Spanyolnátha művészeti folyóirat

Székelyhidi Zsolt

Bíbelő

1.

Szénszálas lepkehálózva száguld féktelen,

számzáras lakat felett a gurba ég,

eső előtt, emlékszel, énkicsi én,

a Campingre halványlila gumikkal?

Szép szálas legénybe hajlandó gyerek,

múlt- és jövendő-kompakt, pedálra áll,

lankát kerget, rohanva kap a lep-tüllbe:

levegő kifull, ahova kéz terül.

 

Zivatarsűrű, gomolybárány, mi minek dörgő, magas ura,

ki kinek vérmese, fiúfarkasa?

Mire kinek jó a nagy bónusz-szőrösödés?

Székrekedés, le kéne szállni, szét kéne menni,

lepelhálóval jól vakarózni, te nagyén, te nagyon teén,

ha folyton nem esnék! Vizes a bőrnyereg.

 

2.

Nemrég olyan voltam, mint te, kicsiség,

szőttem a levegőt, feltekertem,

lepkézve lestem az égre, ha fenn.

Ha lenn, bringavázról ágra másztam, tetéztem, ráztam-bogoztam

a fák nagyját-kicsijét.

Nem értem a koronát, nem értem lombot, nem ért!

Álltam ki törzsre, szívtam a fogam, hogy nagyobb

legyek és az voltam, fordult a viharzó világküllő velem.

A fény az ágakon tette a kört, szépen az ágak eltöredeztek,

jócskán leestem, fájtam, fújtattam és nehéz-nagy lihegőn

felálltam, poroltam le, sírtam el kis tenmagamat.

Szép vázas edénybe ríttam a litereket.

 

Sűrű és ritka kinek a kénye, mire a nagy gyerkőcség?

Hagyjam magamat éneződni!

Elszínezett bokára kelni a széllel, fa tövek, illa-barokk gazdaterek,

dús-tömött, gyarló gyerekkor szállni megint esőfelhőnek.

Várni, hogy kidurrad és ömlik a vihar és élvezni elázni,

érzékelni a világot teljes erőbedobásnak. És felgyógyulni, hemperegni.

Peregni, emberedni.

 

3.

Nemrég olyan voltam, hogy most rívom a litereket szép teáskancsóba,

jól zárható tupperware-dobozba, kulcsos széfbe otthon.

Én — nagy ég — se tudjak róla, magától se szikkadjon, ahol nem látom,

se száradjon, ne páráljon fel semmiden.

 

Kint van minden. Tavaly álltam fán.

Tavalyelőttől ereszkedtem kicsit meg, ha jól emlékszem.

Belül tartom magamhoz magam, csak a törzsben kushadó gyomor nem tudja,

forgatja bélelt részeit balról jobbra.

Vissza a korból, beérve kerékpárnak mondom a bringát,

kiállok rá, ha még tart a városi gőzszél,

és néha képzelődöm felhőtlen kölöknek, én, kicsi teén!

Hogy gyerekszem, viselkedem fék nélkül, tekerek föl s alá

fapados körvonalat, nevetek aszfaltra tejfoggal rá, esem, nem bukom,

az eső rám újra tárt karokkal szakad.