Spanyolnátha művészeti folyóirat

VISSZAPÖRGETÉS
Karinthy nyomán

Az eredeti írás:

http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?n=majek&pid=55264&blog_cim=A%20tanuls%E1g

Soós Viktória

KILENC

 

Van, akit iszonyat nehéz visszatuszkolni, mert beakad a válla. Más meg csak úgy, szinte beszippantódik nyekkenés nélkül. Sokszor ordítok, „asszisztens! Vákuummal tolja be! Ne pofozza már, magától is abbahagyja a sírást, majd ha a feje már bent van!” Akkortól végre csend van, azt szeretem, persze kivéve, ha a páciens ordít. Mindig megnyugtatom őket ilyenkor: csak az eleje ennyire betyáros, egy-két óra és ritkulnak a fájások, na a kétperceseknél haza is lehet szépen menni. Otthon nyugodtan ki lehet pakolni a kórházi csomagot, vissza lehet aludni, aztán meg türelmesen várni, hogy elmúljon. A vizsgálatok arra kellenek, hogy lehessen látni, szépen, természetesen zajlik le a folyamat és nincs komplikáció. Általában kilenc hónap kell, hogy teljesen visszalappadjon a has, de van, akinek hét is elég — ők a szerencsések. A végén van egy kis reggeli rosszullét és hányás — naná, megterheli a szervezetet a tíz kiló fogyás meg a felszívódás, de pozitívan kell hozzáállni: idővel teljesen elmúlnak a hullámvölgyek, lecsitulnak a hormonok, aztán durr bele, végre lehet egy jót kufircolni! Mégiscsak jó, hogy van miért végigszenvedni azt a kilenc hónapot!

 

 

Csajbók Sarolta

EGY TEST

 

„Legyen a neve Anna”, és nyisszant az olló, hogy újra egy test legyünk te meg én, s fájdalmas nyögések közt visszaszuszakoltak belém. A verejtékből kimosdatva hosszú órák után ismét a kórház ajtajában álltam, hogy fokozódó izgalommal végre megpihenjek a nagy nap reggelén. A hónapok csak úgy peregtek visszafelé, és ahogy nőtt a várakozás, úgy lettem egyre slankabb én, hogy végül már ne maradjon belőled más, csak a remény, meg a vágy, mely ott csillogott szemünkben apáddal még évek múltával is, ahogy lassan elengedtük egymás kezét, hogy közömbösen ki-ki útjára kelve teret adjon sok elvetélt kalandnak, majd végül ártatlanságomat visszanyerve újra rólad álmodozhassam, s tőled egyre távolodva gyámoltalanul haladjak anyám felé, akitől épp ilyen nyisszantással választottak el annak idején, hogy harminc évvel később egy test lehessünk te meg én.

 

 

Polgár Judit

A NAGY NAP

 

Este nyolc körül hullafáradtan felkeltünk, ittunk egy pálinkát, visszavánszorogtunk a konyhába, a sok tiszta edényt, vájlingot, deszkákat a mosogatóba pakoltuk a szekrényekből. A késeket a fiókokból kiszedegettük, mire kivittük őket a hátsó udvari melléképületbe, mindegyik csupa zsír volt meg vér.

Ekkor visszamásztunk a padlásra, és a keresztrúdra lógatott füstölni való kolbászokat szép sorban, egyesével leakasztgattuk, asztalra fektettük, a bélből a narancssárga, paprika illatú masszát kinyomkodtuk. Hasonlóan jártunk el a hurkákkal is: a kisebb-nagyobb darabokat a forró vízből óvatosan kihalásztuk, kicsit vártunk, aztán a hideg, rizses-májas tölteléket hosszúkás fateknőbe simítottuk.

Közben ittunk egy pálinkát a szomszéd egészségére.

Az üstökben fortyogó pörcök hirtelen megnőttek, sárgás-barna színűk megváltozott, lassan kifehéredtek mind.

Ekkor szünetet tartottunk és jófajta kisüsti pálinkával koccintottunk, ittunk az eddig elvégzett munkára.

