Spanyolnátha művészeti folyóirat

Nyerges Gábor Ádám

Sziránó és a nyafongó préri

 

"Vagyis az a művészet, amit az ember gondol
És ha nem gondol semmit, az is művészet - "

(Karinthy Frigyes: Nihil)

 

Sziránónak mostanában volt egy olyan sanda érzése, hogy itt már minden mindegy. Mármint nem azzal a végleges hangsúllyal, csak úgy egy időre. Hogy ezen a helyen már minden eldőlt, a történet érdemi része lezárult, a szálak elvarródtak, minden elrendeződött, csak éppen a körülmények úgy alakították az életet, hogy az még egy picit túlnyúlhat magán. Hogy az egész iskola olyan már, mint valami ügyvezető kormány, ami már nem is csak dísznek, hanem egyenesen csak kényszerből van még ott, ahol, de már mindenkinek inkább mehetnéke (és jöhetnéke) van, ehhez képest meg muszáj még lehúzni ezt a pár hetet. Kizökkent az idő, gondolta egyik kedvenc hősével, de ő már történetesen nem született helyretolni azt. Tol a rosseb, mondta magában, míg az általános iskolások számára érthetetlenül robosztusra tervezett, háromméteres, bazi faajtót nyomta be egész testével. Mérhetetlenül allegorikus napja volt.

            Ó, jaj, hogy eltűnt minden, szólt egy másik szerzővel, de már nem emlékezett, hogy ez épp melyik is volt. Na, tessék, ez is eltűnt. Ahogy tényleg minden, nevek, arcok, év- és telefonszámok, gondolatmenetek. Minden, de minden, még ezek az emberi dolgok is. Úgyismint körvonal per kontúr, izgalmi faktor, emberek közti különbségek. Ilyenek. Egy nagy masszává lottyadt körötte (sőt, vele együtt) az egész világ. Vele együtt, mert már nemcsak a többieket, hanem saját magát sem tudta megkülönböztetni. Persze, a lelke mélyén sejtette, hogy tudni azért tudná ő, ha akarná. De már nem akarta.

            Korán volt, bent csak Sziránó, ember közel s távol sehol. Férfias határozottsággal biccentett az őt valamiért határozottan egy dömperre emlékeztető, nagydarab portásnak, majd elmaradhatatlan stílustöréssel toldotta meg a jelenetet: csókolom, cincogta alig hallhatóan. Imádott ügyeletes lenni, vagy, hogy a fentieknél maradjunk (és hát Sziránó ilyen esetekben mindig maradt is a fentieknél), ügyelet-vezetni. Ilyenkor az övé volt minden. Mint a régi jó westernekben, amikor a seriff hajnalban végiglovagol a prérin (elhessentette a tömött sorokban közeledő apró problémákat, úgyismint: lovagol-e a seriff egy westernben, hajnalban a -­ és még külön ez is -­ prérin?). Ő mindenesetre lovagolt (azaz ló híján ló nélkül, csak úgy lezseren, tehát: ment) és punktum. A folyosók kihaltak, csendesek, még a neonok is csak éledeznek, ki-kihagyva pislantgatnak álmos unalommal. De szép is ez. Még a koránkelés (öt negyvenöt) is megéri érte.

            Mostanság (tehát nagyjából az óvoda óta) csak ilyenkor volt ideje egy kicsit gondolkodni. Sőt, inkább merengeni, csak nem akart így fellengezni. Na, ezt is, hogy fellengezni, csak ilyenkor volt ideje kiötleni (ötölni), mert amúgy mindig volt valami zavaró egyéb gondolat. Már eleve a zajok is. Elterelik az ember figyelmét a. Miről is? Nem akart erre meg olyat fellengezni, hogy a semmiről, de ez volt az igazság.

