Spanyolnátha művészeti folyóirat

Szkárosi Endre

Felület-kezelés

Géczi János kiállítása elé*

A vizuális költészet fogalma a hatvanas években került be a magyar újavantgárd szóhasználatába, míg az irodalomkritika perifériáján a hetvenes években rögzült. A vizuális költészeti gyakorlat persze a történeti avantgárd irányzataival egyidős, azonban egységes fogalmat e törekvésekre még nem alkottak: a futurista „szabadszavas táblaképek” (tavole parolibere), a dadaista plakátversek, a képversek, Kassák „képkölteményei” ugyanannak a határozott tájékozódásnak, vagyis a költői nyelv vizuális kiterjesztésének a változatait mutatják. A magyar költői-művészi gyakorlatban egyrészt a hatvanas-hetvenes évek avantgárd költői, képzőművészei, Ladik Katalin, Szentjóby Tamás, Tóth Gábor és mások, valamint — velük természetes átfedésben — a párizsi Magyar Műhely „vizuális irodalom”-felfogását immár következetesen képviselő művészek, Nagy Pál, Papp Tibor, Bujdosó Alpár és a hozzájuk kapcsolódó fiatalok teszik rendszeres gyakorlattá, önálló költői ággá a vizuális költészetet.

E fiatalok egyike volt Géczi János, aki a hetvenes évek vége óta készít képverseket, vizuális költeményeket. Én a régi Mozgó Világnál találkoztam először a munkáival — nem tudom, közöltünk-e belőle, mert a lap akkoriban kissé tartózkodó volt az experimentális irodalommal szemben. Azt viszont tudom, hogy akkoriban „verseskötetben” szinte lehetetlen volt ilyenféléket közölni, a kiadó kidobta volna őket. Magam is, első kötetemben, az Ismeretlen monológokban a Szépirodalmi Kiadónál szinte véletlenül, akaratlanul is csellel voltam képes szerkesztés közben egy vizuális ciklust könyvembe csempészni. Géczi János első kötetei közül a Gyónásban (Magvető, 1988) tudott egy remek, kidolgozott, művészi alázattal készült képvers-sorozatot közölni könyve végén, „A titkos értelmű rózsa” címmel. E ciklus darabjait Géczi eredetileg a szövegversek között képzelte el, ez azonban meghaladta volna a kiadó toleranciaszintjét, így lett belőle záróciklus. Utólag azt lehetne mondani, nem kár érte: a művek koherenciája magáért beszél, a látható eredmény egységes képet nyújt egy határozott nyelvi gondolkodásmódról. A Gyónás első és hátsó borítóján is szép, kiérlelt, ráadásul színes munkák szerepelnek.

Géczi első, par excellence vizuális költészeti könyve, a concrete jellemző módon az akkor még évtizedekig Párizsban-Bécsben működő Magyar Műhely Kiadónál jelent meg. E kötet már jelzi a költő vizuális gondolkodásmódjának és nyelvi eszközhasználatának komplex alakulását: míg a Gyónásban szinte aszkétikusan készített és szervezett írógép-grafikák szerepeltek, az újabb könyvben mindezek mellett, illetve mindezeken túl megjelentek a kortárs vizuális költészet aktuális nyelvei, a jól ismert fotó- és letraszet-montázs, a fekete-fehér komputer-grafikák, a fénymásolóhasználat, és néhány munka erejéig feltűnik már a „décollage”-nak nevezett módszer és műfaj, amely a ragasztott, elsősorban plakátfelületek tépésére épül. A következő évben, 1993-ban jelenik meg az a Géczi-kötet (a Vár ucca tizenhét-nél), amely már eredeti szándékai szerint egységes könyvkompozícióban jeleníti meg a szöveges és képes költeményeket, vagyis a tipográfiai gondolkodásmód szervesen illeszkedhet össze a grafikaival: [fonalvers, figurával].

