Spanyolnátha művészeti folyóirat

Györe Gabriella

Dolce vita1

„PLOG                         Lehet, hogy szeretem.

JÖNS                           Lehet, hogy szereted? Hát ide figyelj, mondok valamit, te szegény megbuggyant hústorony. A szerelem csak egy szó a kéjvágyra. Puszta kéjvágy, egy nagy halom átkozott hazugság, csalás, hamisság és óriási szélhámosság.

PLOG                           Igen, de mégis úgy fáj!

JÖNS                           Hát igen. A szerelem a legfeketébb minden dögvész közül. Ha belehalna az ember, talán volna valami jó a szerelemben. De a végén mindenki kigyógyul.

PLOG                           Én nem gyógyulok ki belőle.

JÖNS                           Dehogynem, kigyógyulsz! Csak egy pár szegény nyomorult pusztul bele néha a szerelembe. Ha minden tökéletlen ezen a tökéletlen világon, akkor a szerelem a legtökéletesebb tökéletes tökéletlenségével.

PLOG                           Szerencsés vagy, hogy ilyen jól forog a nyelved, és ráadásul még hiszel is ebben a halandzsában.

JÖNS                           Hiszek? Ki mondta neked, hogy hiszek? Szeretek tanácsokat osztogatni. Ha kérsz egyet, adok mindjárt kettőt is, mert tudod, valójában roppant művelt ember vagyok!”

 

 

 

   Mely igen szép vagy és mely kedves, oh szerelem, a gyönyörűségek közt!

 

   Ha én lennék a fiú és te a lány, két határozott lépéssel odalépnék melléd, átkarolnálak, s azt mondanám: „Köszönöm az estét, Baby! Nagyszerű volt beszélgetni... de ugye tudod, hogy megkívántalak? Nem engedhetlek csak így el. Hazakísérlek, rendben?!” Így nyertem volna jó néhány métert, amíg eldöntöm, hogyan tovább. Mert a cél: hogy becserkésszelek. Ez a fiú tehát pár méternyi haladékra, pár percnyi menekülésre, elodázásra játszott volna — ebben hasonlított volna rám.

 

      Egy határozottabb fiú itt helyben, búcsúnak álcázva, azonnal rád fonja a karjait, s úgy fonja át a derekadat, hogy ne tudj nagy lélegzetet véve kihátrálni a helyzetből. Akkor, míg ajkaival csókolja azokat a gyönyörű, éles, széles, mézes karmazsin cérna ajkaid — persze te előbb úgy csinálsz, mint aki ellenáll, aztán belenyugszol, s hagyod magad, sőt, élvezed a helyzetet —, ujjával finoman simítja végig a nyakad vonalát s cirógat egészen a mélyen dekoltált ruhádból majdnem kilátszó melledig. Lefelé téved a tekintet: átüt a ruhán a bimbód, két vadkecske orra.

 

      Ha én lennék a lány, és te a fiú, egy ideális világban, ahol merek beszélni, azt mondanám neked: „Biztos, hogy haza kell sietned? Én szeretném veled tölteni az estét. De legalább még néhány további órát belőle. Kelj fel én mátkám, én szépem és jöszte!” Mert ott, abban az ideális világban feleslegesek volnának ezek a mondatok: „Már decemberben iszonyúan sajnáltam, hogy annyira hülye voltam. Mit gondolsz, jóvá lehet tenni?” Nem is fednék egészen a valóságot. A valóságot mindig túl soká tart megmagyarázni. „Tudod, már akkor azt gondoltam, meg kellene tennünk, mikor a táncról kérdeztél. Mekkora baklövés! Csak beszélni róla! Táncolni hívtál és menni akartam, de nem éreztem alkalmasnak a helyzetet. Elindultál, megkeresni valamit. Én is. Téged kerestelek. Te engem kerestél. S úgy tettünk, mintha másért indultunk volna. Immár felkelek és eljárom a várost, a tereket és az utcákat, keresem azt, a kit szeret az én lelkem; keresem őt és nem találom. Jóvá akarom tenni. Itt vagyok. Találj meg!” De a régmúlt felemlegetése teljesen felesleges volna egy ideális világban. Mert íme a tél elmúlt, az eső elmúlt, elment. Ott elég annyit mondanom: „Kívánlak. Tudom, hogy Te is. A Te árnyékodban felette igen kívánok ülni és a Te gyümölcsöd gyönyörűséges az én ínyemnek. Nincs kedved túlesni ezen a szexnek nevezett játékon, hogy aztán megkönnyebbülten indulhassunk, kis szerencsével, utunkon tovább?”

 

      A valóság pedig úgy hangzik: Szeretnék ma este szeretkezni veled. Értem, hogy ez lehetetlen. Szinte lehetetlen. Fel ne serkentsem, valamíg te akarod. Nem vonom kétségbe, hogy a vágyunk azonos mértékű. Nem hiszem, hogy ne hatnék rád, s tudom, hogy tudod, hogy hatsz rám. Nem hiszem, hogy ne akarnád éppen azt, amit én.

