Spanyolnátha művészeti folyóirat

Molnár Krisztina Rita

Kályhamese

Elhangzott a Huculok és betyárok című kiállítás megnyitóján (2013. márc. 13., Kerámiapark, Bp., Bartók Béla út 136.).

Egy szép, fényes reggelen, Matyko, a pásztor megfújta csodaszavú trembitáját. Mint minden más szép fényes reggelen, amit jókedvében az Úristen a hucul pásztoroknak ad.

A trembita zengése bejárja a havas hegycsúcsokat és a völgyek mélyét, hogy hírül adja: elmúlt a sötétség, felkelt a nap, lőn világosság, újra kezdődik minden dolgok újabb kezdete. A trembita szavára a nap még fényesebben kezd ragyogni az égbolton, a Hoverlától a Pietroszig, és a pásztornép pontosan tudja, hogy mindez semmi másért, mint a huculok és kecskék kedvéért történik így.

Még a legkisebb pásztorfiúcska is biztos lehet ebben, hiszen még járni sem tudott, amikor elmesélték neki, hogy a huculok földje a csodák földje. Tudnivaló ugyanis, hogy amikor az Úristen a tenger fövenyéből szórta a hegyek és a síkságok magját, az ördög, aki nem tiszteli sem az Úristent, sem a teremtményeit, átbucskázott a fején, darázzsá változott, és nagyot csípett az Úr kezébe. A csípéstől az Úristen keze hirtelen megrándult, és a föveny mind egyszerre esett a huculok földjére. Ezért annyi a szép és kedves hegy, a csúcs, a szurdok és völgy ezen a vidéken.

Matyko is jól tudta ezt, nem is cserélte volna el faviskóját a legszebb palotával sem.

 

Ezen a reggelen azonban nem sokáig örvendezhetett az Úristen ajándékainak, mert egymás után három különös és váratlan dolog zavarta meg eleddig zavartalan trembitálását. Még arra sem maradt ideje, hogy egy pipát tömjön magának, amikor viskója mögül, a tyúkoknak elkerített kis udvarból szörnyű kikiríkelést és szárnycsattogást hallott. Odaloholt Matyko, még a trembitát sem tudta visszaakasztani a szemöldökfára, hát, látja ám, hogy a két legszebb kakasa esett egymás torkának. Vagyis a két szép kakasa, mert több nem is volt Matykónak. Nem bánta, elég öt tyúknak két kakas bőven. Na, vakarta a feje búbját, ha ezek így vágják egymást, egyikből leves lesz ebédre, pedig böjt van…! Mi bajuk ezeknek, eddig milyen szépen elkapirgáltak egymás mellett. Kiáltott a feleségének, jöjjön, hamar tegyen rendet, hozzon kést meg cseréptálat, de megvárni már nem is tudta, mert ekkor meg az akol felől hallatszott istentelen dobogás, dübögés, mekegés. Rohant Matyko, lássa hamar, mi baj érheti még ezen a fényes reggelen. De már az akol ajtajából látta, hogy a két legderakabb, aranyszőrű bakkecskéjébe bújt az ördög, épp az a szemérmetlen, amelyik az Úristen kezét megcsípte. Leszegett fejjel ugráltak, ékes szarvukkal egymást próbálták agyonöklelni. Fogta a fejét Matyko és rájuk kiáltott:

— Ugyan mi lelt benneteket? Farkaskoponyát reggeliztetek káposzta helyett? — aztán fogta a botját és bevágta közéjük, hogy nyughassanak már. Megzavarodott a két kecske, egy pillanatra megfeledkeztek egymásról, azalatt Matyko megfogta jobbról az egyiknek a szarvát, kipenderítette az akolból, és utána kiáltott:

— Estig ne is lássalak, trembitaszó előtt haza ne gyere! — A másikra meg fürgén rázárta a karámot. Sóhajtott egyet, gondolta, most aztán igazán ráfér egy pipagyújtás. Letelepedett egy nagy lapos kőre, előszedte tarisznyájából a dohányzacskóját, de még ki sem bonthatta a csomót a kötőjén, amikor újabb különös hangra lett figyelmes. De ez a harmadik hang egészen másmilyen volt. Most nem kakaskikirí, nem is kecskeöklelőzés zavarta meg reggeli békéjét. A fátyolvékony, de éles hang messziről érkezett, a hegyeken túlról, és egészen lágyan és halkan szólt. Mondhatjuk úgy is, ezt a hangot Matyko szinte nem is a fülével hallotta, hanem a lelkével. Mégis ettől a hangtól ijedt meg a legjobban.

