnek mutatják. Nincs szeme, szája, orra, de nem már, hanem még nem antropomorf. És nagyon jó választás az anyaga: üledékes kőzet, maga is múltidéző, ami a megformálással, ami friss, mai, és mint a szélének rendkivül finom megmunkálása is mutatja, bravúros és eredeti, szépen emeli át ezt az elsüllyedt, mégis nagyon emberi Nap- és világelképzelést a mostba. Ide, ahol nem emelnek neki templomot, hanem egy kiállítótér szeparáltsága és kiemelő környezete jut csupán, és leginkább csak ahhoz, hogy találkozhassunk a tárggyal, ami mindezt átadhatja nekünk.

Egy szó, mint száz: Kontur András olyan alkotó, aki képes emelkedetté tenni, a szakrális érzésével feltölteni egy teret, és eszünkbe juttatni, honnan vagyunk.

 

Ezután azt látjuk, valami ki van véve valamiből, és ezáltal egésszé válik. Valamiből ki van véve valami, és ezáltal egésszé válik. Valami be van rakva valamibe, és ezáltal kiemelkedik. Valamibe bele van rakva valami, és ezáltal kiemelkedik. Közben jelentőssé lesz, megtisztul egyébként ott levő függelékeitől, amiket természetes tartozékainak érzünk a hétköznapokban. Szanyi Borbála három alkotása következik.

 

Elsőként a Lépcső, egy vas téglatest, kis betüremkedésekkel, lyukakkal az oldalán; négy, magas fémláb tartja. Képzeljük el, hogy egy teremben tartunk felé, akkor látjuk ezt, ahogyan haladunk, ez az első benyomásunk. Kissé közelebb érve (az ember közben önkéntelen a lyukakra koncentrál, hiszen azok törik meg csupán az oldalfalak sima síkját), látjuk, vagy csak azt hisszük, hogy látjuk: a téglatest nem tömb, a lyukak nem puszta mélyedések. Inkább egy vágy ez, legyen a rés: rés, amin be lehet nézni, bekukucskálni, odabent − legyen valami. Bármi. Akár csak űr. És odaérve valóban ez fogad. A rés: rés. És ha már az, az ember benéz. Benéz, és egy lépcsőt lát. Semmi mást. Csak egy lépcsőt. Ugyanolyan vasból, annyi fénnyel, amit a kis nyílások beengednek a szűkös térbe. Nem is férne el ott más, de nem is kéne más. A lépcső van ott, amit nem mosnak fel soha, nem beton, nem műkő, márvány, gránit, vagy trepni-lemez, nem fa, amin csillogna a lakk, vagy padlószőnyeg fedné, nem járnak rajta emberek, nincs a kovácsoltvas korlát, nincs hozzá a szoba, nincs az emelet, az ajtók, ezen még nem esett el senki, és nem is fog, kora sincs, amit a fokok kopásából megsaccolhatnánk. Nem, ez nem az a lépcső, amin fellihegünk a harmadikra, szitkozódva, hogy rossz a lift. Ez a másik, miközben ugyanaz: ez a fel és a le, a valahonnan valahová, a kongás és üresség a haladás tranzitállapotában, a csosszanások félhomálya, a fokozatok, a gyanúsan idő-szagú huzat… Gondban vagyok. Talán, ha azt mondom, ez alatt nem alszik ott a besurrant hajléktalan, de az örök hajléktalan mindig ott van, az valamelyest konvergál ahhoz, amit mondani szeretnék.

Aztán itt az ellenkezője: a Materia Modus. Mármint az irány ellenkező. Ezeknél a szobroknál külső burkából, magából a test formájából, az elsődleges látványból lett eltávolítva az ember. Mindaz, ami az ember, mint anyag. És a burkok sem maradtak meg épen. Fragmentumok csupán. Egy fragmentum-csoport. Anyaguk a követ idézi, a homokkövet, ami könnyen formálható, de nem állja az időt, kopik és mállik a széltől, talán láttak már ilyet. Mégis inkább a klasszikus szobrok márványa jut eszembe, amint nézem a tökéletes testek (burkok) „maradványait”. Az ember itt szép. Idealizált szépségű, amilyen nincs, vagy nem jellemző. Mármint ránk, konkrétan ránk, mert mi vagyunk az úgynevezett emberek. A görög szobrok tökélye ez, és az elmúlás hangulata szivárog körülötte, akár a valódi ókori emlékek körül, melyek törötten, orr, kar, pénisz, vagy más egyéb nélkül ácsorognak a tárlókban. De ezek mégsem olyanok teljesen. Ezek belülről is üresek. Nem maradványok, hanem csak nincsenek teljesen jelen. És a képzelet, az érzet nem tétovázik: kiegészíti rögvest, miközben nem vonatkoztat el a valós látványtól sem. Ezek az emberek egyszerre vannak és nincsenek.  Embertest-maszkok. Bárki lehet mögöttük, bármilyen bárki. De nincs senki, tehát mindenki ott van. Mint önmagában rejlő szép, úgy anyagi, mint nem nem az, ahogy mi is.