 

      Észrevetted? Ma kétszer fixíroztam a farkad, egyszer pedig úgy simogattam a söröskorsó fülét, mintha a herezacskó és a faszod találkozásának magasságában azt a kis bőrredőt, ami, gondolom, neked is ott van, és gondolom, éppen ilyen lehet. Amíg fellibbent bennem, mennyire egyértelműen ezt jelenti, amit éppen teszek, próbáltam elképzelni, milyen lehet. Hogy tényleg éppen ilyen-e, amilyennek éppen elképzelem. Mint egy kötés mirha, mely az én kebeleim között hál, vagy hasonló-e a Libánus tornyához?

 

      Az este egy pontján pedig táncoltam a széken, úgy hullámzott végig a vágy összes ajkaimon, kitartóan, mint kerekded csésze, mely nem szűkölködött nedvesség nélkül, s ezt a túlfűtöttség okozta energiaáramlatot igyekeztem sugározni feléd, átadni neked, érezd, ha kiváltottad, mert Te voltál az, aki kiváltotta, én szerelmesem. Remélem, érezted, elfogadlak, örömmel vennélek partneremül ezen az úton, s ez az ideig-óráig tartó kellemes érzés már visszahúzódott ugyan, de elbúcsúzásunk után is ott élt bennem, arra a gondolatra késztetve, hogy hazaértemkor nehogy elfelejtsek rád gondolni, mikor magamba bújok, még ha megtörténtekor a tapasztalat arra enged is következtetnem, a kellemes érzés már visszahúzódott.

 

      Együttlétünk folyamatának minden egyes pillanata jó volt. Ez így, persze, hamis. De nagyon sok, a legtöbb pillanata nagyszerű volt és a többi sem alávaló. Szerencsés, boldog ember voltam. Ezért úgy döntöttem, nem leszek rosszkedvű attól, hogy szerelmem szerelme frontálisan ütközött, így ismét egy körrel beljebb léphettünk az önmarcangolás zord folyosóján és most azon kellene aggódnunk, hogy ő ezért nem teheti meg, hogy nem veszi fel a telefont, így véve elégtételt az érzésért, hogy kis kulcstartódíszként fityeg egy gazdag és unatkozó milliomos-feleség táskájának szegélyén himbálózó kulcscsomón, legyen ez az ő baja, sőt. Az sem kedvetlenít el, hogy neked haza kell szaladnod az asszonyodhoz, a nőhöz, akit szeretsz, s aki iránt tisztelettel viseltetsz, hisz gyermekeid anyja és minden titkod tudója. Legyen az, hogy jó együtt, és örülök a pillanatnak. Hogyan lenni a jelenben, épp mindig az adott pillanatban, közben célra tartva ismerni fel, mi fér bele és mi a kísértés — kísértésnek édes vagy és felette kívánatos, mint a szarvasoknak fia vagy a harmatos gödölye. Még jó, hogy ez a világ nem egy ideális világ. Még jó, hogy nem én vagyok benne a fiú.

 

   Nagyon kellemesen érzem magam veled. Sokat beszélek, néha feleslegesen. Ugyan nehezemre esne felidézni, pontosan miket is beszéltem, mert sokkal erősebben koncentráltam a bennem zajló első-belső játékra, amit igyekeztem nem mutatni ki. Mert ez nem egy ideális világ. Amíg annak nem tartom. Akitől a kiskiflit tanultam — mert a lexikális tudás néha előbb jön, mint a tapasztalás, vagy a tapasztalás van ugyan, de névtelenül imbolyog a világmindenségben, míg nevet nem ad neki egy ember, egy pillanat vagy egy olvasmányélmény —, aki ekképp nevezte el bennem a pózt, közli, a szerelemben nincs mérlegelés. Érzem, hogy igaza van. Próbálom a világot úgy ideálissá rendezni, hogy ki is tudjam mondani azt a mondatot. Vagy csak kézzelfoghatóvá tenni a tartalmát, nem érdeklődve az iránt, mit tartogat az azután, nem mérlegelve, vajon minden előző és minden következő pillanat fényében megtehetem-e, amit teszek vagy érdemesebb volna-e visszavonulni.

 

   Felálltam és elsiettem, fejben rendezni el, ami testben robbant széjjel. Jöjjön el az én szerelmesem az ő kertébe, és egye annak drágalátos gyümölcsét. A felszíni diskurzus minden pillanata kötve egy látszólag láthatatlan, mégis mindenki számára jól érezhető, másik diskurzussal, mely a testek között zajlik. Az igazi jelenlétben mégis értelmezhetetlen az álca, a mimikri vagy a szégyen. Beszélgetünk a hullámszerkezetekről. Legyek, aki vagyok, ugye vagyok, aki leszek, mert úgy marad a legészrevétlenebb. Tudjam megfogadni. Tudni, mi az, amit szerelemnek neveznek. Megköszönni a tanítást. Ha már én vagyok a lány. Mondd meg nékem, te, a kit az én lelkem szeret, hol legeltetsz, hol deleltetsz délben? Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre, mintegy pecsétet a te karodra; mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai.

 

    Holnap, a klubban, féltizenegykor.
 
 
 

 
1 Az írásban jelöletlen idézetek szerepelnek az Énekek énekéből és egy Hyperkarma dalszövegből. A címet Fellinitől, az idézetet Bergmantól kölcsönöztem.