Spanyolnátha művészeti folyóirat

Szalai Zsolt

Négykerekű-történetek a világ-egészből

Novák Valentin: Ecettel savanyítok − Memento Móni című novelláskötetéről
Ikerhold Kiadó − Pont Kiadó, Budapest, 2010

 


 

 

Novák Valentin novelláskötete olyan világba enged bepillantást, amely a legtöbb ember számára nem létezik, és ha mégis, ismerete róla korlátozott, megértése, érthetősége gátolt. A fogyatékkal élők, a mozgássérültek helyzete olyan kérdés, amely csak ritkán része a társadalmi közbeszédnek, ritkán lép túl az előítéleteken, illetve az elfogadást hangsúlyozó frázisokon. A közhelyszerűen hangozatott emberi jogokat biztosítani és gyakorolni kell; a kirekesztés megszüntetését célzó, az integrációt sürgető törekvések csak akkor valósulhatnak meg, ha a társadalom ilyen-olyan módon tapasztalatot szerez arról, ami iránt elfogadónak, toleránsnak kell mutatkoznia, ugyanakkor ennek mégsem szabad maga után vonnia a különbözőségről való megfeledkezést, a pozitív diszkriminációról való lemondást. Utóbbi persze csak abban az esetben működik, ha valódi segítséget tudunk adni, a biztosított jogokkal pedig élnek, élni akarnak.

     Az irodalomban alig megjelenő téma felvállalása az Ecettel savanyítok című kötet vitathatatlan, elismerendő erénye. A mozgássérültekről szóló írások megszületését mintha mindezidáig tabuk akadályozták volna, de könnyen lehet, hogy ennek oka inkább a társadalmunkra jellemző szegregáció. Hiszen hiába minden empátia, szociális érzék, ha, a fogyatékkal élők és „egészségesek” egymástól külön, intézményesített keretek között, elzárva élik életüket. Emiatt, ha születtek is ilyen művek, akár sérültek, akár épek tollából, az olvasóközönség hiányos ismeretei, csak ritkán e sajátos világra fókuszáló figyelme miatt csak korlátozott nyilvánosságban reménykedhettek. Novák Valentin, aki több évig a Mozgássérültek Állami Intézetének volt munkatársa viszont hiteles tapasztalatokkal rendelkezve elkövette az újabb mai, magyar merényt (ami amúgy első kötete, a NO! JÉ! alcíme volt), amely minden realisztikussága mellett bizony megdöbbentő, néhol akár provokatív módon tárja fel ezt a miliőt, úton-útfélen szembesülésre, nézőpontja megváltoztatására kényszerítve az olvasót: „Ezekben a középkoriakban semmi »tolerancia« nem volt. Csak ma ilyen »nagylelkű« a társadalom! Akkoriban farkaseledelnek hagynak az erdőn. Őszintébb kegyetlenség. Nem, nem örült volna Balassi, hanem addig küszködik, míg át nem esik a mellvérten oda, ahonnan fölvitték. Magatehetetlen katona, béna szerető, földhözragadt költő kinek kell?! Ma bezzeg mehetne klubokba! Még paralimpikon is lehetne! A döntőben egy törököt szurkálna szitává, hogy aztán föltolják a dobogóra... Bestsellert írhatna lányfaló életéről, s az égi büntetés sorsformáló, nyomorékfaragó elkerülhetetlenségéről. Mondhatom, hamar elhagyná az ósdi, esztelen verseket. Már akkoriban mosolyfakasztó, elavult holmi volt a vers. Az interneten előbb találna valakit, csak meg kellene tanulnia nem-magyarul, s csetelhetne is egy sorstársával, vagy átverhetne egy épet az első, vízválasztó találkozásig, mikor mind a két felet, de leginkább az épebbiket nyakon öntené a valóság.

     Olyan valóságról beszél, amelybe az ember kényszerül. Ennek megfelelően az olvasó is kénytelen levetkőzni előítéleteit, saját nézőpontját másikra cserélni, és egy kerekesszékben ülő ember perspektívájából szemlélni a világot. Szemlélni, passzívan be- és elfogadni, már amennyire elfogadhatóak az ábrázolt sorsok. Általában nem azok, többnyire a történetek szereplői sem képesek feldolgozni tragédiájukat, a mindig nyilvánvalóvá váló korlátaik emlékeztetik őket arra, hogy végérvényesen mások. A kiszolgáltatottság, a változtathatatlanság, a korábbi vagy a soha nem is egészséges élet tudata sajátos magatartásformákban, világképekben nyilvánul meg.

     A kötet két ciklusból áll. A Plázatekergő történetei egymástól függetlenek, bár egyes novellák estében kimutathatók térbeli és időbeli érintkezések. A második ciklus, a Mementó Móni egyes darabjai természetesen önállóan is olvashatók, összetartozásuk abból ered, hogy egy intézetben lakó közösség minden- és ünnepnapjaiba enged bepillantást.