            Végigvette hát, á la analízis az összes fontosabb cselekményszálat. Felvéve (már hogy így középiskolailag) már fel volt, a bizonyítványát szinte előre tudta, egy, talán két tárgyból nem dőlt csak el, hogy akkor négyes vagy ötös, de végül is mindegy. (Ez a mindegy is fellengzés -­   fellengezés? -­ volt, de már elege lett belőle, hogy alig vannak pontos szavai.) Sziránóval is már el voltak rendezve a dolgok, az egész mozdíthatatlan lett. Ő szereti, Sziránó nem, már megbeszélték, szenvedtek is annyit, amennyit a helyzetből ki lehetett hozni (három pirítós a skálán), nembeszéltek és beszéltek is már, volt látványos (relatíve látványos) összeveszés, lettek már csakbarátok is, meg azok sem, egy szó mint száz (na ez volt a baja a szavak pontatlanságával), unták már az egészet mindketten. A barátságok is a helyükre kerültek, szinte mint az atomok reakciókor (ezt szándékosan is kicsit elmaszatolva gondolta, tekintve, hogy pont kémiából billegett négyes és ötös közt, és amint az iménti hasonlat is mutatja, nem véletlenül), csak úgy, maguktól. Sziránó és Sziránó már jó ideje összenőttek, és ezt Sziránó pár hete úgymond hivatalosan is bejelentette, hogy neki, írd és mondd, Sziránó a legjobb barátja, persze kedveli ő a többieket is, de Sziránó helyére ne is próbáljanak pályázni, minek a strapa. Sziránó meg ugyan nem is próbált volna ilyet, elvégre is francnak kell Sziránó legjobb barátnak, azért mégis érzett némi sértettséget, amiért ő kvázi szóba sem került. Legalább a jelöltek közt, vagy valami. Neki is volt amúgy legjobb barátja, végül kiegyezett Sziránóval (mármint a lehetőséggel, hogy akkor ő). Erre a pár hónapra már megteszi, gondolta. Sziránó ugyanis addigra már egészen másfelé barátkozott.

            Szóval minden, de minden, ami csak körülvette, belekövült abba a nyugodt mozdulatlanságba, ami ilyenkor ballagás előtt egy hónappal lenni szokott. Még ami a leginkább foglalkoztathatta volna, nevezetesen a hivatalos iskolai elismerés(ek), sem kötötte le, amire esélye volt, a papírforma szerint úgyis az övé kellett, hogy legyen.

            A Sziránótól elkért kulcscsomóval nyitogatta a termeket, már a harmadikon járt. Kizárja, bemegy, villany fel, ablak nyit. Ha kedve szottyant (bár ez nem is szerepelt a munkaköri leírásban), még a székeket is leszedegette a pad tetejéről. Ahol maradt valami kis óranyom a táblán előző napról, letörölte. Még másfél emelet, aztán ha itt végzett, mehet a sapkátle. Sapkátle, sapkátle. Héteott, leasapkával. De hisz nincs is rajtam sapka. Sapkátle, mitmondtam. És röhögött befelé, hogy végre valahára megérte, hogy nem vele művelik ezt. Sapkátle, pardon, csókolom, Sziránó néni.

            Ha akarna belegondolni, de nem is tud, nem is akar (most már minden zajong és zsibong és csipong és nyafong -­ ennyi maradt még hajnali jó formájából), bizonyára ez is valami mérhetetlen átvitt izére (=lózung) futna ki, ez az egész napja (értsd: ezek az egész napjai). De ennyi ember közt, ilyen zsibongó (zajongó, satöbbongó) tarkaságban lehetetlen ezt végiggondolni.

            Ó, jaj, hogy tűnne már el minden, gondolta, mialatt a sápadt neonszínben fénylő prérin még utoljára szétnézve letette a kulcsokat Sziránó asztalára (a dömper feltehetőleg épp a vécén volt), majd munkakörileg igazolt, kétperces ügyeletvezetői késéssel kémiaórára indult.

 

 

 

 

Sziránó és az apró életkori odalevés

 

            "Szeretek iskolába járni. Az osztálytársaim (többnyire) nagyon kedvesek velem. A tanulás nehéz, sok a lecke, de elboldogulok. Csak egy igazán komoly bajom van az iskolával. Az, hogy szerelmes vagyok az Enikőbe, de ő még észre sem vesz! Nem tudom, mit tehetnék. Annyira szép! Esetleg olvasásórán beszélgethetnénk többet a Vukról, az nagyon tetszett."

