Spanyolnátha művészeti folyóirat

Kőrösi Zoltán

Csilingelés

Korábban nem tudtam, hogy domboldalon lakni milyen jó. Kinézel az ablakon, az ajtó elől, kinyílik a táj, nem csak kinyílik, de folyton ott van, érződik, hozzánő a szobához, a mindennapi szöszmötölésekhez.

Egy hatalmas nagy szoba, párákkal, reggeli ködökkel, napsütéssel, felhőkkel, a változásukban megszokottá lett hajlatokkal és domboldalakkal.

Ha csak a mindent benövő, áthatolhatatlan, bokros fallá nőtt magyar örökség, az akác el nem takarja a látványt.

Mert ebben az én távoli falú szobámban eltakarta, olyannyira, hogy erre is csak akkor jöttem rá, mikor a szomszéd telken egy-két akácot kivágtak, s hirtelen, mint valami romantikus festmény, az elzuhant lombok helyén valószerűtlen kékséggel feltűnt a tó.

Hát hiszen nem is feltűnt, de ragyogott, szikrázott.

És ha két fa hiányával ennyire szikrázik, hogyan csilloghat még több szabadsággal?

Másnap reggel egy kis kézi fűrésszel bevettem magam az akácosba, és kivágtam még két elvadult fácskát, aztán mentem vissza a teraszra, nézni.

Magyar ember, magyar akác.

Istenem, ez nem csak egy tó, ez egy fantasztikus öböl!

Trieszt, a tenger!

Jódos illatok, a tengeri szél.

A következő reggel megint beóvakodtam a magyar örökségbe, és újabb akácot vettem célba. Nem adta magát könnyen, nem is a vastagsága miatt (az nemigen volt neki), hanem mert a saját ágbogán túl irdatlanul tüskés vadrózsával védte magát. Mit nekem, vágni kell. Sebeket osztunk és sebeket kapunk.

Döntsd az akácot, ne siránkozz.

Ha sokat fűrészelsz egy rossz, műanyag nyelű kézi fűrésszel, erősödik a karod (ez jó), ellenben megfájdul a hüvelykujjad (ez rossz). Annyira megfájdul, hogy be is dagad, és nem akar mozogni. (Ez nagyon rossz.) Valakinek (másnak) a földjén állva kaszabolod a magyar örökséget, s arra gondolsz, mi lesz ezzel a hüvelykkel, ha nem hajlik már, nem ugyanaz a kéz lesz, nem ugyanaz az okos, érzékeny szerszám.

A teraszon állva kéklett odalent a víz, a nagy kékség, amit a lombok takarásában soha nem lehetett látni, most pedig egy hatalmas tengerjáró hajó siklott el odalent, hangtalan könnyedséggel, látszottak a megdöntött, óriási kémények, még a sorba rakott napozó ágyak is a felső teraszokon.

Ha vágsz, irtasz valamit, pusztítasz, akkor nő is a szabaddá lett tér.

Sütött a nap, csillogott a víztükör, a tengerjáró körül apróbb vezetőhajók fújták sugarakban a vizet, révkalauzként mutatták a kapitánynak az öbölbe az utat.

Este tükröződött a hold, de még a csillagok is, hozzájuk tapadtak a túlpart fényei, kékek, sárgák, pirosok, a vízben a fenti fények, fent a víz csillogása, összenő, ami összetartozik.

Harmadnap is vágtam egy-két fát és negyednap is.

A hüvelykujjam olyan volt, mint egy kelésnek indult kis cipó. Csak egy cipó nem lüktet.

Ugyan már! Végtelen kék tenger nőtt a szobaablakomhoz, az ajtó előtti térhez, egy tenger, ami persze ott lehetett korábban is, ám legfeljebb sejteni engedte magát, eltakarta a burjánzó magyar örökség.

Hát úgy nézelődtem én itt, hogy mindezt nem is láttam?

Hát ez volt az én nagy horizontom?

A közép-európai kitekintésem?

Hát ezt jelenti a pusztítás?

Aztán meg szél is fújt, erős szél, fentről, a dombtető felől.

És este, amikor átszaladt a megmaradt fatörzsek, a csonkok között, hallottam, mintha távoli csilingelés szólna.

Mintha csontbillentyűket ütne le valaki, és szólna is már egy zongora, csilingelt is és kattogott, furcsa, szaggatott ütemben, felismertem azonnal, allegro barbaro.