Mert Matyko, bár soha nem hallotta, felismerte. Egészen biztosan tudta, hogy Ruszalka kürtjét hallja, a kagylókürtöt. Ugyan Ruszalkát, a vízi tündért sem látta még soha, de tudta, hogy gyönyörűséges és szomorú, mert nem keresztelték meg, és azt is, hogy magányosan él a nyolcvanhét kanyarú Cseromos mélyén. Azt is tudta biztosan, hogy csak ő hallja a hangot, azt is csak azért, mert Ruszalka neki üzen, a kagylókürttel a trembitásnak, annak, aki reggel a napot köszönti. Mert sellő üzenetét csak boldog ember hallhatja meg.

 

— Mit üzenhet? — töprengett Matyko. Akármit is, be kell mennem a faluba, mire odaérek talán rájövök arra is, hogy mivégre. Visszatette tarisznyájába dohányzacskóját, elköszönt feleségétől, Bojankatól, aki akkor már a forró vizet öntözgette az elcsöndesedett kakasra.

Nekivágott a szurdoknak, és mire a faluba vezető ösvényről kilépett a földútra, amin a fuvarosok szekerei jártak, már azt is tudta, Ruszalka mit akar tőle. Nem mást, minthogy térjen be egyenesen a kocsmába, és egyfelől kérjen egy pohár bort Darinkától, a kocsmárosnétól, mivelhogy igen megszomjazott a hosszú úton, másfelől viszont azt is megértette, hogy a vízi tündér csak azért fújta meg varázsos hangú kagylókürtjét, mert nem csak üzenetet küldött, hanem még valamit, pontosabban valakit, és őrá azt a feladatot bízta, hogy a hírt vigye meg a falunak. Hogy vándor érkezik, különleges férfiú, el is újságolta Darinkának, biztosan tudja, ne kérdezze honnan. Hogy ki lesz a titokzatos idegen, azt már nem tőle tudta meg a kocsmárosné, hanem a postakocsistól, akit kocsijával egy legyesszürke ló húzott a falu főterére, és aki postakürtjét addig megállás nélkül fújta, míg meg nem akart állni. Ekkor kénytelen volt kivenni a szájából, hogy a kocsma elé érve azt mondhassa a hucul lovacskának: — Hóóóó!

A lovacska értett a szóból, a kocsis leszállt, és maga is betért Darinkához, hogy elújságolja neki, készítsen szobát, tiszta ágyat, puliszkát, mert Ivanko érkezik, messziről jön, és igen nemes szándékkal: házasodni akar. Ugyan Darinka még soha életében nem hallott Ivankóról, de nem azért volt kocsmárosné, hogy bármin meglepődjön. Két békés férfiú semmi nem volt neki kora délelőtt, hiszen megbirkózott ő a Csorna Horai betyárokkal is, ha felöntöttek a garatra és kapatosan kirántották tüszőjükből a kést vagy a fejszét. Megcibálta a fülüket, felcsippentette földig érő hímzett kötényét, és bocskoros lábával fenéken billentette őket, azok meg megjuhászodva ültek vissza a lócára. Miután meghallgatta, bort töltött a postakocsisnak is, aztán hagyta, beszélgessen Matykóval, ő maga meg a puliszka után nézett.