     A kötetnyitó írás (Aztán) lényegében egy belépőt kínál: a narrátor egy rock-koncerten találkozik a mozgássérültek világával, amelyen a frontember tolószékben/ből adja elő a közönséget sokkoló-lenyűgöző produkcióját. Majd röviddel ezután egy bottal közlekedő lányt próbál „nevetséges udvariassággal” előreengedni. A lány reakciója, ezek az élmények indítják arra, hogy segítőként részt vegyen a mozgássérültek életében. „Aztán megláttam szemében a sértettség semmivel össze nem téveszthető villanását. Aztán ott maradtam közöttük évekig...

     Az első ciklus darabjaiban különféle élettörténetekkel, túlélési stratégiákkal és tragédiákkal találkozunk. A címadó novella hőse a fogyasztói társadalom ironikus megfigyelője, aki mindennapjait egy plázában tölti, és közben kiismeri, kategorizálja a különféle, furcsa szokású embereket. Ez egyszerre jelent számára szórakozást és megerősítést, mert miközben figyeli a különböző kasztokba sorolt figurákat (bizniszbeduinok, play-koptok, szavannabóklászók stb.), önmagát is egy ilyenhez tartozónak fogja fel, és fogadja el. A Lélekző csomó egy polihisztor és életművész története, aki Istenen kíván elégtételt venni sorsáért, a saját temetésére gyűjt, hogy a tengerbe dobják földi maradványait. „Legalább holtomban ringhassak bölcsőben. Az élet bölcsőjének színén.” A Szent Balerinben pedig egy balesetben a lábait elvesztő táncosnő belátva, hogy eddigi élete nem folytatható, rituálisan eltemeti balettcipőjét.

     A Memento Móni novellái mozgássérült fiatalok intézeti életét mutatják be. Feltárják azokat a lelki és testi szenvedéseket, amelyek pozitív életszemlélet nélkül a kiszolgáltatottság, megalázottság érzésével mérgeznék mindennapjaikat. A szereplők, egészséges társaikhoz hasonlóan, sőt érzékenyebben, érdeklődve szemlélik a testükben lezajló változásokat. Természetes módon foglalkoztatja őket szexualitás, azonban vágyaik kielégítésében éppen saját testük jelent akadályt, hátrányt. A szerelmi kapcsolatok sikertelensége olykor mélyebb depresszióhoz, kudarckerüléshez, a nemi identitás torzulásához vezet, ugyanakkor itt is van humor, amely képes elviselhetőbbé tenni a problémákat. A test romlandóságának, korlátainak megtapasztalása a fiatalokból saját sorsuk kinevetését, de gyakran lázadást, önpusztító hajlamot vált ki. A Röhögünk című novellában hegyről gurulnak le, Gyusz viccet csinál a műkezéből (kiteszi az ablakba), azt a hitet erősítik magukban, hogy már nem érheti baj őket, de a történet mégis tragédiával végződik.

     A kocsmázás, kábítószerrel való élés is úgy jelenik meg, mint ami elviselhetővé teszi ezt az állapotot, a Karácsony viszont éppen Alien öngyilkossági kísérletét beszéli el: a műsor, illetve buli ideje alatt gyógyszerrel, illetve pengével akar véget vetni az életének, de a berúgott Gyusz belökve a WC ajtaját fellöki Alien kerekszékét, kiröhögi, aztán visszatolja a partiba, ahol megszabadul piruláitól, és letesz szándékáról.

      Novák Valentin könyve döbbenetesen közel hozza a mozgássérültek világát, realisztikus közvetlenséggel, pátosz, s mindenféle narrátori empátia nélkül mutatja be élettörténeteiket, szembesít problémáikkal. Az egyes szám első és harmadik személyű megszólalásmódok váltogatása, a beszédmódok viszonylagos egyformasága viszont arra enged következtetni, hogy nem elkülöníteni, hanem integrálni akarja világukat az egészségesekébe. Erre utal az is, hogy hősei gyakorta töprengenek metafizikai kérdéseken, hangoztatnak egzisztencialista gondolatokat, illetve az is, hogy többször alkalmazza a párhuzamos cselekményszövés technikáját. Az élet igenlése, szeretete, a tragédiák, gondok elviselése a fogyatékkal élők és az épek számára egyaránt fontos. Hiszen nemcsak a gondozottak, a gondozók is küzdenek, küzdhetnek problémákkal. A Rakétaállomás című zárónovellában az egyik nevelő, a munkahelyi és magánéleti problémák miatt magát sárga földig leivó Vendelin összetalálkozik az egyik ápolttal, aki láthatólag jól érzi magát, felcsíp egy lányt, míg őt otthagyja mindenki, mire magának megjegyzi: „Magam is lelki féllébú vagyok. (...)  Kell ezeknek támasz? Jobban viselik a terhet, mint mi, egészségesek, akik azért vagyunk, hogy nekik segítsünk. Elvileg, jó lenne, ha elbeszélgetnének velünk. Erőt adandó. Lehet, még el is sírnánk magunkat.”