Nem kevésbé különös mű a harmadikként választott Psalmus Hungaricus. Ihletése a címében: kinek nem ugrana be azonnal Kodály? Meg rögtön utána Dsida Jenő? Magyarság. A legszebb értelemben. Itt facsipke. Nekem valahogyan Erdély jut róla eszembe, nem tudnám megmagyarázni, miért. De az asszociációt nem lehet megkötözni. Kinek mi. Úgy értem, melyik terület. Aki szakértője a népművészeti motívumvilágnak, annak nyilván a pontos hely − de nem biztos, hogy neki a jobb. Meg mindegy is.

A motívum mintha beleerodált volna a fába, ezekbe a lécekbe. Láttak már nagyon öreg deszkákat? Olyan igazán öregeket, amiknek bordás a felületük? Napszítta, száraz kerítésekre gondolok, faluhelyt, öregek házai körül. A Wapedia ezt írja: „Évgyűrűk. A mérsékelt övi fák mindhárom metszetén felismerhetők, kialakulásukat az évszakok váltakozása okozza. Leginkább a bütümetszeten szembetűnők, mint a bél körüli koncentrikus körök vagy ellipszisek. Az évgyűrűben két pászta különíthető el: a tavaszi vagy korai pászta a tavasszal, az intenzívebb tápanyagfelvétel idején képződött, lazább szövetekből áll, a nyáron létrejött „őszi” vagy kései pászta ennél tömörebb. A sugármetszeten az évgyűrűk párhuzamos vonalakként, a húrmetszeten parabolikus vagy szabálytalan görbékként látszanak.”

Ezen évgyűrűk puhább és keményebb rétegei váltakoznak Borbála hosszában szétvágott egykori fatörzseiben, és mintha az idő már hozzálátott volna, hogy a gyengébb, porlékonyabb tavaszi pásztákat kimállassza az ősziek közül. Mint az elképzelt kerítésben. Jelen esetben viszont ezt a munkát a művész tette meg, úgy alkítva ki folklorikus motívumait, hogy közben meghagyja a fának ezt a mintegy mágától „születő” mintázódását. Szép és érzékeny leképezése Kodály zenéjének, távol politikától és flaszterszagú irredentizmustól. És nincs a falu, nincs a ház, az öregek sincsenek, csak amit jelentenek.

Ilyenek ezek a szobrok, amik látszatra többfélék. Eltérőek és különállóak, és mégsem azok, mert ez a hiány/többlet összeköti őket. Talán ez a legszembeötlőbb. És az, hogy egészebbek így, mintha a maguk tárgyi valóságában egészek lennének. Ettől lehet az is, hogy valamiféle emelkedettséggel és intimitással bírnak. Emiatt a teljesség miatt. Hiszen ott van az, takaratlanul, amit nem láthatnánk. Részesei leszünk, ennek a többletnek. És ettől nagyon emberi. Miközben beavatásszerű. Mintha a misztérium felsőbb szférái keverednének a kukkolás profanitásával. Vagy nem is keveredés ez, inkább együttállás: kétféle izgalom, amelyek egyúttal meg is szelídítik egymást. Mindez az elidegenítésen át − és ez is egy látszólagos ellentét. Mert imígyen kiemelve, mondhatni preparálva, eltávolodnak tőlünk, amiket Borbála megmutatni szánt, és, lám, mégis pont emiatt kerülnek közel, válnak megérezhetővé számunkra is.

 

Végezetül lássuk Elek Imre klasszicizáló-hiperreális kompozícióit, amik másfelől közelítenek, de nem kevésbé pontosan találják meg a célt: antik formarend és formakultúra.

 