Mire a nap delelőn volt, és Darinka épp a puliszkát rakta a párkányra, hadd hűljön, megérkezett a soha nem látott, de alaposan beharangozott Ivánko is. Darinka jól megnézte magának, mert nem akármilyen legény volt. Szőke volt és kékszemű, termete mint magányos fenyő a csúcsokon. Illendőn köszönt, és miután helyet foglalt a terített asztalnál, elmondta, mi járatban van. Azért indult útnak, hogy megtalálja a legszebb leányt a föld kerekén, akit neki teremtett az Úristen. (Csak most meg ne csípje a darázs a kezét! — fohászkodott magában Darinka.) Ivanko hajóval indult, hogy messzire jusson. Így esett, hogy egy este, ahogy a csillagokat nézte a hajó korlátja mellől, megismerkedett Ruszalkával, a vízi tündérrel. Szóba állni csak azért mert vele, mert dolmánya zsebében volt egy csokréta üröm, amit még az édesanyja adott neki, nehogy egy kósza vízi tündér dalával elcsábítsa, halálra csiklandozza, magával csalja a mélybe! Ruszalka éppen sírdogált, és Ivanko kedves kérdésére elmesélte neki, hogy azért olyan szomorú, mert elfogyott a cérnája, pedig nagyon szeret varrogatni.

Ivanko megígérte neki, hogy szerez neki cérnát, amennyit csak akar, ha segít neki megtalálni a legszebb leányt a föld kerekén. Ruszalka elárulta neki, hol, melyik faluban keresse, és még azt is mondta, cseppet se féljen, idejében meg fogja tudni, mit kell tennie, hogy az igaz szerelem kivirágozzon a leány szívében. Csak azt kérte búcsúzóul, a cérnáról ne feledkezzen meg semmiképpen.

Darinka ámulva hallgatta Ivanko találkozását Ruszalkával, mert az erdei rablókhoz szokva volt ugyan, de az igaz szerelemet igazán félte. Ráadásul azt is tudta, hogy a legszebb leány a föld kerekén valóban a faluban él, nem más ő, mint Marichka, akit az anyja úgy őriz, mint a legdrágább kincset. Az őrzés pedig igen fárasztó feladat, különösen, ha az ember lányának úgy csillog a két szeme, mint két fényes csillag, és ha nem más csapja neki a szelet, mint Bogdán, a bíró fia.

Darinka útbaigazította hát Ivankót Marichkához, de figyelmeztette, igyekezzék a dolgával, különben igencsak elhűl a puliszka. Ivanko elmosolyodott, mit törődött ő holmi puliszkával, amikor a világ legszebb lányával találkozhat! Arra azonban nem számított, hogy nem a világ legszebb lányával, hanem az édesanyjával fog először találkozni. Arra meg végképp nem, hogy a ravasz Bogdán elbújik a tűzhely mögé, és onnan hallgatja ki a beszélgetésüket! Pedig éppen így történt. Bogdán vasvillaszemekkel méregette Ivankót a tűzhely mögül.

— Ezt a szedte-vette petrencerudat meg honnan fújta ide a szél?! — bosszankodott magában. Igazán nem számított rá, hogy párbajoznia kell Marichkáért. Igaz, Marichka szíve nem hajlott hozzá, de gondolta magában, lassú víz partot mos, előbb-utóbb csak meghajlik a legkeményebb ág is. Ha meg nem hajlik, törik. Mégiscsak ő a bíró fia! Nem is bírta sokáig a tűzhely mögött, előugrott, ráripakodott Ivankóra:

— Mit akarsz itt, te tejfölösképű? — Mert igaz, ami igaz, Ivankónak még nem volt pödörnivaló bajusza. De felelt Bogdánnak illendőképpen.

— A világ legszebb lányát. Akit, tudom, senki másnak, nekem teremtett az Úristen.

Ekkor azonban kettejük közé állt Marichka anyja. Felemelte mutatóujját, és így szólt a két legényhez:

— Én bizony csak annak adom a lányom, akit szívéből megszeret. Akárkinek teremtette az Úristen. Akkor gyertek vissza, ha megszerzitek neki azt a virágot, ami lángra lobbantja a szívét. Addig fel is út, le is út, nincs itt keresnivalótok!

