Spanyolnátha művészeti folyóirat

Turbuly Lilla

Mesevíz-vezeték-szerelés

Salman Rushdie: Hárún és a Mesék Tengere − Budapest Bábszínház

Egy olyan előadásról szeretnék írni, amelynek nem mostanában volt a bemutatója, hanem még 2009 végén, de talán értékeihez mérten kevesebb figyelmet kapott. Bár nem gyakran játsszák, most is szerepel a Budapest Bábszínház repertoárján, így van rá esély, hogy akár gyermekkel (nyolcéves kortól ajánlják), akár anélkül megnézhessük.

      A Hárún és a Mesék Tengerét Salman Rushdie az 1980-as évek végén, már kiátkozását, vagyis a rá kimondott fatvát követően, kényszerű rejtőzködése idején írta. Ez a szorongatott élethelyzet nyilván kihatott a meseregényre is, és nem véletlen, hogy a „Mi hasznuk a történeteknek, ha még csak nem is igazak?”-kérdés a mű egyik meghatározó nézőpontjává vált. Meseregény, írtam, de abból a fajtából, amelynek legalább kétféle olvasata létezik: egy konkrét történet, mese a gyerekeknek, és egy másik, filozofikusabb a felnőtteknek. És, hogy tovább bonyolítsuk a képletet, itt a meseszál is kétféle hagyományból szövődik össze: a keletiből és a nyugatiból. Ráadásul az elbeszélésmód is vegyíti a hagyományos keleti meseszövést a modern nyugati narrációs technikákkal. Aztán mindez nyakon öntetik azzal a néhol melankolikus, de többnyire humoros-ironikus alaphanggal, amitől olyan jó olvasni ezt a könyvet.

      Ami azonban egy felnőtt olvasónak is gondot okoz, az a számunkra ismeretlen hindusztáni nevek sora. Ezek keverednek a lefordított, beszélő nevekkel (mint például a Blabla-sah vagy a Fecsegi). Persze, ahogy a függelékből kiderül, a hindusztáni nevek is beszélnek, csak nem nekünk. És olyan sok van belőlük, hogy némi erőfeszítésbe kerül követni, hogy mikor kivel történnek a gyorsan pergő események. Emiatt is, de persze elsősorban az epikai jelleg és a szerteágazó cselekmény okán a regény bábszínpadra adaptálása nem lehetett egyszerű feladat, de Góczán Judit jó munkát végzett. A gyermekelőadások tűréshatárának megfelelő, kb. 70 perces előadáshoz bátran szelektált: bizonyos, a történet szempontjából nem létfontosságú részeket teljesen elhagyott, máshol egyszerűsített. A keleti mesehagyományt nem ismerő közönségre tekintettel pedig némileg „európaizálta” a történetet. Érdekes, hogy az eredeti regény néhány ponton meglepő hasonlatosságot mutat az ugyancsak a Bábszínházban játszott Líra és Epikával, Szabó Borbála és Varró Dániel művével. Főleg, ami a két szembenálló országot, a szájukat ritkán szóra nyitó, csöndes csúpföldieket és Gapváros fecsegő, pletykás lakóit illeti. Mintha Epikumban és Líriában járnánk! A darab ezt a vonulatot is átírja, de megőrzi Fecsegit és Csupaszájhalat, Hárún segitőit a mesetengert elhallgattató, vagyis mérgező Khatám Sud (Mordvidék uralkodója) elleni harcban. Ugyancsak közös vonás a két darabban, hogy a királylánymegmentős mesék újkori változatát adják: napjainkra szegény királyfiak már annyira hisztissé és femininné váltak, hogy hathatós segítségre szorulnak az időközben emancipálódott királyleányok megmentésében.