Ismerői, olvasói jól tudják, hogy Géczi szellemi karaktere egyfelől a sokrétű, tágas kutatásokat implikálja, másfelől azok egységes, szervezett, komplex, de feltétlenül koherens irodalmi kezelését. Így e helyt csak említjük lineáris (vers-)költészeti munkásságát, amelynek friss reprezentációjaként nemrég jelent meg Kiegészítések egy Vörösmarty-sorhoz című válogatás-gyűjteménye. Természetesen nem mélyedünk el szociográfiai érdeklődésének és kutatásainak dokumentumaiban sem, ahogyan kritikai munkásságának aspektusaiban sem.

A Spanyolnátha 10 éves fennállása alkalmából a Herman Ottó Múzeum — Miskolci Galériában Városi Galéria épületegyüttesében rendezett, monstre kiállítás- és esemény-rendezvényen Géczi János Plakát, roncs címmel egy önálló projekt keretében emelt kiállítást, amely legjobb lehetőségeit és legátgondoltabb, legkövetkezetesebben végigvitt lehetőségeit mutatja Géczi egész költői gondolkodásának. A falakon többé-kevésbé azonos méretű, bekeretezett, üveg alá helyezett, színes munkák láthatóak. Az egyes képek alapelemei a fegyelmezetten használt színek és alakzatok, több-kevesebb tipográfiai elem, olykor szóanyag, valamint a felületek koherens, mégis változatosan alakított anyagszerűsége.

A décollage módszerével a művész aktuális plakátokat gyűjtött Miskolc területén, volt, ahol egyszerűen letépett egyet-egyet, amennyire a ragasztás engedte. E reklámgrafikai munkákat átalakítási eljárások alá vonta: kimosta, szárította, sikálta, gyűrte, kaparta, tépte — így a felületek színe, alakzatai, anyagszerűsége nagyban változott, átalakult. Ezen új felületeket pedig részben meghatározott, részben intuitív logika alapján egymásra és egymáshoz illesztette, egymásra hordta és ragasztotta, majd újratépte őket. Mint látjuk tehát, igazán alapos munkaeljárás keretében alakította ki a művek végleges formáját, s ebben közrejátszottak az anyagok és formák mint tárgyi szubsztanciák sajátosságai, „engedékenysége”, felületi és konzisztencia-tulajdonságai.

Az eredmény, kiterjedését tekintve, túl van a vizuális költészet mégoly változatos formáin és színképén is — képzőművészeti alkotásokat, sajátos módon készült festmény-objekteket látunk, amelyek szín- és formavilága, megkomponáltsága egyértelműen a vizuális művészeti logika alapján működik: a szövegelemek, a nyelvi jelek szublimálódtak a festői térben. Mindezzel Géczi már a décollage jól ismert hagyományainak kereteit is túllépte: annak eredendő logikája ugyanis a művészi aktussal a teret és az időt nyitja meg. A plakátok hordozta információk részletei, töredékei más-más helyszíneket, időpontokat, információkat emelnek a közlés komplex terébe, azaz mintegy spontán kultúrtörténeti szintézisét teremtik meg az elmúlt időknek és változó tereknek, azok lehetséges kontextusainak. A Géczi által végrehajtott teremtő aktus azonban ezt a fajta komplexitást és rétegzettséget a festői minőség és közlés — ha tetszik, zártabb, ha tetszik, nyitottabb — logikája szerint rendezi ismét a komplexitás reminiszcenciáival rendelkező, de egységes felületté.

E kiállítási anyag — esetleges variánsaival együtt — természetesen könyvbe, albumba kívánkozik, elsősorban a viszonylagos maradandóság érdekében; teljes dimenzióját azonban csakis itt, ebben a térben lakhatjuk be.

 

 

*Elhangzott Herman Ottó Múzeum—Miskolci Galériában, Géczi János: Plakát, roncs c. kiállításának megnyitóján, 2014. január 22-én.