Dühös volt Bogdán, lógatta az orrát Ivanko.

Bogdán aztán nagy sebbel-lobbal összekészült, felnyergelte lovát, tüszőjébe akasztotta fokosát, pisztolyát, és amikor indulás előtt egyet a levegőbe lőtt, egészen biztos volt benne, hogy egyedül ő, senki más nem szerzi meg azt a virágot. Marichka pedig az övé lesz, és kész.

Ivanko meg megette Darinka túrós puliszkáját, aztán felnézett az égre, és nagyot sóhajtott.

— Ó, kedves Ruszalka, azért ezt még elárulhattad volna nekem. Hogy hol találom meg a Marichka szívét lángra lobbantó virágot! De remélem, megtudom nélküled is! — azzal szomorú szívvel, de reménykedve, ő is útnak eredt.

Három nap három éjjel járta lovával Bogdán a Hoverla csúcsait, szaggatott virágot vízmosásból, szakajtott szakajtónyit a havasi réteken, tépett kazalnyit kőszikla peremén, ám mire leért a hegyről, elhervadt a virág a kezében mind egy szálig. Oda is adta a lovának abrakolni. Ekkor aztán egy medvével találkozott. Elviszem Marichkának! — villant eszébe a gondolat. — Méghogy virág! Nyilván csak próbára akart tenni az anyja! Elvégre virágot szedni a tejfölösképűeknek való! Az igazi férfi medvét visz jegyajándékul. Ahhoz kell a bátorság, nem a virághoz!

Fokosával fejbe kólintotta, a szédült medvét lovához kötötte, és már indult is vissza a faluba büszkén, érezve, hogy biztos már, hogy senki másé, csak övé lehet Marichka.

Ivanko ezalatt a Pietrosz bércein kószált. Nem félt a farkasoktól, nem félt a csúszós kaptatóktól, elvégre tudta, hogy az embernek félni egyedül az élettől kell, nem a haláltól. Sok virágot látott, szebbnél szebbeket, harangvirágot, szegfűt és szarkalábat, de bármilyen szépek voltak, biztos volt benne, hogy egyik sem az, amitől Marichka szívében kinyílik a szerelem.

Szomorú szívvel fordult vissza a faluba a harmadik napon. Ha nekem teremtette Marichkát az Úristen, akkor úgyis megsegít, ha meg nem, akkor nincs mit tennem — gondolta, és nagyon bízott benne, hogy csoda történik.

Egy tisztás szélén heverő kidőlt fatörzsre leült egy cseppet megpihenni, amikor könnyű, ezüstös hang ütötte meg a fülét. A hegedűszó, amit hallott, beúszott a lelkébe, a szívébe, és óvatosan bebugyolálta a szomorúságot, amit érzett. De azt el sem tudta képzelni, honnan jön a hang, nem látott hegedűst. Körülnézett, bekémlelt a sűrűbe, de sehol senki. Talán megbolondultam a bánattól — vélekedett, és felnézett az égre. Elkerekedett a szeme a csodálkozástól. Mert fent, egy alacsonyan lógó felhő szélén, ott ült a hegedűs, és csak neki játszott. Rámosolygott, befejezte a megkezdett dallamot, és megszólította:

— Jó napot, Ivanko! Veled mehetek?

Ivanko ugyancsak elcsodálkozott, de nem akarta megbántani a csodálatos hegedűst.

— Miért is ne? Olyan szépen muzsikálsz, talán megvigasztalod a lelkemet — azzal odanyújtotta kezét a hegedűsnek, aki leugrott a felhőről, és Ivanko mellé szegődött. A faluig beszélgetve tették meg az utat.