Aztán az asszony visszarakta a friss, illatos toros káposztát a tányérokról az edénybe, onnan a káposztát a savanyító hordóba, a feketebors-szemeket a fűszeres polcra, a húst meg kivitte a melléképületbe a böllérnek, aki véres kötényben, könyékig tűrt ingujjban várta.

Most jött a neheze, ezért ittunk is gyorsan egy pálinkát a böllér egészségére.

Minden kézre szükség volt, hogy a gondosan besózott/bezacskózott darabok jól illeszkedjenek: egyesével adogattuk a kicsomagolt oldalast, combokat, a hasaalja szalonnákat és a többi részeket, legvégül a két fület és a farkat, a böllér meg csak tapasztotta vissza a részeket a megfelelő helyekre gyakorlott kés-mozdulatokkal.

Amikor a két fél teljesen tele lett, hosszában egymásra fektette őket, akkor szaladtak a szomszédból a férfiak, hogy kivigyék az udvarra, ott, mint egy kis patak, a nyakába belefolyt az összes vére, bőre feketéből rózsaszínné változott, egy kés pengéje csillant a sötétben, és akkor az a rohadt disznó akkorát visított, hogy felébredtem rögtön, de még csak hajnal volt, nem hozták meg a disznót.

Ittam hát egy pálinkát és visszafeküdtem aludni.

 

 

Somfai Anna

NULLÁVAL OSZTANI

 

Ma elhatároztam, hogy nem tartom meg az előadásomat. De már késő volt, rég a táblánál álltam, és úgy kellett egyenként visszaszívnom a szavaimat. Ráadásul mindent, amit a táblára írtam, egy láthatatlan kéz soronként visszatörölt. A hallgatóim feltették a kérdéseiket, én pedig nem válaszoltam rájuk, viszont hátat fordítottam nekik. Becsukták az üres füzeteiket, köszöntöttem őket, mire kihátráltak az ajtón. Mivel mindent úgyis elfelejtettek, nem írtam alá a szükséges papírokat a titkárságon, aztán beültem a kocsimba, hogy hazatolassak. Itthon bezártam magam a lakásba és a laptopomhoz ültem. Egyenként kitöröltem a fájlokat, aztán örömmel visszavittem a laptopot az Apple üzletébe, ahol az eladók készségesen átvették. De sajnos még most sem engedhettem át magam a zavartalan pihenésnek. Sóhajtva nyugtáztam, hogy még harminc előadást kell visszamondanom a világ különböző pontjain, úgyhogy repülőre szálltam, és végigjártam az összes szóbajövő egyetemet, igaz, egyre ritkábban. Közben egyre fiatalabb lettem, és egyre kevesebbet tudtam, visszaadtam még három laptopot, a diplomámat, és végül azt is elfelejtettem, hogy nullával nem lehet osztani. Pólyába csavartam magam, kétségbeesetten ordítani kezdtem, a születésemet jelző hóvihar felkavargott az égbe, felhőkbe gyűjtötte magát, és velem együtt gyorsulva visszazuhant a kezdeti kozmikus szingularitásba.

 

 

Futó István

TOLATÁS

 

Végre felhuppantam a fotelből, amit gondosan visszatettem a csomagolásába és folyamatosan száradó homlokkal lehátráltam az autónkhoz, amivel úgy 60 km/órás átlagsebességgel tolattam az Ikeáig. Itt egy csomó pénzt kaptunk a pénztárostól.

A lakásban szép lassan egyre kevesebb lett a tárgy, ezekért folyton pénzt kaptunk különböző üzletekben, vagy egyszerűen áttolattunk az anyósomékhoz, akiket újabb és újabb felesleges konyhai és más használati tárgyakkal traktáltunk. Általában elfogadták ezeket…

Lassan fogytak a könyveink is, sőt végül már maga a könyvespolc sem állt a helyén; sem a mai helyén, sem pedig az előzőn.

A gyerekek is egyre kisebbek lettek, az alsó szomszédok két, egymás megelőző évben bontották le a plafonjukra erősített hangszigetelő borításokat. Mi jó sok festéket vakartunk le a falakról, míg az üres szobák egyre sivárabbak lettek. Ekkor meglátogatott bennünket az eladónk, aki sorra visszavonta a korábbi féligazságokat és félhazugságokat, az udvari parkolással, a közös költséggel és más dolgokkal kapcsolatban. Egyébként is egyre bűbájosabb és kedvesebb lett, míg a végén rengeteg pénzt utalt a számlánkra és még a bankhitelünktől is megszabadultunk.