Csak rá kell nézni a Női akt-ra, vagy párdarabjára, a Férfi akt-ra, és ez a kijelentés nem szorul bizonygatásra. Elek Imre alkotásaiban valóban klasszicizál, illetve elegyedik bennük a hiperreális és klasszicizáló megjelenés. A két szobron ez már a teátrális tartásban is megnyilvánul, de a részletgazdagság és precízség, mely a szakma fortélyainak alapos ismeretét igazolja, szintén erről vall. De nem szeretném elvenni (nem is tudnám) a műtörténészek kenyerét, no, meg nem is ez a dolgom… Az összes eddigiekből tehát maradjunk meg a teátrális kifejezésnél, és gyorsan fosszuk meg minden pejoratív felhangtól. Merthogy sem a nő, sem a férfi tartása nem olcsón mesterkélt. Inkább felfokozott áhítat érződik a nőalakon, és a férfi is vár valamit, mintha ráhulló esőben állna, ráhulló áldásban: mindkettejükről gondolhatnánk, hogy egy szertartás résztvevői, semmiképpen sem hétköznapi a közegük. A finom, pontos, aprólékos megmunkálás, a nő archaikus kéztartása, ami szentképekről is visszaköszön, kiválóan közvetítik ezt. Egyikük, a férfi, feszült, a nő nyugodtabb, de mindkettejükről sugárzik az átszellemültség. Furcsa ez ebben a high-tech, monetáris és fogyasztó-halmozó szemléletű korban, talán pont ez, ennek ellenérzete hívta őket létre. Ám a  közös átszellemültség dacára ellentétpárnak tűnnek mégis. Nézzék csak meg, a férfi mintha várná, hogy közelítsünk, a legteljesebben odakinálja magát, a nő gesztusa viszont elutasító, távolságtartó, mintha azt mondaná: ne közelíts, ne zavard köreimet. Hűvös és szentséges, kívülálló − ám valójában mindketten kívülállók, mert ma nézzük őket, és ma nem divat az effajta szélsőséges gesztus. Mintha letompítva élnénk, a zárkózottságunk viszonylagos és átjárható, a lelkesedésünk életlen hozzájuk képest.

De érdekes az anyag is, amiből ezek az alakok készültek: ólom. Ez a lágy, puha, és nagyon nehéz fém, ami fáradságot, szürkeséget idéz. Nekünk. De az ókori római világban az ólom volt az, amit a legalkalmasabbnak tartottak a földöntúliakkal való kapcsolatba lépésre. Feltárt akkori sírokból garmadával kerül elő. Ha ez az eredeti oka itt ennek a fémnek, ha nem, találónak érzem. És így vagy úgy, de mindenképpen az anyag mély tiszteletét sugallja, azzal együtt, ahogyan Elek Imre megformálta.

Nemkülönben az Apám portréja című viasz munkáján, ami azzal a különlegességgel bír, hogy a szemeit nem viaszból készítette a művész, és nem is belevájta, hanem üvegszemeket applikált a fejbe. Tette mindezt olyan szándékkal tán, hogy a tekintetének mélysége is legyen, a hatás mindenesetre ez. És ez sem különösebben dívik manapság. Persze, kérdezheti bárki, ugyan, hogy a francba lesz egy üvegszemtől mélysége a tekintetnek. Hiszen az az élettel járó sajátosság, a portré pedig viasz, abban lélek ugyan nincs. Hát, ezek szerint mégis van. Úgy alapvetően a viaszban nem, de ebben igen. Ha belegondolunk, ravasz technika ez az üvegszemes: tökéletesen egyesíti a hiperreál törekvést és a klasszicizálót. Hiszen így, amint az látszik is, az arc sokkal valószerűbb. Viszont nemrég, Nápolyban járván, láttam Pompejiből való szobrokat, ahol ugyanezt a megoldást használta a letűnt mester, a különbség csupán annyi, hogy azok üveg helyett drágakőből készült szemek voltak. Nem új találmány tehát. Ráadásul ebből az alkímiából újfigurális, kortárs szobrászat áll elő − ezt adják össze! Az eredmény mindenképp jó lesz.

Végére hagytam a Portré installáció.t, ami az előzőhöz hasonló módon készült, épp csak ifjabb embert ábrázoló szoborból, illetve két fotóból áll. A fotókon a szobor feje látszik, előbb nyitott, majd lehunyt szemmel. De ezt hadd bontsa ki a készítője:

 „Tulajdonképpen ebben a munkában az érdekelt, hogy maga az emberi élet pulzálása, ciklikussága, ahogy lehunyja a szemét, pislog, hogy jelenhet meg egy installáción belül, az, hogy lehunyt szemű portré, a nyitott, megint lehunyt szemű, az életnek ezt a kis lüktetését próbáltam átvinni, tulajdonképpen egy meditatív út az élet és a halál tárgykörén belül.”

Nem óhajtok ehhez különösebben semmit hozzátenni, nézzék az installációt.

Talán csak annyi, hogy Elek Imre többi szobra is olyannak tűnik, mint ami az élettel foglalkozik, a léttel. Sőt, az itt szereplő bármelyik alkotóra igaz ez: valójában a bennük, bennünk lévő, őket és (naná) minket is körülvevő, magába foglaló létezés, úgy, ahogy van, szegmenseivel és fragmentjeivel, vagy azokban, ami megjelenik a műveikben, a sokat emlegetett mai létezés − és talán nem is rossz ez befejezésnek.