 

*

 

Na, és van már olyan kislány, aki tetszik? Jézusistenem, gondolta Sziránó, mi van ezekkel a felnőttekkel, nem azért, minden rokonszenve az övék, még szép, inkább, mint ezeké a gyermeteg osztálytársaié, de most komolyan, mi bajuk van, hogy mindig csak ez a tetszés, hát nincs ezeknek jobb dolguk az életben, mint mindig csak tetszeni egymásnak?

            Jaj, fujj, a lányok leprásak, vágta rá a helyes választ, mire Pirikéből őszinte kacaj gyöngyözött fel, nagymamája pedig pironkodva elmosolyodott. Sziránó tudta már, hogy mi következik minderre, már csak azért is, mert szíve szerint ő maga is arról beszélt volna, hogy ebben az életkorban természetes még, hogy a fiúk és a lányok nem jönnek ki jól, na, de csak nézzék meg majd egy-két év múlva, hogy odalesznek egymásért (már aki, persze). Bár teljesen egyetértett a nagyjából ezt megfogalmazó nagymamával, nem adhatott hangot a véleményének, túlságosan félt, hogy ezzel elijesztené alkalmi beszélgetőpartnereit (legalábbis Pirikét, a nagymama már edzve volt). Így azonban azt sem fejthette ki, hogy hiszen látja, hogy ezek az apró életkori ellentétek idővel elsimulnak és megszűnnek, de mégis hogyan, na, ezt szeretné ő, Sziránó tudni, hogy a fészkes fenébe lehet azt elsimítani, hogy ezek itt össze-vissza csúfolják őket, meg nem játszanak velük (és viszont, de az már, ugye, részletkérdés), meg tök hülyék is, mindig csak vihorásznak, nem lehet velük semmi értelmesről beszélni, se foci, se űrhajók, semmi az égvilágon, csak gyűjtik ezeket a randa kis rózsaszín matricákat és. Mit is akart mondani? Na, mindegy, sóhajtana, a sóhaj meg is volt, de beszélgetőtársai észre se vették, mivel Pirike épp válaszolt, hogy hát tudja ő, haha, náluk is ugyanez megy, a nagymama elhiheti, a Sanyika is folyton folyvást szidja a kislányokat, meg nem szereti őket, na, de nézze csak meg a nagymama, mi lesz majd itt egy-két év múlva, hogy odalesznek egymásért. Ó, persze, hát meg most még normális ez, bólintott elnéző mosollyal a nagymama.

            És így tovább, és így tovább. Mindig csak így a lányok, úgy a lányok, és főleg: hogy a lányok, na, mi van a csajokkal, öcsi, bólint a családi barát és barackot nyom a fejére, hű, de utálja Sziránó a barackot, meg ezt az egész, alpári, kocsmai hangnemet is, amivel ez az ötvenes szeszkazán (ez utóbbiról nem tudta, mit jelent, de a tévében Bobi kellő megvetéssel mondta Dzsokinak, így most neki is jó lesz) őt, Sziránót itt ugratni próbálja, hát nem őriztek ők együtt, mit is? Nem tudja, mit, de most már nem is fognak, ha záros határidőn belül nem száll le róla, de ez ugyan nem, pedig látja rajta, hogy zavarban van, elpirul, minden, ami kell, de nem, na, most komolyan, valami kis dögös pipi, semmi? Hát erre már az esze megáll Sziránónak, hát mi ő, ki ő, hogy csak így, hogy már az előbb is csak úgy per öcsi, most meg dögös pipik, hát ő most vagy elbőgi magát, vagy bepisil, vagy odaszalad az anyukájához, de akárhogy is, ebből elég legyen, mert nem áll jót magáért. Még jó, hogy az apukája, ha fáziskéséssel is, de végre valahára közbelép, hagyd már, ők még kicsik ehhez. Úgy is van! Jól megmondta. Azaz, annyira azért nem jól, mert mi az, hogy ők még kicsik ehhez, már megint ez a szar duma, ő, Sziránó történetesen nem kicsi semmihez, érett, kiforrott férfiúi orgánum (vagy mi), benőtt fejelágyú ifjú lélek, aki. No, de mindegy, rájuk hagyja, hülyék ezek mind, sebaj, a fő, hogy végre békén hagyják.

