Spanyolnátha művészeti folyóirat

Berka Attila

Avanzsar à Szkárosi Endre

Szkárosi Endre: Egy másik ember

Orpheusz Kiadó, Budapest, 2011

 

Örülök, hogy olvastam. Remek könyv. Ajánlom mindenkinek, aki. Nem találok szavakat, amikkel le tudnám írni, hogy, ezért inkább idézek:

            A hatvanas évek végétől a kilencvenes évek elejéig számos változást éltünk meg, nagyon sok fontos, a társadalom és a kultúra életét érintő eseménybe, találkozásba, élet- és munkafolyamatba kerültünk bele véletlenül és tudatosan – és minderről soha nem elegendő a tudás. Különösen nem arról a szellemi és művészi pályáról, amelyet avantgárdként, alternatívként, függetlenként, kísérletiként tart számon az ismereteiben szükségképpen korlátozott köztudat. Mivel kultúránknak ez a dimenziója alapvetően a hivatalos inzétményrendszeren kívül vagy annak a kollektív tudattalan mélyére nyomott perifériáján pulzált, a tényleges tudás róla minimális, és források is alig maradtak fenn. Ebből a szempontból létkérdésnek tartom, hogy pályatársaim közül minél többen tegyék közzé emlékeiket és hozzájuk fűződő gondolataikat.” (6. o.)

     

      Elfogult vagyok. Igen, az Egy másik ember hiánypótló mű, ahogy mondani szoktuk. Itt volt az ideje. Pedig van előzménye, a Mi az, hogy avantgárd (Magyar Műhely, 2006.), amiben Szkárosi Endre összegyűjtötte, egységbe szerkesztette három évtized (mondjuk így) elméleti írásait Írások az avantgárd hagyománytörténetéből alcímmel.

           

      Az Egy másik ember alcíme Eszmélkedéstörténeti emlékirat. Igen, az, emlékirat, ahogy a szerző írja, nem másért, mint: „élményszerűen lejegyezni azt — és egyben kíváncsiságot kelteni iránta —, ahogyan e saját pályát a genetikai kódok, a társadalmi szokásrend és az ellene való természetes lázadás, a tapasztalatok és a felismerések alakították.” (5.o.)

            Vagyis fejlődéstörténet, sőt, történetfejlődés.

           

      Aki olvassa, az készüljön föl. Mire is? Attól függ, miért, mire (fel) olvassa. Elvár vagy érdeklődik. Szeret vagy akar, visszanézni vagy belelátni, mármint.

      Mert Szkárosi Endre nem kegyelmez senkinek, önmagának sem. Önöl és magál. Közben pedig nemcsak a magyar avantgárd szcénáról tudunk egyre többet és többet, de az európairól, sőt, a világéról is. Ráadásul rózsaszín szemüveg nélkül, amennyire a szubjektív tárgyilagosságban el lehetett menni, addig pont. Arról tudhat beszélni, ami vele történt, és arról is beszél. Lehet, hogy mások máshogy mesélnének, persze. Írják meg ők is.

           

      Nemrég újraolvastam Michel de Montaigne esszéit. Hatásában, igen, hatásában olyannyira paralell, hogy nagyon meglepődtem. Aztán már nem; „csak akkor kell szólni, ha van mondanivalónk, csak akkor kell cselekedni, ha megérett rá az idő.” (268. o.)

            Aki úgy gondolja, hogy (avantgárd) alkotóként szeretne létezni, az olvassa, tanuljon: „mindig nyitottnak kell lenni azon inspirációkra, amelyek a műalkotás létrehozása során váratlanul érik az embert, és felelősen kell dönteni, hogy rálépek-e a kínálkozó útra, vagy nem, továbbmegyek-e rajta vagy átszabom, és így tovább. És ebben nincs recept, mindig ott, az adott pillanatban kell dönteni, ami persze kockázattal is jár. De ha sikerül működtetni vagy hagyni működni a véletlent, az olyan többletet jelenthet, amire az ember magában nem képes, csak ennek a metafizikai erőnek a befogásával.” (203. o.)

 

      Ha Shakespeare a kortársunk lenne, egy királydrámát írna az Egy másik emberből. A szöveg lüktetése tökéletes lenne nagy-nagy monológokhoz, férfi színészek egyik pályacsúcs-szerepéhez. A rengeteg energiától, ahogy szinte a szemem előtt, a szövegben jelenidőben zajlott minden, meg-meg kellett szakítanom az olvasást, hogy rákávézzak, hogy feldolgozzak.

Bizony, ide az efféle nagy szavak tolakodnak. A könyvben nemcsak Szkárosi Endre munkásságának egy jelentős szakaszáról, hanem az életének egy jelentős szakaszáról is szól. Ilyen egy igazi bestseller. Egy legjobbeladású.

 

      Az utolsó esemény, ami a könyvben szerepel, egy szépen szimbolikus fellépés 1994-ből. Hogy miért pont? Szkárosi Endre azt írja: „Amikor megálltam, úgy láttam, olyan helyen járok, ahol bizonyos utak láthatóan véget értek, mások éppen megkezdődtek. A kilencvenes évek elején életem és munkám néhány jelentős folyamata (Konnektor, Új Hölgyfutár, a kollektivitás ethoszának heroikus szakasza) befejeződni látszott, mások (Towering Inferno, Spiritus Noister, rádiófónia, az avantgárd-kísérleti kultúra rendszeres kritikai értelmezése) meg éppen beindulóban voltak.” (353. o.)

           

      Úgyhogy jön majd a következő kötet, a folytatás, amibe ugyanígy bele lehet veszni, előre-hátra lapozni, lebegni. Együtt egy másik emberrel. A magam részéről előre (is köszönöm)!