Így lettünk boldog és gazdag, fiatal házasok.

 

 

Orosz Adél

KULCS

 

Megkaptam az elszámolást a bankomtól.

Mondtam nekik, hogy hiába a könnyítés, így se tudom fizetni a részleteket.

Erre ők azt mondták, hogy akkor vissza az egész.

Szomorúan kihátráltam a bankfiókból és felzökkentem a villamosra. Izgatottan simára gyűrögettem a zsebkendőmet és visszarágtam a szám szélét, tiszta cserepesre. Behátrálva a bank által finanszírozott lakásba, felhívtam a férjem, hogy eljött az idő, most minden kiderül. Peregtek a napok és a bank egy ideig nagyobb, majd egyre kisebb összegeket utalt a munkahelyünkre. Kezdtem bizakodni, hogy ez sokkal rosszabb is lehet. Az anyagi helyzetünk mellett a házasságunk is egyre csak javult. Visszasimogattam a port az esküvői fotónk keretére, aztán kivettem a képet és tanácstalanul álldogáltam kicsit, majd az egészet visszapakoltam a „személyes” feliratú dobozba. Elkezdtem dobozokba gyűjteni az edényeket a konyhában, aztán behátráltam a gardróbba és rázogatva berakosgattam a ruhákat a bőröndökbe, miközben „nahát, ez itt van?!” kiáltásokat sikongatva poharakat és nippeket kapkodtam közéjük. Idővel behátrált a férjem is, és a dobozok meg táskák tetején boldog egyetértésben kiadtunk magunkból néhány bundáskenyeret. Aztán visszaraktam a dobozba a serpenyőt meg az olajat, miközben a férjem levitte a boltba a kenyeret. Ezalatt én egy kupacba gyűjtöttem a dobozokat, vigyázva, hogy a feliratok ne látszódjanak rajtuk. Utána elővettem a hengert és a falakról gondosan összegyűjtöttem a festéket a műanyagvödrökbe. Minden színt szépen külön, a kékből még gondosan kivettem egy kis fehéret, hogy sötétebb legyen. Egy ócska rongyról festéket kentem a ruhámra, majd onnan a festékesdobozba fröcsköltem, és késsel kibonthatatlanul leragasztottam a fedeleket. A férjem sóhajtott, mert közben hazaért és azt mondta, hogy estére végzünk. Felkelt a nap és mi lefeküdtünk a puszta matracra amit előzőleg, a férjem barátai egyre józanabbul elcipeltek az IKEA-ba. A kőművesek zsákokat hordtak körénk, aztán kiszórták belőle a sittet a padlóra. A férjem is segített nekik, nagyon jó ember. A vízszerelő hozott háromszázezer forintot és elvitte a bojlert, de itt hagyott egy rozsdás kazánt, aminek hiányzott a teteje. Azt a férjem megpróbálta megszerelni, de egy irtózatos robbanás után csak a teteje került vissza a helyére meg az ablakba az üveg. Közben a kőművesek leszedték a narancssárga csempét és visszatették a dobozokba, amit a férjem elhordott és akciósan eladta a Praktikernek. Addig a melósok kalapáccsal visszaragasztgatták a fajanszokat a fürdőben és felmázolták az olajfestéket a falra. Közben hamisan fütyörésztek, én meg kacéran rávettem őket, hogy köpjék bele a kávét a tálcára készített poharakba, és az egészet visszatöltöttem a termoszba. A termoszt elvittem anyámékhoz, ahonnan előző nap elhátráltam a villamosig. Onnantól a férjemmel egymásba kapaszkodva hátráltunk az ügyvédi iroda épületéig. Boldogan borultunk egymás nyakába. Mögöttünk pörgött a forgóajtó. Öt perce se történt, hogy hatalmas, harmincöt évig tartó bankkölcsönből megvettük életünk első lakását és beadtuk a kulcsot.