            És ugyanez a nagypapával, meg a boltban, a fodrásznál és az összes osztálytárs hülye szüleivel, ha neadjúristen pont összetalálkoznak valamelyikkel, mint az imént a sanyikás Pirikével. És ő egyiknek se mondhatja, de nemhogy ezeknek, még a tulajdon szülőknek se képes elárulni, hogy pedig pont, hogy hajaj. Hogy hát ő, Sziránó szenved. Szenved, hiszen megint szerelmes, nem is akárkibe, hanem pont Enikőbe, Fruzsiba és Nikibe. Ebben a sorrendben, de néha másban. És ő, Sziránó sajnálatos módon meg van róla győződve, hogy ezeknek a lányoknak ő egyáltalán nem kell (akár ebben a sorrendben, akár másban), csak a Nikinek, de neki is csak néha. Na, és akkor, ugye, ez is, hogy ez a Niki egyik nap mosolyog rá, odamegy hozzá beszélgetni (á la Montague/Capulet, csak mikor egyik tábor (fiúk, lányok) sem látja, elvégre is az apró életkori ellentétek), ad neki matricát, néha még űrhajósat is játszik vele, máskor meg semmi, átnéz rajta és hangosan csúfolódik, hogy Sziránó szarán ló, meg ilyenek. De ez még hagyján, elvégre is Niki csak amolyan tartalékos szerelme, de hát az Enikő. Ő aztán tényleg észre se veszi. Lehet, persze, ismerte el magában töredelmesen, hogy ebben neki, Sziránónak is van némi szerepe azáltal, hogy az eddigi két és fél év iskola alatt még egyszer sem mert hozzászólni a kislányhoz, aki egyszerűen túl szép ahhoz, hogy akár csak köszönjön is neki, de akárhogy is legyen, a tény az tény, Enikő még arról sem tud, hogy ő, Sziránó a világon van. Ahh és ohh, mindennek vége, de tényleg, teszi még hozzá magában, aggodalmában, hogy a mindennek vége így, önmagában nem elég meggyőző.

            És akkor még nem is beszélhet róla. Nem elég mindez a szívét nyomó teher, még titokban is kell tartania, ha nem akar úgy járni, mint Puding (Krokett), akiről nemrégiben derült ki, hogy szerelmes a Horlánszky Zsófiba, így azóta ő már nemcsak Puding (vagy Krokett), hanem a két szerelmes pááár is, aki, mint osztálytársai (Sziránóval együtt) nem győzik mindig emlékeztetni is rá, mindig együtt jááár.

            Még jó, hogy gondos osztályfőnökük megíratta velük azt a kis fogalmazást, amiben mindenki névtelenül kiírhatta magából az iskolával kapcsolatos panaszait, egy füzetlapra, amit aztán beletehettek egy borítékba, amire ráírták a nevüket és leragasztva adhatták oda Erzsi néninek, aki így kezeskedhetett érte, hogy rajtuk (tehát Erzsi nénin és a névtelen szerzőkön) kívül soha senki nem fogja megtudni, mi áll a borítékokban, neki bátran leírhatják, mi nyomja a szívüket. Sziránó hihetetlenül megkönnyebbült, nemcsak attól, hogy végre kiönthette valakinek a lelkét, hanem a félév végén is, mikor meglepően sokan kaptak magatartás és szorgalomból egy jeggyel rosszabbat a vártnál, ő viszont szerencsésen a remélt két ötöst. És még a Vukot is újraolvasták, mintha csak legtitkosabb vágyai jutottak volna el a magyartanár Anna nénihez. Csak Enikővel nem változott a helyzet, úgy látszik, gondolta Sziránó, idáig még a Gondviselés keze(skedése) sem érhet el.