Spanyolnátha művészeti folyóirat

Szekeres Szabolcs

Mézesmadzag

Zalán Tibor: Göncölszekér
Palatinus, 2010

 

 

Zalán Tibor majd tíz évvel a Papírváros című, ötkötetesre tervezett regényfolyam első két részének publikálása után újra prózával jelentkezett. Becsapós könyv a Göncölszekér, hiszen könnyen és gyorsan olvashatók a novellák, mondhatnám úgyis, hogy a szerző elhúzza az olvasó előtt a mézesmadzagot, aztán magára hagyja. Fejlődésregényként indul a kötet, aztán mozaikos szerkesztésű, sokféle rövidprózai műfajt felvonultató, hullámzó színvonalú novellagyűjtemény lesz belőle.

 

A tartalomjegyzéket fellapozva, a fejezetcímek alapján más típusú novellákra számíthatunk, mint amiket végül is olvasunk. A négy közül az első nagyobb egység a Téglagyári történetek címet viseli - a kisgyermekkor „banális dolgairól" szól ez a fejezet: többek között Okrös Pityu zöld színű taknyáról, az elbeszélő-főszereplő első (kudarcba fulladt) szexuális élményéről, Kövér Margit kopasz picsájáról, a rengő mellű Ökrös Icáról, amint hanyag eleganciával kiveri a két megrettenve vágyakozó kamasz farkát, az abonyi téglagyárban tartott titkos összejövetelekről. Olvasás közben szinte látjuk Federico Fellini Amarcord című, témába vágó filmjének felejthetetlen képkockáit.

Az első rész novellái mögött ott settenkedik kimondva és kimondatlanul a halál, az elmúlás érzése. Fájdalmasan szép írások ezek, külön írói bravúr, ahogy a ciklusvégi novellákban, a narrátor gyermeki tudatán keresztül becsúszik a szöveg világába a kora Kádár-kor diktatúrája. Itt találjuk az egész kötet legihletettebb darabját, a megrendítően szép, balladai szerkesztésű A rendőr vére című írást.

A legtöbb írás in medias res kezdődik. Gyakran már az első mondat a szöveg világába rántja, és kíváncsivá teszi az olvasót. Ilyen például a Zsilettpenge és viharkabátok felütése. „Azóta se tudja senki, ki ültette, miért ültette a csúszda közepébe.", vagy a Kriptában játszók első mondata: „A Jambó anyósa átvágta a torkát". Az expozíciót követően visszacsúszik az időben az elbeszélés, majd a jelenbe ugrik a történet.

A második ciklus a Galamb címet kapta a szerzőtől. A mindössze öt novellát tartalmazó részre a mozaikos, töredezett szerkesztésmód a jellemző, az író a tudatalattira kíván hatni. A legjobb példa erre a ciklus címét adó A galamb. Itt megint az olvasói asszociációk nyomán feltámadt elvárásokkal játszik a szerző, hiszen a cím által felkeltett várakozással ellentétesen a novella egy hétéves kislány megrontásáról szól. A nagyszerűen felépített írás a horror eszköztárával hat, mindig tudjuk, hogy a következő bekezdésben, esetleg mondatban közelebb kerülünk a tabut jelentő témához, de tovább olvasunk, abban reménykedve, hogy nem, ez mégsem lehet az, amire gondolunk, pedig a szöveg egyre kevésbé hagy kétséget, hogy valójában mi felé is halad a történet. A Zongoraórák esetében a szerző a dráma felé, míg a Negro esetében a líra felé szélesíti a szövegek értelmezési, továbbgondolási lehetőségeit. Az előbbi mögött a Halvérfesték címmel írt színdarab húzódik meg, míg az utóbbi Opus N3: Koga című verseskötethez kapcsolódik.

A Pál című harmadik egységben a befogadó becsapását célzó, abszurdba és groteszkbe hajló trükknovellák vannak túlsúlyban. Itt érvényesül a legdominánsabban az a nyelvi játékosság és megformáltság, ami a szerzőt a verseiben is jellemzi.

A Villanások tágra nyílt pupillában darabjai a karcolatok, krokik határát feszegetik. A frappáns ötletek néhol közhelyesre sikerülnek. Ilyen A tanítvány, amelyben az egykori diák agyba-főbe veri egykori tanárát. Hasonló a probléma a Galambos Éva nem jött el című szöveggel, itt egy lány prostituálódásáról olvashatunk, némileg ironikus stílusban.

Zalán Tibort nem izgatja az írás nehézségeit firtató narratíva, vagy a történet(ek) szintjei közötti átjárhatóság. A kötet regényigényű lélektani prózaként indul, amely után joggal várhatná el a gyanútlan olvasó a hasonló folytatást. Az, hogy ez végül is nem történik meg, nem gond, ám a következő három egységbe válogatott rövidprózákról nem derül ki, hogy milyen elvek alapján kerültek a kötetbe, így véletlenszerűnek tűnik a könyv szerkezete.

A Göncölszekérben sokkal hangsúlyosabban jelennek meg az életrajzi motívumok, a referenciális utalások, mint Zalán Tibor ezt megelőző prózai munkáiban. Persze vannak azonosságok is, ilyen például az emlékezetforgácsokból felépülő, csapongó elbeszélő szerkezet, vagy a személyiség szétesését kutató írói szándék. Jellemző az írásokra az imponáló magabiztossággal kezelt poentírozási technika, néhol a vérbő humor, ám az olvasó emlékezetében inkább az olyan szívszorító novellák maradnak meg, mint amilyen a kötetindító Muci, A rendőr vére, A galamb és a Negro.