A kocsma előtt Darinkát pillantották meg, ahogy csípőre tett kézzel bámul valamit. Hamarosan azt is meglátták, hogy mit néz. Bogdánt nézte, Bogdánt, ahogy részegen táncol, mellette láncra fűzve egy medve. Ahogy a bíró fia megpillantotta Ivankót, gúnyosan ránevetett:

— Menj csak, próbálj csak szerencsét te is Marichkánál! Engem kikergetett az anyja a házból, de lehet, hogy az ilyen tejfölösszájúak inkább a kedvére valók! Nem is kell nekem Marichka, találok én minden ujjamra szebbet is, jobbat is. De már azt még sem engedhetem, hogy legyőzz engem! Fuss, ha kedves az életed! — kiáltott Ivankóra, és kecskenyúzó kését előrántva rátámadt. Ebben a pillanatban azonban ott termett Darinka, és megragadta Bogdán fülét.

— Nem szégyelled magad? Te, a bíró fia, így viselkedsz egy idegennel? Mit szól majd az apád, ha megtudja? — Na, több se kellett Bogdánnak, ahogy meghallotta az apját emlegetni, összement, mint mosásban a halina, és úgy elkotródott onnan, hogy hetekig senki színét sem látta. Még a medvéjét is ottfelejtette a kocsma udvarán.

Ivanko pedig rendbe szedte ágaktól összeborzolt haját, begombolta bekecsét, aztán a hegedűs kíséretében elindult Marichkához. Megálltak szépen az ablak alatt, a hegedűs pedig rákezdte. Az ezüstös dallam kacskaringózva berepült Marichka ablakán, az ablak kinyílt, és megjelent benne a világ legszebb lánya, akit az Úristen senki másnak, Ivankónak teremtett.

Ahogy meglátta Ivankót, két csillagszeme nevetni kezdett, és szívében kinyílt a legszebb virág, ami csak nyílik ég alatt és föld fölött, a szerelem.

Az esküvőt télen tartották, a lakodalom hetedhét országra szólt, és még a kutyák is brindzát ettek.

Ivankó és Marischka ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak. De előtte még vittek kilenc spulni cérnát Ruszalkának, hogy varrogathasson, ha már úgy szeretne.

A hegedűs magához vette a medvét, aki — lássatok csudát — megtanult bőgőzni. Azóta is együtt húzzák a talpalávalót Darinka kocsmájában.

 

Matyko, a pásztor pedig ma reggel is megfújta csodaszavú trembitáját. Mint minden más szép fényes reggelen, amit jókedvében az Úristen a hucul pásztoroknak ad.

A trembita zengése bejárja a havas hegycsúcsokat és a völgyek mélyét, hogy hírül adja: elmúlt a sötétség, felkelt a nap, lőn világosság, újra kezdődik minden dolgok újabb kezdete. A trembita szavára a nap még fényesebben kezd ragyogni az égbolton, a Hoverlától a Pietroszig, és a pásztornép pontosan tudja, hogy mindez semmi másért, mint a huculok és kecskék kedvéért történik így.

 

Bangó Alíz hucul kályhacsempéi

Fotók:Berkó Gyöngyi

Bangó Alíz: hucul kályhacsempeBangó Alíz: hucul kályhacsempeBangó Alíz: hucul kályhacsempeBangó Alíz: hucul kályhacsempeBangó Alíz: hucul kályhacsempeBangó Alíz: hucul kályhacsempeBangó Alíz: hucul kályhacsempeBangó Alíz: hucul kályhacsempeBangó Alíz: hucul kályhacsempeBangó Alíz: hucul kályhacsempeBangó Alíz: hucul kályhacsempeBangó Alíz: hucul kályhacsempeBangó Alíz: hucul kályhacsempeBangó Alíz: hucul kályhacsempeBangó Alíz: hucul kályhacsempeBangó Alíz: hucul kályhacsempeBangó Alíz: hucul kályhacsempeBangó Alíz: hucul kályhacsempeBangó Alíz: hucul kályhacsempeBangó Alíz: hucul kályhacsempeBangó Alíz: hucul kályhacsempeBangó Alíz: hucul kályhacsempeBangó Alíz: hucul kályhacsempeBangó Alíz: hucul kályhacsempeBangó Alíz: hucul kályhacsempeBangó Alíz: hucul kályhacsempeBangó Alíz: hucul kályhacsempe