       Góczán Judit átirata szerint Hárúnnak egyszerre kell megmentenie a saját családját (visszaszereznie apja mesemondó képességét ez elapadt mesevíz-vezeték megszerelésével és megtalálnia édesanyját) és a Mesék Tengerét. A saját, valós világa és a meséké között pedig párhuzamok, megfelelések vannak. Aki itt édesanya, ott megmentésre váró királylány, az édesapa a segítségre szoruló herceg, és aki itt undok politikus, ott Mordvidék mesetenger-szennyező ura. Minden logikus és átlátható — némi gondolkodás után, a regény ismeretében. Abban már nem vagyok egészen bizonyos, hogy mindez a gyerekeknek, a történettel való első találkozásukkor, teljes egészében befogadható-e. Fő vonalaiban igen, összes részletében és finomságával nem biztos.

      De ahhoz, hogy az előadás élmény legyen gyereknek és felnőttnek egyaránt, ezek a fő vonalak is elegendőek lehetnek. Ugyanis Julija Skuratova (báb és díszlet), valamint Tomka Zsóka (jelmez) munkájának köszönhetően megragadó látványvilág és atmoszféra társul hozzájuk, és mindebben már jóval több a keleti íz. Ilyen például a színészek ruhája, fekete köpenye, fejfedője. A díszlethez vetített háttereket és bútorokat egyaránt felhasználnak, de a legmeghatározóbb elemek mégis a könyvek. Hol az íróasztalon tornyosulnak, hol a bábok ruháján tűnnek fel, teszem azt, szoknyaként, de a leglátványosabb ötlet a mesetenger. Ehhez a színpad teljes hosszában kinyitott könyveket fektettek végig, amelyeket egy szerkezet folyamatos lapozásban tart, és így a sok-sok könyv sok-sok lapjának ide-oda pörgése a tenger hullámait, a lapozás hangja pedig a víz folytonos sustorgását idézi. A bábok szépek, mívesek, kivéve, persze, ha szerepük taszító külsőt kíván. A színpad elé derékig érő paravánt állítottak, így a színészek deréktól fölfelé látszanak, akkor is, ha báboznak, és akkor is, ha bábok nélkül játszanak. A díszleteket (legyen az íróasztal vagy hattyú) pedig úgy tudják gurítani a színpadon, hogy a nézőben olyan érzés támad, mintha mindaz, amit lát, tényleg ott úszna a mesetengeren. Mindehhez sokszor sejtelmes félhomály, a jelenetváltásokkor pedig Kiss Erzsi szöveg nélküli, néhány mássalhangzót ismétlő zenéje-éneke társul.

      A rendező, Csató Kata igyekezett minél többet átmenteni a színpadra a regény történeten túli filozófiájából, elsősorban is azt az alapgondolatot, hogy a valóság és a mesék, az álmok, a művészet világa egy egészséges társadalomban egymás mellett kell, hogy létezzen. Szép példája ennek, hogy amíg a család szeretetben él együtt, a szülők sapkáján ott vannak a mesék világát jelképező bábalakok, majd amikor a család felbomlik, és az anya elhagyja férjét és fiát, ezek lekerülnek, hogy aztán a darab végén az egység helyreállhasson, és a szülők együtt énekelhessék: „Ami nincs, az van. Ami van, az nincs.” De a két világ szükségszerű együttélését erősíti az is, hogy — ahogy arról már szó esett — a színészek kettős szereposztásban, mind a két világban játszanak. Így Rasid, az apa (Kemény István) Iniciálé herceget, míg Szoraja, az anya (Krucsó Júlia Rita) Eszencia királykisasszonyt is játssza-mozgatja, ugyanúgy, ahogy a többi szereplőnek is megvan a mesén belüli mesében a párja. Egyedül Hárún (Bercsényi Péter) az, aki mind a két világban önmaga, mint ahogy a gyerekek is gondok és aggályok nélkül képesek összeegyeztetni magukban a mesét a valósággal.

      Szívesen mondanám, hogy a kisiskolás közönség nagy lelkesedéssel fogadta ezt a felnőtt szemmel nézve értékes és magával ragadó előadást, de az igazság az, hogy inkább csak közepes lelkesedéssel. Egyszerűen nem az ilyen típusú mesékre és nem erre a látványvilágra szocializálódtak. De éppen az ilyen mesék jelenthetik azt a bizonyos (a darabban elveszett, majd szerencsére megtalált) kulcsot az értékes mesék és az igazi irodalom világához.