Spanyolnátha művészeti folyóirat

Csala Bertalan

Minota úr ebéd után megpihen

 

Rézsútosan szállt be a fény Minota úr apró, lakótelepi, negyedik emeleti konyhájába az ablakon általfelé. Apró porszemeket világított meg, amelyek táncolván lengedeztek ott körkörös mozgásilag a légben. Éterben. Minota kissé tompán büffentett egyet, csak úgy szolídan, megszokásból.

            − Annyit zabáttam, mint egy gyisznyó − nyögött önmaga elé, kínzatva az étel nehezének súlyától. Még levegőt is nehéz volt venni. Étermérgezés. A rézsútos fényben táncoló porszemek némák maradtak, akár az örökösen helyüket kereső, rezgő atomok, vagy mik. A Jerry és a Tom. Azt szerette Minota kiskorában. Vajh, miért is mindig a roppant unszimpatikus, mi több, kifejezetten ellenszenves (magyarán: köcsög) egér volt a nyerő? Sosem gondolkodott el ezen mélyebben. Általában sosem gondolkodott el mélyebben. Magasabban se. Középtájon pont jó, ott a polc, azon a szemüvegtok, kaja után nemzetisport. Rézsútos a por. Éterpor. Szórni kellett vón a levesbe is, biztos olyan, mint az erőspista. Gyengejulcsa. Hejj. Rézsúton, te babám, hazakísérsz–e esős májusi hajnalon? Mondjuk, ha sárgarézs, akkor mindegy, felszedik a cigányok, mire odaérek. Felszednek azok, kérem, mindent. Én már csak tudom, engem is felszedtek egyszer, amikor a kocsmából kibotlottamban eljózanodtam a földön. Világosság gyúlt akkor a kebelemben, csikk formájában, amit rám ejtett vala a ne szólj szám. Nem szólt, pedig felszedtem volna én is a dabasi gyors kalauznőjét, s imígyen rézsesültem volna kegyeiből. Azt' nem leégett a mellszőröm ehelyett, bódult vigaskodások közepette ott? Lux Etelka.

            − Minota egy-nulla-egy, itt a Föld! Jelentést kérek! − szólt a szokásos vasárnap délutáni géphang. A falakból szem alakú kamerák törtek utat maguknak a napfény (rézs)útjába. Minota unottan horkantott egyet. A kamera–szemek körbepislantották. A rézsútpor kavargott cikkcakkosan és leginkább káotikusan összevissza. Minota úr megrázkódott, és gyorsan hadarni kezdett idegen kódszavakat, amelyek mellé néha furcsa kézmozdulatok is társultak. A kameraszemek szomorúan és együttérzőn nézték.

            − Minota, egy-öt-nulla-kettő, az Ön létjogosultságát nem sikerült megújítanunk. Nem képes növelni a fogyasztását anélkül, hogy bármilyen juttatást igényelne. Ön alulteljesíti a tervet. Ön nem is gondol a nemzetgazdaságra, csak saját magára. Főleg, ha éhes. Sajnáljuk. Most lekapcsoljuk az oxigént ebben a kapszulában. Nyugodjék békében.

            − Mi, röör, khm, mi − nyújtózkodott nem túl rugalmas végtagokkal izületileg Minota úr −, elbóbiskoltam vagy lefőtt már a kávé vagy mér nincsen itten levegő, hem?

            Kérdése azóta is rézsútosan lebeg a kurva hideg végtelenben, a bolygók, csillagok és holdak között, legfőképpen azon hold felé irányulva, amelyik sajtból van, hiszen feltehetően azon van Jerry, az egér, a kis köcsög. De ha ő ott van, akkor Tom is biztosan a közelben lehet.

 

 

 

 

Minota úr megfázott

 

− Megheg lehehet, hohogy mehegváztaham. Bhisába. Khikhell vhennehm mhost edj sebkhendhőőth − harákolta Minota úr a trolin az előtte ülő ember hajának, de a haj nem mutatott különösebb érdeklődést. Tiszta zsírfót a kabátommán. Ómagyar Mária zsiralom. Káposztát ennák.

 

A megfázás komoly dolog. Főleg a trolin. Ebből lett a baj. Egy ilyen jelentéktelen, apró, mindennapos dologból. Még ilyet! Semmi láz, hőemelkedés is csak este, aszpirint rá lefekvés előtt, másnap már munkába állt. Minota úr nem vette a betegségeket félvállról, sőt. Alapos előtanulmányokat folytatott és végül erőfeszítésének megérdemelt gyümölcse, egy koszlott, barnás árnyalatú papírzsebkendő került elő. De túl későn.

 

Minota úr hatalmasat tüsszentett. A légörvény először csak az előtte ülő ember fejét robbantotta szét, majd az egész 74-es trolibuszt szétvetette. Aztán az Ajtósi Dürer sor házai is finoman megremegtek, az ablakok üvege szilánkokra fröccsent. Majd szinte azonnal összeomlottak. Autók rohantak egymásba, az aszfalt felszakadt, hatalmas üregek tátongtak az utakon. A Hősök terén potyogtak a lovas szobrok, felpattogott a kövezet, a turistákat, mint könnyű pihét vágta földhöz a légáram. Az egész nem tartott tovább egy percnél.

 

Budapestet szétrombolta és a földdel tette egyenlővé. Nem maradtak túlélők. Magyarország egész területén még napokig érzékelhetőek voltak utórezgések, sok vidéki városban fontos emlékművek, történelmi városrészek károsodtak. Megszűnt a közellátás, nem alakult ideiglenes kormány, nem tett senki semmilyen intézkedést. Nem jártak a buszok, a vonatok, nem volt tévé vagy rádióadás sem. A erőművek leálltak, és nem indította őket újra senki. Az élők hazamentek. Szép lassan hozzászoktak az új körülményekhez, cserekereskedelem alakult ki, illetve éhenhaltak.

 

Az Amerikai Egyesült Államok pár hónap múlva neszét vette a balesetnek, mivel külügyminisztériumuk sokáig hiába kereste a budapesti nagykövetet. A Fehér Házban hosszan tanakodtak, de végül megszületett a megoldás: küldtek egy jól zárható díszdobozt, amelyben zsebkendők voltak, minden illatosításban és színben. A zsebkendők csakis újrahasznosított papírból készültek,  és annak ellenére, hogy dupla rétegűek voltak, tapintásuk könnyű, selymes, használatuk során nem irritálják a bőrt.